2. rész:
Hová tűnt Hope?
Éppen
otthon pihentem a kanapén, és próbáltam
elérni Hope-t, ugyanis úgy eltűnt a suliból, mint a kámfor.
A 100. hívásomra sem vette fel a mobilját, pedig már nagyon aggódtam érte,
mivel még a vezetékes telefont se vette fel senki. Abban a pillanatban, amikor
földhöz akartam vágni a készüléket csöngettek. Ijedségemben pár másodpercre
lefagytam, de utána abban a reményben, hogy Hope az, a telefonnal a kezemben az
ajtóhoz siettem, és szinte feltéptem a zárat, majd lemerevedve bámultam az
ajtóban állókra.
- Jó
napot! Rendőrség- emelték fel egyszerre a jelvényüket, majd beözönlöttek a
házba.
- Nyugodtan fáradjanak beljebb!- mormogtam
szinte némán.
- Fel szeretnénk tenni neked pár kérdést,
kedves...?- nézett rám kérdőn a barna hajú borostás pasi.
- Daenerys White a nevem- fogtam vele kezet,
majd mindannyian helyet foglaltunk. Én a fotelbe, ők pedig a kanapéra ültek.
- Tudod, hogy miért vagyunk itt?- nézett rám a
szőke hajú.
- Igazából nem. – legszívesebben rávágtam
volna azt, hogy „azért, hogy ne legyenek
ott”, de persze így nem beszélünk rendfenntartókkal.
- Ha jól tudom, ismeritek egymást Hope
Parker-rel – pásztázta az arcomat.
- Igen, jóban vagyunk- nem volt kedvem
bájcsevegni a rendőrökkel.
- Akkor barátnők voltatok?- nézett engem, már
a másik is.
- Ahogy mondja, de nem értem miért teszik fel
ezeket a kérdéseket
- A válasz egyszerű Daenerys, a barátnőd, vagy
más néven Hope Parker, a mai nap folyamán, rejtélyes körülmények között eltűnt-
vizslatta az arcom, a barna hajú férfi.
- Tessék?!- kerekedett el a szemem, és
egyszerűen nem akartam elhinni, amit mondtak.
- Véletlenül nem tudsz róla valamit?- húzta
fel a fél szemöldökét a szőke hajú. Őszintén legszívesebben behúztam volna neki
egyet, mivel had kapjak már nyugodtan idegösszeroppanást, bár ők csak
elősegítették a folyamatot.
- Figyelj kislány!- állt fel a borostás
rendőr, és felülről nézett le rám, ami elég horrorisztikus volt- Úgy is meg
fogjuk tudni, amit akarunk, tehát jobb, ha elmondod mi is történt pontosan!-
nézett velem farkasszemet.
- Elég Daniel! Elnézést, nem szokott ilyen
lenni! Daenerys legyél olyan kedves, és meséld el mi történt!- nézett rám kék
szemeivel könyörgően.
- Éppen a folyosón voltunk Hope-al, amikor 3
évfolyamtársunkba botlottunk, és beszélgetésbe elegyedtünk velük, majd pár perc
múlva hátrafordultam, és a barátnőm már sehol sem volt-fejeztem be, és
végiggondolva tényleg ennyire egyszerű volt a sztori, de én így sem fogtam fel.
- Ez azt jelenti, hogy...együtt voltatok, te
háttal álltál neki, majd amikor megfordultál ő elpárolgott?- kérdezte a barna
hajú enyhe éllel a hangjában.
- Igen- válaszoltam megint csak röviden.
- Ugye tudod, hogy ez bizonyíték nélkül elég
gyenge mentség- méregetett a borostás, megint csak a reakciómat lesve.
- Várj már!- korholta megint a szőke- Mi van
azzal a 3 gyerekkel, akiről az előbb mesélt?- nézett társára kérdőn.
- Hm. Ők lennének a szemtanúk?- nézett rám, és
a pillantásával akár fel is köthettem volna magam.
- Ők- válaszoltam, de a valóságban teljesen
más gondolatok foglalkoztattak: most Amber, Tina, és Nicol vallomásától függ az
életem?! Remek! Ennél rosszabb már nem is lehetne! Persze ilyet nem szokás
mondani, mert olyankor a dolgok még rosszabbra fordulnak, és ez nálam is
beigazolódott.
- Megtudhatom a nevüket?- húzta fel a fél
szemöldökét a barna hajú.
- Amber Delgat, Tina Williams, és Nicol Long a
nevük- válaszoltam, és egyenesen a borostás rendőr szemébe néztem, miközben
beszéltem.
- Rendben kislány, felírtam- nézett ő is
farkasszemet velem, miközben feljegyezte a három lány nevét.
- Viszlát!- bámultam összehúzott szemöldökkel.
- További jó napot! – lépett ki a küszöbön a
barna hajú Daniel.
- Szia! Még egyszer elnézést kérek a
viselkedéséért! Egyébként John a nevem, örvendtem Daenerys!-intett, és a szőke
rendőr is elhagyta a házat.
- Huh!- fújtam ki magam az után, hogy
becsuktam az ajtót, majd annak dőlve lecsúsztam a földre, és halk sírásba
kezdtem.
Majd egy hirtelen ötlettől vezérelve
felpattantam, megtöröltem az arcom, majd megszemléltem a fejem, nem is volt
annyira vészes. Azzal a lendülettel futottam be a szobámba, és öltöztem át:
magamra húztam egy fekete farmert, egy szintén fekete rövid ujjú pólót és egy
sötétzöld, kapucnis pulcsit. Persze a fekete tornacipőm is elengedhetetlen
kelléke volt az öltözetemnek. Majd a mobilomat és a kulcsomat felkapva, ki is
léptem a házból.
Miközben őrült tempóban sétáltam, azon
gondolkoztam, hogy ez mekkora baromság, de már nem volt visszaút, legalábbis
ezt próbáltam bebeszélni magamnak. Nemsokára el is érkeztem a célomhoz, és hogy
minimálisra csökkentsem a lebukás veszélyét a kapucnit a fejemre húztam. Nagyon
felhúztak a rendőrök, pontosabban, csak a barna hajú pasas, ezért is gondoltam
tökéletesnek a tervemet, ami korántsem volt az. El is árulom a fejemben
kiötlött ötletet, szóval beosonok a rendőrségre, és lenyúlok pár papírt, ami
szerintem fontos lehet Hope megtalálásában, és tudom, hogy a rendőrségen
őriznek valami papírt a híváslistádról, és nekem erre volt a legnagyobb
szükségem. Nagy levegőt vettem, és bátran indultam el a célomhoz, pontosabban
csak úgy tűnt bátor vagyok, valójában fostam, mint a kis nyuszika
Húsvétkor.(Megjegyezném nem eszek túl gyakran húst!)
- Hé, kislány!- halottam egy dörmögő hangot
magam mögül, remek, még be se értem, de máris lebuktam!
- Igen?- fordultam meg, és próbáltam a
legártatlanabb arcomat felvenni.
- Tudsz róla, hogy ez itt már a Rendőrség?-
kérdezte medvehangján.
- Persze, éppen ezért vagyok itt, hogy
beszéljek velük- pislogtam nagyokat felé.
- Egy pillanat!-mondta, és elővette a
telefonját- Várj csak aranyom!- valami szekuritisnek tűnt nekem ez a férfi.
- Nyugi Bob, velem van!- tette valaki a jobb vállamra a kezét, amitől
frászt kaptam, és ijedten fordultam a hatalmas tenyerű személy felé, aki
meglepetésemre egy egész helyes barna hajú és szemű srác volt, aki egy széles
vigyort lövelt felém- Igaz...Dorothy?-
próbálta minél meggyőzőbben előadni, hogy ismerjük egymást, és bár
fogalmam sem volt, hogy ki ez a fiú, az tetszett, hogy segíteni akar, úgyhogy
belementem a ,,játékba”.
- Persze, úgyhogy legyen olyan kedves, és
engedjen be minket!- próbáltam villantani egy „kedves”, nem pedig egy „megöllek”
mosolyt. Mondjuk a srác legalább a „D” betűt eltalálta.
- Rendben Nick, bocsásson meg kisasszony nem
tudtam, hogy vele vagy!- nézett rám bűntudatot színlelve, persze átláttam ezen
a béna álcán, és leesett, hogy csak a srác miatt lett hirtelen ilyen jószívű.
- Köszi, hogy megmentettél!- néztem rám,
amikor már bent voltunk, és biztonságos távolságra értünk a biztonsági őrtől,
vagy kitől.
- Szóra se érdemes!- vigyorgott rám.
- Figyelj, segítesz nekem?- néztem rá hirtelen
komolyan, mire megtorpant, majd rövid hallgatás után megszólalt.
- Persze, de miben?
- Nos, arról lenne szó, hogy meg kéne keresnem
egy a mai nap folyamán eltűnt személyt, és fogalmam sincs, hogyan is kéne
kezdenem a keresést!- hadartam neki, az arcán pedig tisztán látszott, nagyon
koncentrál, hogy megértse, amit beszélek neki.
A fejét nézve pedig nem bírtam tovább, a
helyzet komolyságát figyelmen kívül hagyva elkezdtem röhögni, és nem csodálkoztam
rajta, hogy csak döbbenve figyelt.
- Most...mi az?- nézett rám értetlenül.
- Semmi, csak láttam nagyon érdekelt a
mondandóm!- fogtam a hasamat a röhögő görcsöm közepette, és egyáltalán nem
izgatott, hogy egy alig pár perce ismert ember előtt bontakozok ki. Nem tűnt
„veszélyesnek”, biztos a családja is olyan kedves, mint ő gondolkoztam már
megint túl sokat.
- Jól van, na! Nem tehetek róla, hogy
hadartál!- mosolygott szélesen, folyamatosan villogtatva fehér fogait.
- Ha jóban akarsz lenni velem, akkor pedig
előbb vagy utóbb meg kell szoknod!- mosolyogtam én is.
- Akkor muszáj, leszek!- vigyorogott továbbra
is.
- Szóval, ki vagy te?- kérdeztem, és ő is
abban a pillanatban kezdett el beszélni.
- A barátnőddel kapcsolatban kérdezzük meg
apámat!- ám abban a pillanatban amint fel akartam, tenni neki, azt a kérdést,
hogy ,,Ki az apja?”, kinyílt a mellettünk lévő terem ajtaja, és kilépett rajta
az a borostás rendőr, aki nemrég „látogatott” meg. Leesett állal bámultam rá,
és ezzel ő is így lehetett, mivel lefagyva bámult rám.
- Szia, apa!- intett neki a barna hajú fiú,
mire még jobban ledöbbentem.
- Ki ez a lány, fiam?- kérdezte Nick-től,
miközben rajtam tartotta a szemét.
- Ő? Ő Dorothy!- villantott az apjára is egy
„Hollywood-i” mosolyt. Most, hogy így jobban megnéztem egészen hasonlítottak
egymásra, leszámítva a borostát, ami egyáltalán nem hiányzott Nick helyes kis
pofijára! Most mi van? Jól néz ki, és ennyi! Ja! Azért a gyönyörű mosolyáról se
feledkezzünk meg!
- Do...mindegy! Sziasztok!-intett, miután
jobban szemügyre vett, és vagy szemüveges, vagy csak szimplán vak, de ez most
kivételesen jól jött, mivel nem ismert fel.
- Ez meg mi volt?-nézett utána kérdőn, majd
felém fordult- Ismered?
- N-Nem! Miért?- kérdeztem kissé
bizonytalanul.
- Semmi, csak apa nem szokott ilyen fura lenni
a barátaimmal...
- Pedig nem ismerem!- bámultam a cipőm, mintha
olyan izgalmas lett volna.
- Szóval a barátnőd...mit kell róla tudni?-
kérdezte Nick.
- Nos...hosszú, sötét haja van és barna szeme,
elég különc jellem, néha bunkó, és flegma is, ezért a „kegyetlen szépség” jelző
illik rá, a legjobban és a neve Hope Parker.
- Hm. Az a lány, aki ma délelőtt tűnt el?-
nézett rám kérdőn.
- Igen, hogy te milyen jól informált vagy!-
nevettem, de ő csak komolyan bámult, majd elkapta a tekintetét.
- Ja. Menjünk!-intett, és a földre szegezett
tekintettel indult meg.
- Most meg mi van?- szóltam utána, de vagy
tényleg nem hallotta, vagy csak úgy tett, de nem fordult meg.
Pár
percnyi néma séta után* megállt két fal előtt, amik között annyi hely volt,
hogy ő még éppen befért.
*Már nem a rendőrségen voltak, hanem az utcán
sétáltak.
- Csendben!- tette a szája elé mutatóujját, és
betolt a résen.
- Nick! Miért nem te mentél előre? Vak sötét
van, nem látok semmit!- akadtam ki suttogva, de ez egyáltalán nem hatotta meg,
csak adott egy ,,kezdő” löketet, így előre tántorodtam.
- Maradj már csendben! Segítek neked, de ahhoz
titokban kell ezt a kis ,,kiruccanásunkat” tartanunk!- szidott le suttogva.
- Jó- suttogtam szinte némán, és szótlanul
lépdeltem előre, és hogy őszinte legyek kezdtem kicsit parázni, mivel jelen
esetben eléggé pszichopatának tűnt Nick.
- Megérkeztünk- tátogta, szinte némán, csak a
forró leheletét éreztem a nyakamon, és ki is rázott tőle a hideg.
- Aú!- kaptam a fejemhez, ugyanis teljes
erőmből „belesétáltam” egy kemény dologba, a fájdalom pedig eléggé nagy volt.
- Csend!- szólt le egyből, és mindennemű
nehézség nélkül kinyitotta az előttünk lévő minden bizonnyal vasajtót.
- Hű!- csodálkoztam, amint körbenéztem a
fáklyákkal megvilágított teremben, amiben hosszú, könyvekkel megrakodott
polcokon kívül nem nagyon volt más- Ez eszméletlen! De...mit keresünk itt?
- A kérdéseidre azonnal megkapod a választ,
csak egy pillanat!- mondta mögülem, ám amikor megfordultam, hogy a szemébe
nézhessek, egyszerűen eltűnt!
Most vagy mindenki jó szórakozásnak gondolja,
hogyha elpárolog, esetleg szívathat, vagy itt van valami sorozatgyilkos!
- Nick! Hahó!-kiabáltam, és a hangom úgy
visszhangzott a szobában, mint egy üres uszodában - Nick az istenit, ne
szórakozz már! Hallod?! Merre vagy?
- Ne ordibálj már te idióta!- rakta a tenyerét
a vállamra, én pedig ijedtemben megbotlottam, és elvágódtam a földön.
- Ssssz!- szisszentem fel, mint valami kígyó,
és óvatosan felhúztam a pólóm ujját, hogy megbizonyosodjak arról, amitől
féltem: az egész bal alkarom felhorzsolódott, és a vér szabadon szivárgott ki a
sebből. Hülye rücskös padlózat, hülye Nick, hülye bénázásom!
- Kösd már be!- nézett a sebemre Nick, és
ahogy láttam nem nagyon tudta levenni róla a tekintetét.
- Tudom, de először ki kell tisztítani, és
különben is hol találok itt kötszert?!- akadtam ki, mivel a padlóra folyó egyre
erősödő vércsík nem volt valami bíztató.
- Majd én hozok! Addig fertőtlenítsd le!-
ordította az arcomba, és hozzám vágott egy kis üveget.
- Várj Ni...-de megint eltűnt- Mi a csuda?-
kérdeztem magamtól döbbenten, és a ,,Fertőtlenítőszer” címkével ellátott üveg
tartalmát a sebemre öntöttem, nos nem volt valami kellemes érzés, pontosabban
égetett. A fájdalomtól felvisítottam, és amire utoljára emlékeztem az Nick
sötétbarna szeme volt, ami aggódva figyelt engem.
Kótyagosan nyitottam ki a szemem, és néztem
körbe a helyiségben, majd megpillantottam Nick-et a lábamnál ülni egy széken,
mármint én valami kanapészerűségen feküdtem.
- Jobban vagy?- kérdezte aggódva.
- Aha- válaszoltam, és egy perc erejéig
tényleg semmire sem emlékeztem, aztán megpillantottam a befáslizott kezemet, és
minden beugrott.
- Mi volt az az előbb?!- követeltem a választ.
- Micsoda?- kérdezte értetlenül.
- Ne csináld már! Eltűntél, aztán megjelentél
a semmiből!- kiabáltam vele.
- Fogalmam sincs, miről beszélsz!
- Akkor...mi van?- kérdeztem tulajdonképpen
magamtól.
- Elmentem megkeresni azt, amiért jöttünk,
majd mire visszaértem te ájultan hevertél a földön, én pedig elláttam a sebed,
és a kanapéra raktalak- vázolta a történteket, én pedig elképedve bámultam.
- Az csak álom volt?- mondtam ki megint csak
hangosan a saját gondolataimat.
- Micsoda?- nézett barna szemeivel.
- Semmi! Miért is hoztál ide?
- Ezért,- dugott az orrom alá egy papírt-
olvasd el!
- Mi ez?
- Olvasd!-parancsolt rám.
- Olivia Jonson, Jade Vorger, Valeria Lees,
Luciana Stones...- olvastam hangosan, és értetlenül- Ez valami lista?
- Folytasd!- szólt rám, mire összerezzentem,
és tovább olvastam.
- ...Susy Hughes, Hope Parker, Phoebe...- egy
pillanatra lefagytam, majd addig csúsztam lefelé, amíg padlóra nem
kerültem,mindkét értelemben. Majd hangot adva a gondolataimnak akadtam ki- MIÉRT
VAN FELÍRVA HOPE NEVE?!
- Nyugodj meg!- térdelt mellém a földre, és
végigsimította a hajam.
- Miért történik ez?- néztem rá visszatartva a
kitörni készülő bőgésem.
- Fogalmam sincsen!- simogatta újra és újra a
fejem, aztán egy idő után már nem bírtam tovább, és kiszakadt belőlem a sírás.
Nick pedig csak halkan csitítgatott- Mindent elmondok idővel! Ígérem!- suttogta
szinte némán, de nem gondoltam volna, hogy figyelnem kéne rá, és mással is
voltam elfoglalva, szóval nem tanúsítottam nagy jelentőséget a szavainak.
- Menjünk haza!- mondtam halkan, és elindultam
a kijáratnak nem nevezhető vasajtó felé.
- Várj!- szólt utánam, mire megfordultam-
Sajnálom!- mondta, és nyelt egyet.
- Mit? Nem te raboltad el a barátnőmet, ha
egyáltalán elrabolták...
- Nem, de rossz így látni!- nézett rám, mire
kissé elvörösödtem. Na, ne már! Ez egy szomorú pillanat, én meg itt pirulok!
- Hát...khm, nem tudom mit kéne mondanom!-
bámultam a padlót, és éreztem, hogy ég a fejem.
- Semmit, vagy azt, amit érzel!- nevetett, és
jó érzés volt hallani, ahogyan kacag, olyan tisztán csengő hangja volt,
meseszép.
- Akkor: köszönök mindent, nagyon jó barátom
vagy!- néztem rá komolyan, de azért elmosolyodtam, amint rá pillantottam.
- Te is nekem!- jött közelebb, és magához
húzott, és csak lazán ölelt, én pedig nagyokat pislogva néztem át a válla
felett álló könyvespolcokra.
- Na, menjük!- engedett el fogalmam sincs,
mennyi idő múlva, ugyanis, mintha megállt volna a világ körülöttem.
- Oké- mondtam halkan, szinte alig hallhatóan.
Nemsokára már az utcán sétáltunk, és mivel már
lement a nap, miközben „kutakodtunk”, ezért Nick hazakísért, nehogy bajom essen.
- Megjöttünk!- álltam meg a házunk előtt, és
intettem egyet a fiúnak.
- Akkor...szia!- intett ő is, majd elsétált. -
mosolyogva indultam el befelé, majd eszembe jutott valami.
- Nick! – kiabáltam utána, mire az utca végén
megpördült, és lassan visszajött a házunk elé.
- Mi az? -kérdezte.
- Nem adtad meg a telefonszámod! –
villantottam rá egy eszelős vigyort.
A mai nap végére egyel több névjegyem lett.
Folytatás következik!
