15. rész: Szomjasan
Gnarls Barkley – Crazy
Szótlanul lépkedtünk
egymás mellett Castiellel, a rövid párbeszédünk óta nem is váltottunk egyetlen
szót sem, mindketten zavarban voltunk. Mondjuk a fekete hajú fiú nem biztos, de
legalábbis én nagyon, a szívem majd kiugrott a helyéről! Csak Mathias mondatára
tudtam gondolni, „…vidd biztonságos helyre, és lehetőleg ma este ne hagyd
egyedül!” Na meg Castiel reakciójára, a tenyerem úgy izzadt, mint nyáron egy
rocker teljesen fekete bőr öltözetben, a fejem pedig olyan vörös lehetett, mint
egy túlérett paradicsom, szóval izgultam és féltem.
- Daenerys!- szólt halkan, de nekem
mégis hangzavarnak tűnt a hosszas csend után.
- Igen?- próbáltam normális hanggal
kérdezni.
- Izé…itt vagyunk!- nyitotta ki
előttem az ajtaját, belépve azonnal elmúlt a rövid képzavar, és egyből leesett,
hogy Castiel szobájában vagyunk! OMG! „…vidd biztonságos helyre, és lehetőleg
ma este ne hagyd egyedül!” Most komolyan?!
- Köszi!- színleltem nyugalmat, majd
azon kezdtem gondolkozni, hova ülhetnék le?
- Van ott egy kanapé!- mutatott az
ablak felé, ami alatt egy díszes fekete kanapé árválkodott- Nyugodtan foglalj
helyet!
- Oké!- ültem le, majd miután a
szerencsétlenül álldogáló Castielre bámultam nem bírtam tovább, kitört belőlem
a nevetés.
- M-Most meg mi van?- kérdezte
zavartan.
- Semmi, csak…!- újra elnevettem
magam, a térdemet csapkodva törölgettem
a könnyeimet, miközben a srác zavart, de közben egyre jobban dühös
tekintetét figyeltem.
- Befejezted?!- kiáltotta el magát,
pár perc múlva.
- Igen, bocs!- töröltem meg utoljára
a szemem- Ülj már le, úgy viselkedsz, mintha ma találkoztuk volna először!
- De, amit apa mondott, azt hittem…!-
vakargatta zavartan a nyakát. „…Vidd biztonságos helyre, és
lehetőleg ma este ne hagyd egyedül!”
- Ugyan, Mathias csak poénkodott,
amúgy meg a pasim vagy, szóval…- itt próbáltam megint nem arra gondolni, amit a
vörös klán vezére mondott, eddig remekül titkoltam az idegességem Castiel elől,
remélem azért még menni fog egy darabig- …csak ülj már le!
- Ja, csak poén volt!- motyogta, majd
helyet foglalt a jobb oldalamon.
- Castiel?- néztem bele az én imádott
szürke szempáromba.
- Mi az?- kérdezett vissza.
- Én…- hajoltam egyre közelebb hozzá,
a szemhéjam folyamatosan lecsukódott, amikor elérte Castiel ajkait pedig
teljesen. Aki gyengéden visszacsókolt, a kezével pedig vörös hajamba túrt.
- Szeretlek!- suttogta a fülembe,
mire azonnal felpattan a szemem, és zavartan pislogtam az alig pár centire lévő
szempárba.
- Én is szeretlek!- válaszoltam
teljesen elpirulva. A sötét hajú srác halvány mosolyt lövellt felém, ami
rendesen megdobogtatta a szívem, mindig is ilyen helyes volt? Miután Castiel
jóízűen elröhögte magát, rájöttem, hogy nem rendszereztem a gondolataimat.
- Igen, szerintem mindig is az
voltam!- nevetett továbbra is.
- Ez nem ér, pedig eddig olyan jól
ment!- fontam keresztbe a mellem előtt a karomat.
- Mi, az hogy próbáltál mindig arra
gondolni, hogy „rendben van”!- fojtotta el gúnyos vigyorát.
- Végig tudtad?- kérdeztem vörös
fejjel.
- Igaz, hogy a többi gondolatodban
nem tudtam olvasni, de az nem normális, hogy valaki folyamatosan csak egy
dologra gondol. Viszont egy idő után hagytam, és nem turkáltam a fejedben.
- Hé! Akkor minek szerencsétlenkedtem
ezzel annyira?!- akadtam ki.
- Figyelj, ez azt jelenti, hogy a
képességeid fejlődnek, ami jó hír, bár tudnám miért…talán a vér miatt!- nézett
rám amolyan „megvan” fejjel.
- A vér miatt?
- Igen, amikor a saját véredet
kóstoltad, az olyasmi, mint egy csecsemőnek az anyatej, gyógyító hatással bír,
ellenanyagot tartalmaz, persze nem csak a sajátod, hanem másoké is, de ezt most
hagyjuk!- legyintett.
- Szóval akkor nem is kell kinyírnom
egy embert?- csillant fel a szemem.
- Ez nem ilyen egyszerű!- fordult
oldalra.
- Miért nem?- kérdeztem értetlenül.
- A végtelenségig nem ihatod a saját
véred, rengeteg kísérlet és példa volt erre, de eddig minden egyes alany
belehalt, előbb vagy utóbb meg kell tenned!- húzta keserű mosolyra a száját.
- Miért ne tehetném, és ha én nem nyiffanok
ki?
- Bármit teszel, meghalsz!- nézett
mélyen a szemembe.
- Honnan vagy ebben olyan biztos?!-
kiabáltam vele.
- Már próbáltam!- ordította a
képembe, és amint befejezte a mondatát döbbenten néztünk egymás szemébe.
- Ezt meg…?- kezdtem, de megint csak
elhallgattatott a szokásos módszerével: egy csókkal. Az egész testem
beleremegett, nem tudtam, mit akart elkerülni Castiel, de nagyon nem akarta,
hogy bizonyos információk eljussanak hozzám, most is próbáltam rendszerezni a
gondolataimat, nehogy rájöjjön, éppen min agyalok.
- Sajnálom…- suttogta, majd nem
hagyva időt a válaszomra, újra megcsókolt, a kezét pedig a nyakamtól levezette
a derekamig, és úgy húzott magához. Egész egyszerűen a heverő karfájának
nyomott, mikor felfogtam az események tömkelege közben, hogy pontosan mi is
zajlik, azonnal ellenkezni próbáltam. A combjaimat megkíséreltem olyan szorosan
összezárni, ahogyan csak tudtam, ám akadt egy kis probléma, más néven Castiel,
pontosabban a fiú bal lába, ami két combom közé furakodott. Minden erőmmel azon
voltam, hogy megszűntessem ezt a kényelmetlen állapotot, persze csak én
gondolkoztam így, szóval egymás ellen „dolgoztunk”. Mit ne mondjak Castiel
bizonyult erősebbnek, a lábaim pedig feladták a harcot, hagyták had tegye, amit
akar. A testem megszűnt remegni, már nem féltem, csak csendben beletörődtem…aztán
újra félelem kúszott be a fejembe, mi van, ha fájni fog? Jó, oké ez most hülyén
jön ki, hogy miközben ILYENEKET csinál én meg ILYENEKRE gondolok, de ez van,
na! Még nem csináltam, szóval fogalmam sincs, milyen lehet! Próbáltam valami
jelet küldeni Castiel felé, szemkontaktust teremteni vagy bármit, de vagy nem
akarta venni az üzenetet, vagy nem is figyelt már rám! Nem arról volt szó, hogy
nem akartam, csak…vagyis talán egy kicsit ellene voltam, de inkább szerettem
volna feltenni pár kérdést még neki, mielőtt…ráadásul nem éppen a legrózsásabb
beszélgetésünkön voltunk túl, ez szerintem nem a legmegfelelőbb időpont, egy ilyen dologra!
- Mit csinálsz?- kérdeztem, amikor
hagyott egy lélegzetvételnyi szünetet, aztán az ölébe kapva elindult velem az
ágy felé, na ne már, most komolyan úgy gondolja, hogy akaratom ellenére azt csinálja?! Lazán lerakott, és felém
tornyosulva nézett le rám, remegés tört rám a semmiből, és elkerekedett
szemekkel bámultam a fekete hajú srácra. Castiel gondolkodás nélkül kezdte el
kihámozásomat a ruháimból, mondanom sem kell a fejem vörösben úszott, a testem
megfeszült, legszívesebben pedig azt ordítottam volna, hogy „Hagyd már abba!”,
de a torkom kiszáradt. Így csak csendben néztem könnybe lábadt szemekkel,
egészen addig, amíg a srác rám nem emelte tekintetét. Egyetlen másodperc alatt,
ami nekem egy órának tűnt pattant fel az ágyról, és temette tenyerébe az arcát.
- Sajnálom!- mondta szinte suttogva-
Annyira szörnyen viselkedtem! Nem tudtam visszafogni magam! Sajnálom Daenerys!
- Castiel!- nyúltam felé, azonban pár
centire tőle a kezem megállt a levegőben. Nem tudtam mérlegelni a pro és kontra
érveket.
- Igen?- fordult hátra, majd
tekintete a kezemre tévedt, amin elmosolyodott, felállt az ágyról, és az ajtó
felé indult, hátra sem fordult.
- Most itt hagysz? Mathias azt
mondta, ne hagyj egyedül, nem emlékszel?- hadartam amilyen gyorsan csak tudtam.
- Nem hagylak magadra! Itt leszek,
csak az ajtó másik oldalán, úgy mindkettőnknek jobb lesz!- tette a kezét a
kilincsre, amikor is hirtelen rossz előérzetem támadt, és remegés futott végig
rajtam, azonnal odarohantam hozzá.
- Várj!- karoltam át hátulról, úgy
temetve az arcom a hátába.
- Mit akarsz elérni, azzal, hogy ezt csinálod?-
mondta rekedt hangon- Nem félsz, nem utálsz azért, amit majdnem tettem veled?
- Ne hagyj egyedül! Igaz, hogy kicsit
félek, de nélküled még jobban félnék! Maradj itt!- suttogtam.
- Idióta!- fordult meg hirtelen, és
az arcom kezei közé fogva nézett a szemembe- Biztos?
- Teljesen az!- mondtam, miközben
belevesztem a szürke szemekben. Kis hezitálás után gyengéden megcsókolt, majd
egyre kevésbé finomkodta el a dolgokat, csak akkor eszméltem fel a
gondolataimból, amikor újra a franciaágyon találtam magam. Éppen a szoknyám
leszedésével bíbelődött, amikor a fejem lüktetni kezdett, megint az a különös
érzés, mint pár napja. Castiel nyaka köré fontam a karjaimat, és a csípőjénél
átkulcsoltam a lábaimmal, így csupasz mellkasa hozzásimult az én (még)
melltartóban virító felsőtestemhez. Végigsimítottam a mellkasát, és a hasizmai
minden egyes kockáját, amitől alig hallhatóan ugyan, de felnyögött. Ez a kis
hangocska tetszetős volt számomra, ezért nem hagytam, hogy leszedjen több
ruhaneműt akár rólam, akár magáról. Végignyaltam a nemrégiben érintett
pontokat, amibe egész teste beleremegett, tetszett, ahogyan próbálja kontrolálni
magát.
- M-mit ak-karsz ezzel e-lérni?-
kérdezte szakadozott levegővétellel.
- Én?- húztam kaján vigyorra a szám,
majd nyalni kezdtem Castiel nyakát, aki összeszorított fogakkal tűrte.
Döbbenten pislogtam párat, mégis mi a francot művelek?!- Mit csinálok?!-
ejtettem le magam mellé a kezeimet.
- Daenerys?- bámult rám értetlenül.
- Én…nem tudom mi ütött belém!-
magyarázkodtam zavartan, rákvörös fejjel- Furán éreztem magam, aztán…- hirtelen
éles fájdalom hasított belém, megint alig kaptam levegőt, a kíntól
összeszorítottam a szemem, majd mikor újra kinyitottam őket, minden feketén és
vörösen láttam, akárcsak a múltkor!
- Hé! Jól vagy?- a fiú testét vörös
körvonal vette körbe, de egyébként fekete színű volt az arca, és a teste többi
része is, szürke szemei most vérvörösen bámultak rám, aztán ijedten néztem rá.
Az összes erét láttam, szépen vörös színnel rajzolódtak ki, főleg a nyakánál. A
fejem lüktetni kezdett a gondolat hatására, de nem ilyet nem teszek! Egyszerűen
nem tehetem, nem szabad! Viszont a kísértés, és a vágy erősebb volt, nyertek a
józaneszemmel szemben. Hirtelen, és bármiféle előrejelzés nélkül Castiel
nyakába vájtam a szemfogaimat. Az édes vörös nedv úgy szivárgott át a számba,
mintha szívószállal innék egy gyümölcslevet. A kissé fémes íz már egyáltalán
nem zavart, csak csillapítani akartam valahogyan a szomjam, és a vér olyan
üdítő volt, a barátom vére. Ettől a gondolattól azonnal undor keletkezett
bennem, legszívesebben hánytam volna magamtól, hogy lehetek ilyen szörny(ű)?! A
látásom folyamatosan visszatért a megszokotthoz, és a szemfogaim is
visszahúzódtak, amik ezek szerint, ha valaki vérét veszem, megnőnek.
- Castiel, mondd, hogy jól vagy!-
néztem rá bűntudattal kevert aggodalommal.
- Én igen, na és te?- kérdezte
bármiféle fáradtság, vagy fájdalom jele nélkül.
- Hála a jó égnek!- fújtam ki magam-
Sajnálom, nem tudom mi ütött belém!
- Semmi baj! Ezen úgyis át kellett
volna esned!- mondta komolyan- Így beletelik még egy kis időbe, az pont elég
ahhoz, hogy megszokd!- motyogta.
- Mégis mit?- kérdeztem, alig bírtam
megmozdulni.
- Semmit, ne aggódj!- puszilt
homlokon, majd a kezével lecsukta a szemimet- Aludj jól!- hallottam még
utoljára, amint a fülembe suttog.
…
Ziláltan pattantam ki az ágyból, majd vörös
hajamba túrva néztem az ágy melletti fotelban üldögélő személyre.
- Rettenetes rémálmom volt! El sem
hiszed milyen borzasztó volt, azt álmodtam, hogy az embervilágban ragadtál és
még rengeteg barátom, én pedig…- rádöbbentem, hogy anya sehol sem volt, és csak
egy díszpárnához beszélek.
Nem álom volt, ez a valóság. Ezek
szerint az összes szörnyű dolog megtörtént, vámpír lettem. Fogalmam sincs,
miért nem tudom ezt a tényt elfogadni, talán mivel még nem vettem egy ember
vérét sem, illetve…hányinger tört rám, hiszen én megharaptam Castielt!
- Daenerys, itt vagy?- hallottam az
ajtó túloldaláról egy kedves hangot, hát hol a bánatban lennék?
- Persze, gyere be nyugodtan!-
rájöttem, hogy egy barát hiányzott a jelenlegi életemből, ezért nagyon megörültem
a vörös lánynak.
- Oké!- lépett be Gia széles
vigyorral az arcán, aztán helyet foglalt mellettem az ágyon.
- Mi ez a sejtelmes mosoly?-
kérdeztem én is szélesen mosolyogva.
- Nem is tudom, hogy kezdjem el, nos
te itt ülsz bent egy melltartóban meg bugyiba, Castiel pedig vagy egy fél órája
vonult el ezen a folyosón, kicsit sem gyanús!- nevetett rám.
- Azt csak félreérted!- hárítottam
vörös fejjel.
- Na! Azt hittem barátnők vagyunk!-
komorodott el egy pöpet.
- Azok is vagyunk! Csak…- kezdtem, de
Gia elfordult- Jól van! Igazából semmi sem történt csak majdnem, de elcsesztem
az egészet, mivel rám jött az éhség és…megharaptam Castielt.
- Aszta! Hát ez izgibb, mint amire
számítottam!
- Mi, hogy nem tudtam kontrolálni
magam, és kiszívtam a saját pasim vérét, mint egy élősködő?
- Nyugi, ezt olyan vámpírok is
csinálják, akiknek semmi baj a fizikai állapotukkal, ez normálisnak mondható
dolog, főleg párok között!
- Na ettől tényleg megnyugodtam!-
nevettem el magam erőltetetten, aztán eszembe jutott valami- Ha már itt
tartunk…mi van veled és Connorral?- vigyorodtam el kajánul.
- T-Tessék?- vörösödött egyből- Mi
lenne? Nincs köztünk semmi, csak barátok
vagyunk!
- Aha, mondod ezt fülig pirulva!
Miért nem randiztok, egy klánba tartoztok, régóta ismeritek egymást és
tudtommal semmi oka annak, hogy ne legyetek együtt!
- Ez nem ennyire egyszerű, ráadásul
Connor nem is néz rám úgy, mint egy lányra!- húzta gúnyos mosolyra száját.
- Miért nem? Meg a nagy…minden egyes
pillantásában, amit hozzád intéz, annyi érzelem van, hogy én megfulladok
benne!- nem éppen szépen vezettem rá, hogy kölcsönös a vonzalom, de legalább
elmondtam.
- Úgy gondolod?- kérdezte zavartan
paprikavörös arccal.
- Természetesen!- bólogattam megállás
nélkül, annyira, hogy már a fejem is fájt.
- De mi nem lehetünk együtt, és nem
azért, mert nem akarjuk, hanem mivel ő nemes, én pedig nem.
- Mi? De tudtommal a köznépből valók,
és a nemesek nem találkozhatnak, csak…- a szám elé kaptam a kezem.
- Igen.
- Ne haragudj, ezt nem úgy értettem!
Én csak…!- amint magyarázkodni kezdtem volna egyből Damien mondata jutott
eszembe, és vissza is nyeltem a mondanivalóm- Hogyan találkoztatok?
- 5 éves lehettem, vámpír években
500, amikor a szüleimmel vámpírvadászok végeztek. Végül is nem volt nehéz
dolguk: a városon kívül laktunk egy kisebb házban, a szüleim gyenge
immunrendszerűek voltak, mivel nagyon ritkán jutottak rendes vérhez. Az a kép
viszont tökéletesen az eszembe vésődött, ahogyan apa és anya engem védve ugrik
a vadászok elé!- itt kicsit elcsuklott a hangja, de azonnal folytatta- Ahogyan
annak a vadásznak az arca, aki végzett velük, és a társaié. Amíg ők megölték a
szüleimet, addig én megszöktem a házhoz épített titkos alagúton át, így tudtam
elmenekülni.
- Sajnálom…
- A szüleimet? Tudom, hogy komolyan
gondolod, de inkább hagyjuk a formális dolgokat!- legyintett.
- Biztosan elmondod hogyan
ismerkedtél meg Connorral?- kérdeztem kissé tartva a válaszától.
- Persze! Szóval az alagút, igazából
a csatornarendszerrel volt összekötve, így a városban kötöttem ki. Gondolhatod
milyen reakciót váltott ki egy koszos, szennyvízszagot és egyéb dolgok bűzét
árasztó kislány: undort és megvetést. A vörös hajam pedig csak rátett egy
lapáttal, ne haragudj meg, de ez van, valamiért az a hír járja, hogy a vörös
haj balszerencsét hoz.
- Neked inkább vörös a hajad, mint
szőke, teljesen különbözik az én -valóban balszerencsét hozó- rubinvörös
sörényemtől!
- Azt hiszed ez érdekelte őket? Vörös
egyenlő balsors, és mennyire igazuk volt!- nevetett fel keserűen- De, volt ott
egy szőke hajú kisfiú, aki megállította a hintóját, és a kísérőjével együtt
közelebb jött hozzám. Be kell vallanom először azt gondoltam bántani fog, vagy
kinevet. Ő viszont leguggolt elém, és kinyújtotta felém apró fehér kesztyűs
kezét, acélkék szemei engem bámultak, és úgy éreztem a lelkem legmélyéig lát
velük. Kedvem lett volna keservesen sírni, de mielőtt eljutottam volna abba az
állapotba, feltett nekem pár kérdést.
„- Szia, mi a neved, honnan jöttél,
egyedül vagy?
- G-Gia vagyok, nem tudom, igen…-
motyogtam alig hallhatóan.
- Az én nevem Connor Knightley, 600
éves vagyok, és éppen a szüleimhez, -akik ennek a városnak a kormányzói-
igyekszünk a komornyikommal, nincs kedved velünk tartani?
- Csak bajt hoznék rád!- hajtottam le a fejem, hogy ne láthassa könnybe lábadt szemeimet. Őszinte leszek, mindennél jobban vágytam arra, hogy vele tarthassak, de a balszerencse az árnyékom, nem akartam több vámpír életét tönkre tenni, noha Connor nagyon kedves volt hozzám.
- A hajad miatt?- kuncogott- Ne
beszélj butaságokat!
- Biztos?- nem volt erőm ellenkezni,
és nem is akartam.
- Teljesen!- ragadta meg a kezem, és
felhúzott a guggoló pozíciómból, amikor már mellette ültem a hintóban, akkor
vettem észre, hogy teljesen összekoszoltam a hófehér kesztyűjét.
- Sajnálom nem akartam!- kezdtem
leporolni, mire értetlenül bámult rám.
- Mit művelsz? Hagyd csak!- nevetett,
és levette a kesztyűt- Máris jobb!- nyújtózkodott, majd úgy tett, mintha
zongorázna az ujjaival.
- Nem haragszol?- szipogtam
döbbenten.
- Miért kéne?- mosolygott, mire
eltört nálam a mécses, keservesen bőgni kezdtem. Connor pedig csak tovább
tetézte ezt az állapotom azzal, hogy az ő tiszta és puha kezét rákulcsolta az
én piszkos tenyeremre, kéz a kézben és könnyáztatta ruhákkal tettük meg az út
hátralévő részét. A szülei azonnal befogadtak, és mint cselédet alkalmaztak, a
hajamról pedig egyetlen csúnya szó sem esett, sőt még párszor szépnek is
nevezték.”
- Mesedélutánon veszek részt!- jutott
eszembe, hogy Piper is ma öntötte ki nekem a szívét.
- Biztos…- nézett furán Gia- Na,
ezzel nem szenvedni akartam neked, csak ha barátnők vagyunk gondoltam megosztom
az életrajzomat veled. Érted már, hogy hiába akarunk többek lenni barátoknál, nem lehetünk azok?
- Igen…- nehéz ügy.
…
Már felöltözve settenkedtem ki
Castiel szobájából. Félig-meddig megismertem Piper és Gia múltját, és rájöttem,
hogy nem csak én vagyok szerencsétlen. Már csak a többiekét kéne, és akkor
megérteném a viselkedésük okát, mondjuk például Damienét.
- Jó estét, hogy s mint vagyunk?-
komolyan mondom ez a srác is gondolatolvasó.
- Amíg nem találkoztam veled,
tökéletesen jól voltam!- válaszoltam szerintem egész frappánsan.
- Én is így vagyok vele, csak a rend
kedvéért kérdeztem meg!- vont vállat, oké ez magas labda volt.
- Mintha érdekelne!- nevettem
erőltetetten.
- Fura vagy, történt valami?-
kérdezte, de a hangsúlyából nem tudtam eldönteni, hogy komolyan érdekli-e vagy
sem…
- Nem igazán…- motyogtam a földet
bámulva.
- Na persze, ha minden rendben van,
akkor ilyen arcot vágsz!
- Mióta is érdekel téged, hogy mi van
velem?- kérdeztem cinikusan, mire csak legyintett egyet, és érzelemmentes
arccal fordult felém.
- Semmi, felejtsd el! Higgy, csak
amit akarsz!- vett egy 180 fokos fordulatot, és elsétált. Értetlenül bámultam
utána, ez meg mi a fene volt?!
- Lehetnél kicsit elnézőbb is vele!-
jött a női hang a hátam mögül.
- Tessék?- vettem hátraarcot ijedten
és gyorsan. Érdeklődve néztem a hosszú barna hajú nőre.
- Azt elismerem, hogy Damien nem
viselkedik valami kedvesen veled, de akár hiszed akár nem, neki is vannak ám
érzései!- nézett rám szúrósan szürke szemeivel Cassandra.
- Nem úgy értettem…- motyogtam, most
hogy szidjam a fiát egy anyának?
- Persze, nem is foghatod fel ennek a
jelentőségét!- húzta félmosolyra a száját pár pillanat erejéig, hasonlóan
Castielhez!
- Minek a jelentőségét? Én nem
akartam semmi rosszat Damiennek, nevezhetném ezt önvédelemnek is, mivel
egyszerűen csak így viselkedik velem a kezdetektől fogva! Most mondja meg,
hogyan kéne kezelnem?
- Sehogy, ez nem a te dolgod!-
intézett felém egy kedves mosolyt, majd átkarolta a vállam- Jobban járnál, ha
éjszaka a saját szobádban tartózkodnál!
- Éppen oda indultam!- vettem le
finoman a kezét a vállamról, de egyből visszatette.
- Elkísérlek!- közölte finomnak nem
mondható hangsúllyal. Végig lépkedtünk a szokásos fekete-fehér folyosókon, míg
el nem értünk a szobámig.
- Jó éjszakát! Lehetőleg ne hagyd el
a szobád!- mosolygott továbbra is, de már nem kedvesnek, hanem ijesztőnek
találtam az arcán húzódó görbe vonalat.
- Rendben!- csuktam be az ajtót, és
annak dőlve csúsztam le a földre, halálosan komolyan gondoltam a beszélgetésünk
után, hogy az este folyamán nem hagyom el ezt a helyiséget.
…
Legalábbis én így gondoltam, azonban
olyan fél tizenegy körül valaki kopogott az ajtómon, először szívinfarktust
kaptam, mivel holtbiztos voltam benne, hogy a baltás gyilkos támad rám, de csak
Gia lépett be.
- Szia!- köszöntött, én pedig
megkönnyebbülve fújtam ki magam.
- Miért kellett a frászt hoznod rám?
- Mitől tojtál be ennyire? Csak nem
Castiel a félelmed oka?- kuncogott.
- Dehogyis! Inkább az anyja!-
bólogattam megerősítve az állításom.
- Cassandra? Pedig nekem jó fej nőnek
tűnik!
- Az is, csak most nagyon fura volt, éppen
Damiennel, szedtük darabokra egymást, amikor is a semmiből jelent meg és
választott szét minket. Aztán „kedvesen” bekísért ide, nehogy útközben bárkivel
is találkozzak, mintha ki akarnám nyírni az idősebb fiát!- közöltem hitetlenül.
- Daenerys, ha jobban belegondolsz ő
az anyja, egyértelmű, hogy valamilyen szinten védelmezi a fiát, hiába idősebb
már!- aztán hosszabb ideig gondolkozott- Akkor most Damiennel rosszban vagytok?
- Ez igaz...- aztán valami megragadta
a figyelmem- Várj! Hogy érted azt, hogy most?
Ha jól emlékszem, nem is beszéltem neked még róla!
- Tényleg?- nevetett fel- Pedig
amennyire én ismerem egész kedves!
- Tuti, hogy nem ugyanarról a
vámpírról beszélünk!
- Nem hinném, mindketten Castiel
bátyjáról, a vörös klán vezérének legidősebb fiáról beszélünk!
- Honnan tudsz te ennyi mindent?- érdeklődtem.
- Connor és a családja fogalmazzunk
úgy, hogy jobb keze a Redbird családnak, ezért is van olyan jóban Castiel és
Connor, és én is ezért ismerem őket ilyen jól, és szerintem Damien igen is
szimpatikus és kedves…
- Hű!- ámultam, majd gyorsan magamhoz
is tértem, és válaszoltam- Lehet veled az, de velem már kevésbé!
- Jó hagyjuk! Van kedved szabályt
szegni?- vigyorodott el szélesen, és már nagyon nem tetszett nekem ez az egész.
- Mire gondolsz?- kérdeztem vissza.
- Nos, Cassandra azt mondta maradj itt,
hogy miért mondta arra is van egy tippem: Nem akarja, hogy bulizz!
- Mi van?!
- Ma este, azaz éjszaka van a
vámpírok bálja, ami 11 után átalakul egy hatalmas partivá, ahol a fiatalok
szórakoznak, na gyere már!- ragadta meg
a karom és húzott maga után.
- Hé Gia!- rántottam vissza, mivel
olyan lendülettel indult meg, hogy majdnem hanyatt estem.
- Mi az?- pislogott kék szemeivel.
- Biztos, hogy jó ötlet ez?- néztem
vele farkasszemet.
- Nem, egyáltalán nem az!- rángatott
ki.
…
Fergie- A little party never killed
nobody
- Nem akarok menni!- húztam a számat,
miután Gia beleerőltetett egy szépnek ugyan szép ruhába, de ez nem változtatott
a tényen, hogy rohadtul nem akartam ellenkezni Cassandrával.
- Gyere már!- noszogatott.
- Jól van!- léptem be kelletlenül a
terembe.
- Annyira csinos vagy!- áradozott
Gia.
- Hagyjuk ezt!- emeltem fel a kezem,
és próbáltam elkerülni az engem pásztázó vámpírok tekintetét, így hatalmas kő
esett le a szívemről, amikor pár perc után bámulásra értéktelennek találtak. A
vörös lánnyal együtt utat törtünk magunknak a tömegben, így eljutottunk az
italos pulthoz.
- Mit kérsz?- üvöltötte, mivel a hangzavar
miatt csak így lehetett kommunikálni- Ha ezeket megittuk, akkor megkeressük
Connorékat!
- Mindegy azt, amit te!- üvöltöttem
vissza, majd leesett a tantusz- Nem mehetünk oda Connorhoz!
- Mi? Miért nem?- értetlenkedett.
- Mivel ha ő ott van, akkor Castiel
is, és így rohadt egyserűen ki fog derülni, hogy nem vagyok a szobámba, ha
előtte sétálgatok!
- Nyugi, sokan vagyunk, mennyi az
esélye, hogy összefuttok?- nevetett.
- Ha ezt még sokszor mondod, akkor
egyre több, így lehet a legjobban bevonzani a dolgokat!- és abban a pillanatban
amint ezt kimondtam, egy másodperc töredékéig megláttam Castielt a tömegben!
- Jól van, akkor csak bulizzunk!-
pattant fel vihogva.
- Mi volt abban az italban?-
ráncoltam a szemöldököm, és mivel úgy döntöttem, hogy nem is akarom tudni,
ezért csak gyorsan lehörpintettem, a tartalmát figyelmen kívül hagyva. Éreztem,
ahogy végigvándorol a torkomon, simogató érzést keltve bennem, amíg el nem éri
a gyomrom.
- Daenerys!- ragadta meg a karom, és
húzott be a vámpírtömegbe. Sűrű bocsánatkérés, és folytonos röhögő görcs
közepette találtunk pár m2-nyi helyet, ahol táncolhattuk, vagyis
inkább rázhattuk magunkat a zene ütemére. Egészen addig, amíg 2 srác oda nem
jött „felkérni” minket.
- Perszeee, hercegem!- nyújtotta oda
a kezét poénból Gia. Jut is eszembe, mitől lett ilyen? Lehet ennyire taccs
részeg valaki egyetlen pohárka alkoholtól?
- Nem mindig ilyen hülye ám, csak
általában!- nevettem én is.
- Az alkohol csodákra képes!-
villantotta rám szép fogsorát, a tőlem kábé fél fejjel magasabb, szőkésbarna
hajú srác.
- Az tuti!- folytattam a társalgást,
miután valamennyire szinkronizáltuk a lépéseiket, szóval már akár nevezhettük
volna az ide-oda való billegést táncnak. Gia, és a másik sötétbarna hajú srác a
közelünkben ringatózott, mit ne mondjak egyáltalán nem a zene ütemére.
- Sajnálom, kicsit későn kérdezem
meg, de mi a neved?
- Daenerys vagyok, és te?-
viszonoztam gyönyörű mosolyát, azaz csak a mosolyt, mivel nem hinném, hogy az
enyém is szép volt.
- Ian, örvendtem hölgyem!- csókolt
kezet, mire egy kis vörösödés után, én is bólintottam, jelezve neki, hogy
szintúgy- Egyébként 1800 éve élek ebben a világban, neked nem muszáj
megmondanod az életkorod, ez csak úgy jött!- tetszett a fiú stílusa, ne tessék
félre érteni nem ő, hanem a stílusa.
- Nem titok, 1600 éves vagyok!-
bármennyire fura is volt kiejteni, már automatikusan ezt mondtam 16 helyett.
- Fiatal vagy még!- nevetett.
- Huh? Ezt most minek vegyem?-
ráncoltam a szemöldököm kérdőn.(Lehet egyáltalán kérdő ráncolni a
szemöldökünk?)
- Természetesen bóknak!- kacagott
fel, és húzott közelebb magához, mire kissé vörös fejjel bámultam bele azokba
az őrjítően szép fűzöld szemekbe. Sajnos a szép szemű egyének az eseteim,
szóval az összes vámpír, jelenleg Ian, bár jobban belegondolva „vőlegényem” van.
Egy ribanc vagyok, upsz. (vámpírpalik hátránya: brutálisan szép szemek)
- Izé, lehet ezt nem kéne…- motyogtam
magam elé, mire a szőkéd hajú fiú megemelte az állam. A szívem erősen dobbant
kettőt,-nem olyan értelemben-és valószínűleg, ha Ian nem tart a két kezével,
akkor eldőlök, mivel a kép folyamatosan elhomályosult előttem. Aztán újra a
fekete-vörös színben való látás, komolyan mondom, kezdem unni! Abban a percben
megpillantottam a fiú nyakán kirajzolódó vérvörös ereket, milyen édes lehet
vajon a vérének íze? Te jó ég! Most azonnal le kell valahogyan állítanom magam,
de máris késő volt: A testem nem engedelmeskedett nekem, lábujjhegyre állva
próbáltam minél közelebb kerülni a nyakához. Hirtelen még jobban megemelte a
fejem, és közelebb húzott magához. Elkerekedett szemekkel bámultam, ahogyan
ajkai centiről centire közelednek hozzám, ez valamennyire kijózanított.
Hatalmas pofont kevertem le a srácnak, aki értetlenkedve nézett rám.
- Azt hittem akarod!- tárta szét a
karját. Nekem ez túl sok volt mára! Gyorsan átvágtam a tömegen, elhagyva Iant.
Mellesleg éreztem, hogy ez a „normális” állapotom nem fog valami sokáig
kitartani, ezért minél távolabb kell kerülnöm a vámpíroktól…egy buliban pfff,
na hajrá Daenerys!
- Sziaaaa!- köszönt valaki elnyújtva,
mire megpördültem, majd Giával találtam szembe magam, és a korábban általa
összeszedett fiúval.
- Jól vagy?- néztem a lányra kérdőn,
ő pedig szélesen vigyorogva bólogatott, jelezve, hogy „igen”, bár nem volt
valami bíztató- Biztos, ne menjünk ki?
- Hagyd csak a barátnődet, nem látod,
hogy remekül szórakozik?!- kulcsolta rá ujjait a kezemre, a semmiből megjelenve
a sötétszőke srác.
- Legyél olyan kedves, és engedj e!-
nyomtam meg a mondat végén a hangsúlyt, ez már egyáltalán nem volt poénos,
ráadásul Giát is féltettem.
- Mi lesz, ha nem?- húzta fel bal
szemöldökét. Hogy én mennyire utálom ezt a kérdést/választ!
- Semmi különös, csak eggyel kevesebb
hímnemű lesz a bolygón!- szórtam szikrákat türkiz szemeimmel.
- Nyugszik, csak szórakozni akartam
egy kicsit!
- Én pedig nem!- rántottam ki kezem a
szorításából, és a barátnőm, valamint a másik fiú után eredtem. Nem sokat
kellett keresgélnem, egy valamivel félreesőbb sarokban meg is leltem őket.
Hogyan is fogalmazzak szépen? Nem ezt csak vulgárisan lehet: konkrétan egymás
szájában voltak, de annyira, hogy már én pirultam.
- Gia!- kiabáltam, mivel bármennyire
is próbáltam átkelni a vámpírtömegen, mindig elzárták a hozzájuk vezető utat.
Francba már, és máris újra lüktetni kezdett a halántékom! Sikerült átpréselni
magam két nő között, így Gia közelébe kerültem, aki tovább folytatta, amit
eddig is. Az a lány vagy tényleg rohadtul sokat ivott, vagy én nem tudom, mi
van vele, de nem sokkal korábban még Connor után epekedett, most meg éppen egy
másik sráccal smárol. Pár másodperc erejéig elszakadtak egymástól -valójában
levegőt vettek- aztán elölről kezdték, mondhatom fantasztikus már csak
Connornak kéne ezt látnia, és akkor a mai nap tökéletesen elcseszett lenne!
Rossz érzés fogott el, ezért ijedten fordultam meg, és magamban megfogadtam,
hogy ilyet soha, de soha többet nem mondok! Connor és Castiel(!) bámultak ránk
körülbelül 10 méter távolságból, míg az előbbi Giát nézte, mondhatni tátott szájjal,
addig az utóbbi velem nézett farkasszemet. Ez már rohadtul sok volt! A
fejfájásom is kezdett a tűrhetetlen irányba haladni, ezért egész egyszerűen
fogtam és leültem a földre. Jó, pontosabban összerogytam, és kezdődött az utált
állapotom, amikor a vérre, annyira szomjazom, mint a vízre egy hosszú és
fárasztó kirándulás után. Castiel feje hirtelen belekerült a látóterembe, és
éreztem, ahogy valaki a karjaiba vesz, itt egy szerencsétlen sóhajra még
futotta, majd úgy gondoltam mielőtt kidőlök, körbenézek azért. Tőlem nem sokkal
távolabb Gia állt lehorgasztott fejjel, szemben a szőke fiúval, mellette pedig
a sötéthajú vámpír, tekintetét kettejük köztük kapkodva. Atán csak annyit
láttam, hogy Connor meglendíti az öklét, a vörös lány pedig hirtelen felkapja a
fejét. Fáradtan néztem fel a jövendőbelim arcára, keserűen elmosolyodtam, és
suttogva szóltam hozzá.
- Sajnálom!
- Nincsen baj!- simogatta meg a
fejem, így úgy éreztem magam, mint egy kiskutya, egy engedetlen eb, aki nem
fogadott szót a gazdájának, mégis kedves hozzá, ahelyett hogy büntetné.
- Túl jó vagy hozzám!- jelentettem ki
könnybe lábadt szemekkel, és még azt is hozzátettem- Szomjas vagyok!
- Dehogyis!- hosszabb csend
következett- Tudom, de ne aggódj, most csak csukd be a szemed, és pihenj!
- Jó…- suttogtam, és ahogy egyre
távolabb kerültünk a partival járó zajoktól, úgy csukódott le folyamatosan a
szemhéjam. Mikor már teljesen tompán hallottam a hangokat, Castiel utoljára
suttogott valamit a fülembe, de már nem emlékszem, hogy mi volt az…
Folytatás következik!
