20. rész: Egy
barát mínusz, egy barát plusz
Thousand Foot Krutch- Fly On The Wall
Csend. Csönd van. Őrjítő csend. Ismeritek azt az
érzést, amikor semmit sem hallotok, és ettől már sípol a fületek? Igen, a hangtalanság
is okozhat hatalmas hangzavart, fura nem igaz?
- Daenerys! Hallasz engem? Válaszolj!-
a csend szólongat engem- Kérlek!
Hm, érdekes, a csend szokott kérlelni
bárkit is?
- Daenerys, nyögj már ki valamit!-
mintha valaki rázná a testem, de sötét van, nem látok semmit- A francba már!
Bármit mondhatsz, azt is, hogy utálsz, nem érdekel, csak szólalj meg!
- Ismerős hang…- suttogtam, igen
nosztalgikus érzések, de vajon mikorról, és kiről? A hanglejtése…olyan…nem is
tudom…
- Én vagyok az!- ennek örülök, ez
remek, de ki a halál az az én?!
- Szerbusz „én”!
- Castiel? – a fiú úgy fonta körém a karjait,
mint egy védelmező kosár, amiben ha benne csücsülök semmi baj sem érhet! Ettől
könnyek szöktek a szemembe.
- Kérlek, térj észhez!- suttogta, miközben a szorosan ölelt, így
érezhettem a szíve minden egyes dobbanását- csak úgy mellékesen, ha halottak
vagyunk, hogyan doboghat a szívünk?
- Itt vagyok! Sajnálom!- szívtam be
mélyen az illatát, és nem tudtam volna megmondani, hogy mennyire hiányzott.
- Hidd el, Bellának fájt, amit veled
tett, legalább annyira, mint neked, de egy vadásznak nem lehet az érzelemire
hagyatkoznia, mert meghal.
- Jaj, hát persze, bocsika! Szegény
kicsi Bella! Most sírnom is kéne?- még hogy jobban fájt neki?! Elmehet a
francba! Öntött el hirtelen a méreg, akkor luk van a szívemben, hogy talán már
nincs is egyben a szervem…
- Daenerys, könyörgöm!- ölelt át még
szorosabban, aminek következtében alig kaptam levegőt, majd éreztem, ahogyan a
méreg, harag, és düh elpárolog a testemből. Hátrahagyva társaikat: bánatot,
csalódottságot, fájdalmat, akik rögtön munkához is láttak a könnyeim
előcsalogatásában. Nem kellettek percek, hogy patakokban folyjanak le az
arcomon, elég volt erre pár másodperc is. Castiel halvány félmosolyra húzta
száját, amit úgy imádtam, te most csak tovább bőgtem, és már csuklottam is a
folyamatos zokogástól.
- Ú-Úhhúgy fá-há-há-háj!- sírtam,
szorosan a srác ruhájába markolva.
- Tudom!- simogatta a buksim
gyengéden, és ettől csak még jobban rázendítettem.
- Annyira rossz érzés elveszíteni egy
barátomat, mintha ez az egész belülről falna fel! Mintha egy darabkát
kitépnének a testemből! Egyedül érzem magam, rettentően fáj, és nagyon
csalódott vagyok, dühös is, de már valamennyire lehiggadtam, szóval csak egyre
jobban fáj, a szomorúság is át járj, én erre rohadtul nem számítottam! Tudom,
hogy a sírás nem oldd meg semmit, de nem tudok tenni ellene semmit!- törölgettem
a szemeim.
- Semmi baj!- puszilt homlokon.
- Fáradt vagyok!- motyogtam, miután
könnycsatornáim kiapadásnak indultak.
- Azt meg is értem!- mondta, majd
Castiel átkarolt, és így indultunk útnak. Majdnem elértünk a szobánkig, amikor
Giával és Connorral akadtunk össze.
- Daenerys!- kiáltott fel a lány, és
rohant oda hozzám, még Connor normál tempóval érkezett- Úristen, mi ez a
rengeteg vér a ruhádon?!
- Huh?- hajtottam le a fejem, aztán
megláttam, hogy a felsőm cafatokban lógott, a hasamnál pedig, - az egyébként
türkizkék anyag- sötétvörös színűvé színeződött. A ruha egyik ujja pedig
eltűnt, mintha nem is lett volna, a lábaimon is vér díszelgett, bár az csak
rászáradt, már az összes sebem begyógyult, de ez nagyon sok energiámba tellett,
ezért volt minél nagyobb szükségem egy kényelmes pihe-puha ágyikóra, ahol
álomra hajthattam a fejem.
- Ugye jól vagy?- kérdezte égkék
szemeivel testemen cikázva Gia.
- Úgy nézek ki?- válaszoltam
kérdéssel, mire megrázta a fejét.
- Hagyjuk kicsit magukra az egymásra
talált tubicákat!- lépett mellé Connor ujjait a rozsdavörös lány vállára
helyezve.
- Na de!- fordult felé, majd vissza
rám, és bólintott egy aprót.
- Köszi!- suttogtam a srác acélkék
szemibe nézve.
- Azért megmaradsz, ugye?- kérdezte
mosolyogva.
- Nem, holnap elpatkolok, készítsétek
a koporsóm!- vigyorogtam vissza a vámpírra.
- Most komolyan!- váltott hangnemet.
- Rendben lesz, csak szüksége van egy
kiadós alvásra, hogy visszanyerje az erejét!- felelte helyettem Castiel.
- Nos, igen valami ilyesmi!-
motyogtam.
- Jó pihenést!- intett az ajtó előtt
álló szerelmespár, mielőtt a fekete vámpírsrác rájuk nem csapta azt.
- Hé, ez mire volt jó?- kérdeztem
indulatosan, majd megszédültem, és elvesztettem az egyensúlyomat, Castiel gyorsan
utánam kapott, és visszarántott a padló egy méteres körzetéből.
- Erre!- morogta, majd az ölébe
kapott, és befektetett az ágyamba.
- Castiel, izé…figyelj egy kicsit!-
néztem farkasszemet vele, miközben egymással szemben feküdtünk, a fiú, pedig az
arcom cirógatta.
- Hallgatlak!- mondta, le sem véve
szemeit az egyre jobban vörösödő arcomról.
- Oké, szóval azt akartam kérdezni,
hogy haragszol-e rám?- szürke íriszei folyamatosan villogtak, miközben engem
figyelt.
- Nem- mondta tömören.
- Hű, köszi ezt a fantasztikus
választ, akkor ezért bőgtem végig még egy éjszakát miattad!- ráncoltam a
szemöldököm.
- Sírtál, amiért leszidtalak?-
kérdezte döbbenten.
- Nos…igen, miért mit vártál, azok
után, ahogyan viselkedtél?!- vágtam vissza dühösen, és rákvörös arccal.
- Én csak azért mondtam, mivel
aggódtam érted, hogy meggondolatlanságot követsz el, és igazam lett, miután jól
leteremtettelek, csak akkor láttam, hogy mennyire megbántottalak, és nem
tudtam, hogyan kérhetnék bocsánatot!- vakargatta zavartan a tarkóját.
- Ez most komoly?!- most rajtam volt
a sor, hogy ledöbbenjek.
- Igen, ne haragudj!- hajolt
közelebb, és nyomott egy gyengéd puszit a számra.
- Legközelebb, ha ilyen lesz, mi
lenne, ha egyből beszélnél velem, és elmondanád, hogy mit érzel?- kérdetem elfojtva
egy halk nevetést- És akkor megspórolhatnánk az olyan jeleneteket, mint a béna
romantikus filmekben: „A senki nem beszél senkivel, csak mindent félre ért”,
típusúakról beszélek!
- Megértettem!- húzta imádott
félmosolyára a száját.
- Remek!- vigyorogtam ezerrel, majd
közelebb hajoltam, és a fülébe suttogtam- Most viszont aludjunk, mert
hullafáradt vagyok!
- A hölgy kívánsága számomra
parancs!- nevetett, majd átölelt, és úgy fészkeltük be magunkat a takaró alá.
- Neked nem muszáj ám aludnod,
nyugodtan mehetsz, ha van fontosabb dolgod!- pislogtam ki a takaró alól, türkiz
szemeimmel.
- Vigyázok rád, úgy foglak figyelni,
mint ahogyan a prédámat lesem- lehet, hogy ezt bíztató beszédnek szánta, de
csak a vér szökött tőle az arcomba.
- Köszönöm, de fogalmam sincs, hogy ez
után a kijelentésed után, hogyan fogok aludni!- motyogtam zavartan, mire Cas
elnevette magát.
…
David Guetta- Dangerous
Azért valahogyan csak sikerült
megoldanom, mivel amikor felébredtem, már délutáni napsugarak szűrődtek be az
ablakon. Miután felültem, nagyot ásítva néztem körbe a szobában, aztán megakadt
a szemem a mellettem szuszogó srácon. Olyan aranyosan pihegett, hogy nem volt
szívem otthagyni egyedül, ezért visszafeküdtem, és beletúrtam fekete loboncába,
mire összeszorította a szemét és valami olyasmit motyogott, hogy hagyjam
aludni.
- Jaj, de édes!- mondtam
elvékonyított, idegesítő lányos hangon.
- Ki az édes?- ült fel, a hajában
turkálva.
- Izé…- lettem másodpercek alatt
paprikavörös, mire csak gúnyosan elvigyorodott, és visszarántott az ágyra. A nyakammal
kezdte, majd a fülemhez érve, olyan dolgokat suttogott bele, már annyira
felmelegedett a fejem, hogy talán már füstölt is!
- Imádom, amikor zavarban vagy!-
csókolt meg, mire összeráncolt szemöldökkel néztem rá, és a szája elé tettem a
tenyerem, esélyt kapva a beszédre.
- Én azért annyira nem! Ráadásul a
többiekkel is beszélni akarok, ha más nem is Gia biztos halálra aggódja magát,
és…h-hé!- pirultam el újra, mivel Castiel nyalogatni kezdte a kezem.
- Hogyan lehet ennyire finom illatod,
biztosan mindenki ki akarja szívni a véred, de türtőztetik magukat, csak azért
mert te vagy a hercegnő!- mondta,
miközben szemei vörössé váltak.
- Miről beszélsz, hé Cas térj
magadhoz!- kúsztam hátrébb az ágyon, de nem sokkal később az tárgy támlájának
is ütköztem.
- Én tökéletesen magamnál vagyok,
csak újra meg akarom kóstolni, azt az
ínycsiklandó véred!- hajolt felém.
- Miért vagy ilyen?- értetlenkedtem,
majd beugrott: amikor az embervilágban jártunk, Castiel adott a véréből, hogy
ne halljak meg, aztán ő egyáltalán nem táplálkozott, ráadásul, még párszor neki
is csaptam a falnak! Mivel én vagyok a hibás, nincs mit tenni! Óvatosan oldalra
fordítottam a fejem, a srác pedig már tette is a dolgát, oldalra söpörte vörös
tincseimet, majd végignyalta az említett területet. Hidegrázás futott végig
rajtam, és be kellett ismernem, hogy perverz módon élveztem- Siess már!
- Ahogy óhajtod!- tátotta szélesre
száját, és szemfogai a nyakamba fúródtak, egy nagy nyögés kíséretében, pedig el
is fogadtam ezt a tényt.
- Ca-as-ti-el!- markoltam bele fekete
hajába, egyszerre volt remek, és bizsergető érzés, valamint kegyetlen kín.
Mintha egy mazochista és szadista dulakodna a bensőmben.
- Még!- most a vállamba harapott,
véres nyomokat hagyva maga után, szemei is hasonló színekben úsztak, talán
figyelmeztetésképpen, bár ezzel már réges-rég el vagyok késve- Olyan finom a
véred, mintha te is ősi vámpír lennél!
- Hé!- szóltam rá, amikor a combomon
haladt lefelé apró kettős, kiütés szerű hegeket okozva. Rám emelte vörösen izzó
szemeit, majd tekintete picit kitisztult, és visszatért bele a megszokott
méltóságteljes, és gyönyörű szürkeség. Tenyerébe temette az arcát, és
bűnbánatosan nézett rám, én csak zavartan oldalra kaptam a fejem.
- Sajnálom!- motyogta a tenyerébe.
- Megérdemeltem!- vigyorodtam el- Ne
vágj már ilyen képet!
- De…tele vagy a szemfogaim által
okozott sebekkel!- mondta kerülve a tekintetem.
- Először is: Rajtad kívül nem sokán
látnak ilyen gyér öltözékben- utaltam a fehérneműre, és a lenge hálóingre-
Másodszor pedig: Miattam vesztettél rengeteg vért és energiát, tehát ez a
legkevesebb, amit érdemeltem, hiszen megmentetted az életem!- mosolyogtam
könnybe lábadt szemekkel.
- Most mi az? Hé, Daenerys! Minden
rendben?- ragadta meg a vállaimat, majd így néztünk egymásra perceken keresztül,
aztán vette a bátorságot, és magához szorított.
- Semmi gond, tényleg!- sírtam, mint
egy kisgyerek- Olvass a gondolatimban, feloldom a blokkot, úgy egyszerűbb, mint
elmondani!- utasítottam a srácot, aki csak óvatosan bólintott.
- Biztos?- kérdezte alig pár
másodperc elteltével, válaszul csak mindent rázúdítottam. Egyedül éreztem
magam, rohadtul egyedül! Oké, itt volt Castiel, akit imádtam, itt volt Gia, aki
az egyik legjobb lélek ezen a tetves világon, Connor, aki szintén a legjobb
barátaimhoz tartozik, Piper, Mathias, Cassandra, még talán Lewis is…de
hiányzott a családom, azaz anya, a volt barátaim, osztálytársaim, ismerőseim,
az egész a régi életem! Amit csak egyetlen perc alatt elvesztettem, elvettek tőlem! Ráadásul Bella hátba
szúrt, oké elhiszem, hogy neki is fájt, de akkor sem tudom megérteni, egy hülye
küldetés, vagy kötelesség, hogyan lehetne fontosabb a kapcsolatinknál?
- Ez lenne…- sóhajtottam, és tényleg
jobban éreztem magam.
- Fogalmam sem volt…én annyira…-
kereste a szavakat, de gondolom, már nem akart századjára is bocsánatot kérni.
- Nem kell mondanod semmit, örültem,
hogy meghallgattál, ez minden!- álltam fel az ágyról, és az ajtóhoz lépkedtem.
- Most meg hová mész?- ült fel
sietve.
- Ne aggódj, csak egy kis friss
levegőre van szükségem!- nyitottam ki az ajtót, amin egy vörös vámpírlány esett
be.
- Ööö…izé, csak szerettem volna
megtudni, hogy jól vagy-e?- túrt zavartan tincsei közé.
- Szóval hallgatóztál!- fontam
keresztbe a karjaimat, és egy halvány mosoly szökött át az arcomon.
- Nem, én inkább azt mondanám, hogy csak
rosszkor voltam jó helyen…- mentegetőzött kerülve a tekintetem.
- Ugyanaz!- nevetett fel Castiel-
Akkor magatokra hagylak titeket, egy kis „csajos beszélgetésre”, engem is
nyugodtan dumáljatok ki!
- Ezt meg miből gondolod?- kaptam felé
a fejem, de már sehol sem volt.
- Piper?- halottam kintről a srác
döbbent hangját, mire én is kikukucskáltam az ajtón, és valóban: a fekete hajú
vámpírlány ott álldogált, olyan állapotban, mint egy hulla.
- Mi van veled? Te jó ég!- rohantam
oda hozzá, és a lány szemét kezdtem keresgélni, rövid és kócos sörénye
takarásában.
- Urlick…- suttogta kiszárad, szinte
már fehér ajkaival.
- Mi van vele?- kérdeztem rosszat
sejtve- Történt valami?
- Piper beszélj!- parancsolt rá a
bátyja.
- Hé, ne legyél vele ilyen rideg, azt
akarjuk, hogy elmondja mi történt, nem pedig rettegjen!- ripakodtam Castielre.
- Nála, ha sokkos állapotban van,
csak ez használ!- húzta össze szemöldökét- Ne beszélj bele, ha semmit sem
tudsz! Piper!- rázta meg a lányt.
- Mit…?- pislogtam zavartan, mire Gia
megsimogatta a kezem.
- Ne haragudj rá, nem akart bántani,
de a lányt tényleg csak így lehet szóra bírni!- küldött felém egy bíztató
mosolyt.
- Megértettem…- motyogtam halkan,
aztán csattanást hallottunk. Mindketten ijedten kaptuk oda a fejünket, csak
Castiel lebegőben megállt tenyerét, és Pipert láttuk, amint az arcát fogdossa.
- Te felpofoztad?- háborodott fel, most
a rozsdavörös lány.
- Igen, legalább ettől magához tért!-
villant ránk haragos tekintete- Megértenétek, ha lenne testvéretek!
- Nem hinném…- suttogtuk egyszerre.
- Urlick sebei nem…- kezdte könnybe
lábadt szemekkel- …mindent megtettem, megkapta azt a rohadt ellenszert…a erőmet
is használtam…az összes varázsigét amit csak tudtam bevetettem…gyógyfüveket is…mindent!
- Te megtetted, ami tőled tellett!-
húzta magához Cas.
- De ez kevés volt!- lökte el magától,
és keservesen bőgni kezdett.
- Egyvalamit nem próbáltál!- jelent
meg a semmiből Connor.
- Te meg?- kérdeztem meglepődve.
- Nem!- rázta meg Gia gyorsan a
fejét- Nem tudjuk, milyen hatással lesz rád, nagyon szeretem Pipert, meg
mindenkit, de téged nem tudlak elveszíteni!
- Valaki beavatna a részletekbe?-
kérdeztem a tömeg között kapkodva a tekintetem.
- Connor úgy mondd, képes visszahozni
a halottakat a sírból, pár napon belül, de ehez rengeteg energia kell, és méreg
által elhunyt személlyel, még sose próbálkozott!- ecsetelte Gia, és kérlelően
pillantott a szőke fiúra.
- Sajnálom, de meg kell próbálnom!-
tűnt el Piperrel együtt.
- Hé!- kiáltotta a vörös lány
kétségbeesetten.
- Kérlek…nyugodj meg!- lépett hozzánk
Castiel, és mindketten átöleltük a zokogó vámpírt.
…
- Erős srác ő, már nem kisgyerek!-
bíztattaa fekete hajú.
- Remélem, igazad lesz!- sóhajtotta,
majd tovább sétáltunk Urlick szobája felé. Mindhárman beléptünk, és azt láttuk,
hogy Piper kisírt szemekkel ölel magához, egy valaha kreol-most inkább sápadt-
bőrű, tengerkék szemű, és kócos, talán mogyoróbarna hajú férfit.
- Hála Istennek!- sóhajtottam egyet megkönnyebbülten.
- Connor?- kérdezte ijedten a vörös
lány- Hol van Connor?!
- Piper?- kapta oda a tekintetét
húgára- Mondd el az igazat!
- Tessék?- kapta fel a fejér-
Connornak semmi baja, Lewis elvitte őt az embervilágba, hogy kicsit eltöltse
energiával!
- Szerencsére semmi!- rogyott össze
Gia.
- Nagyszerű vámpír a barátotok!- mosolyodott
el könnyei között a rövid hajú vámpírlány.
- Tudjuk!- mondtuk egyszerre, én,
Castiel, és Gia.
…
Magukra hagytuk Pipert, és a szívszerelmét,
valamint Giát is ágyba dugtuk, mivel teljesen felemésztette a tartalékait, és annyit
idegeskedett, hogy teljesen kimerült. Imádottammal ketten császkáltunk a pepita
folyósokon, talán a nyugalmunkat keresve, mivel ez a hely, olyan, mint egy
valóságshow: Amikor azt hiszed, már minden rendben, a dolgok, csak rosszabbra
fordulnak, jön egy újabb probléma, egy megoldatlan rejtély, másik, vagy éppen
ugyanaz az ellenség. Ennek sose lesz vége…
- Daenerys, hahó!- lóbálta meg
előttem a tenyerét, a jelek szerint, már sokadára.
- Bocsi, megint elbambultam!- vontam
vállat zavartan.
- Semmi gond, már megszoktam!-
nevetett- Min elmélkedtél?
- Mindenen- feleltem tömören, mire
értetlenül pislogott rám- Úgy értem, az életen, hogy milyen itt, milyen volt
emberként, bár már semmi pénzért nem lennék újra halandó, de azért van, ami hiányzik,
bár ezt már te is tudod!
- Igen, és természetesen megértem,
átérezni nem tudom, de…- hirtelen eszembe jutott valami.
- Mi van Louval, Lyvel, Manydvel,
Mattel, Andyvel, és Rúfusszal? Az egészet csak megjátszottad? Ha barátok
voltatok, akkor hogy-hogy nem hiányoznak? Ne mondd nekem, hogy egy ici-picit sincs
hiányérzeted?- tettem fel kérdések tömkelegét, és értetlenség kattogott a
fejemben.
- Dehogynem! De már megszoktam, szerinted
hányszor tettem már meg?- nézett szürke szemeivel őszintén.
- Mi…mit értesz ezalatt? Mással is
kerültél barátságba, vagy…?- nem értettem, zavaros volt, a sötétben
tapogatóztam. Volt egy kirakóm, ami több ezer darabból tevődött össze, és a
legfontosabb részletek hiányoztak, miértek miértjei, az okok okozója.
- Nem is kell értened…- nézte a
fekete-fehér kövezetet.
- De… én, csak meg akarlak érteni,
téged- lábadtak könnybe szemeim.
- Ne sírj, kérlek!- ölelt magához, majd
gyengéden simított végig rubinvörös hajzuhatagomon.
- Castiel, csak…- nem tudtam
befejezni, a fiú ráfonta ajkait, a számra, és nem a leggyengédebb módon csókolt
meg. Aztán már fel is adtam, karjaimat körbefontam a nyaka körül, és hevesen
folytattuk.
- Már meg se lepődök rajtad!-
lihegtem, amikor is kaptam egy kis levegőt- Azt azért elárulhatnád, hogy miért
mindig így hallgattatsz el?
- Mert ezt mindketten élvezzük!-
villantott rám egy szemtelen vigyort.
- El ne bízd magad!- húztam össze a
szemöldököm, majd hevesen csókoltam vissza. Így faltuk egymást, ki tudja mennyi
ideig, aztán egy köhécselő hangra lettünk figyelmesek, zavartan toltam el
magamtól Castielt.
The Fray - How to Save a Life
- Nem akarok ünneprontó lenni, de ezt
szerintem látnod kell! Daenerys, kérlek, kövess!- szólított fel Lewis.
- Miért?- kérdeztem vissza, de a
férfi csak tovább sétált, egészen addig, amíg el nem tűnt a folyosó végén-
Várj!
- Gyere!- utasított, hátra sem
pillantva.
- Miért követnélek?- néztem a hátát
szúrósan.
- Már követsz, nem?- nem láthattam,
de tudtam, hogy mosolyog.
- Velem mi van?- jelent meg Castiel.
- Te is jöhetsz, de ez Daenerysnek lesz
érdekes!- közölte titokzatosan.
- Most komolyan, miről be…- de még a
lélegzetem is elállt attól, amit megpillantottam. Connor térdelt mellette a
fekete-fehér csempéken, és figyelte minden egyes lélegzetvételét. Döbbenten
pislogtam, és megdörzsöltem türkiz látószerveimet, hogy valóban jól
érzékeltem-e? Beigazolódott, hogy semmi bajuk sem volt, és ő tényleg ott volt.
Hús-és vér valójában szuszogott a szőke fiú lábainál. Odarohantam, olyan
gyorsan, ahogyan csak tudtam, és nem foglalkozva a lábaim állapotával álló
helyzetből vágódtam térdelőbe. Szemeimre fátyolos köd telepedett, alig bírtam
visszatartani a feltörni készülő, egész biztosan iszonyatosan hangos sírás. Hope teljes nyugodtsággal feküdt ott, a
mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt, azt jelezve, hogy alszik. Nem
foglalkozva semmivel lehajoltam a lányhoz, és végigsimítottam sötét haján, majd
könnybe lábadt szemekkel szorítottam meg a kezét.
„Hiába így van ez
rendjén, ha elveszíted egy barátodat, vissza is kell kapnod egyet!”
1. fejezet vége
