12. rész: Vámpírcsaládok,
és egyéb állatfajták
- A családod?- kérdeztem.
- Igen, ha már úgy is itt fogsz élni…
- Persze, úgy sincs jobb dolgom!-
ironizáltam túl.
- Nem hiányoznak a barátaid?-
kérdezte mosolyogva, hogy tud ilyen képet vágni, amikor az idegösszeroppanás
szélén állok.
- De képzeld el, nagyon!- morogtam
dühösen.
- Akkor beszélj velük!- nyitotta ki
az ajtót, amin Gia robogott be, és nem hagyott időt felocsúdnom, máris az
ölembe ugrott.
- Hülye vagy te? Meg is ölhettek
volna, ha akarnak!- fojtogatott, de mit keres ő itt, csak nem, de az nem lehet!
Vagy mégis?
- Gia…te is…?- akadtam el.
- Igen, én is vámpír vagyok- engedett
el, és az ajtó felé nézett- Bejöhetsz!
- Szia!- intett Connor halvány
mosollyal a száján.
- Mi a franc, körülöttem mindenki
vámpír?!- akadtam ki.
- Nem teljesen, de sokan…- dőlt neki
a falnak a fiú.
- Például?- bámultam a falat, mivel
nem volt kedvem egyikőjükre sem nézni.
- Én, Gia, Oliver, Olivia és Lewis,
meg persze Castiel és a családja!- ecsetelte Connor.
- Remek!- sóhajtottam egy hatalmasat,
és még mindig alig hittem el- Még valaki?
- Nick- szólalt meg Castiel.
- Mi, mi van vele?- kérdeztem
reflexszerűen.
- Ő is vérszívó…- bámulta a földet.
- Ugye most csak szívattok?- nevettem
erőltetetten, de az, hogy mindannyian hallgattak elég válasz volt.
- Nick a második ellenséges vámpír
klán „trónörököse”, az egyetlen gyereke a mostani vezérnek, megint ezzel a
szóval kell élnem: ellenség!
- Nick…- akkor ezért mondta
mindkettőjük, hogy tartsam távol magam a másiktól! Nick tudta ezt az egészet,
és meg akart óvni, ó basszus, én hülye, miért csak ilyen későn hallgattam rá?
Francba, már most hiányzik, ő és Vivien, és Louék! Tényleg, lehet ők is…?
- Ha ezt tisztáztuk, akkor
megismerkedhetnél a jövendőbeli anyósoddal, és apósoddal!- erre csak egy
grimasszal válaszoltam.
- Lou, és a többiek is vámpírok?-
ejtettem ki nehezen az utolsó szót.
- Nem, ők emberek, csak még anno az
embervilágban gyerekként, illetve én már akkor is sokkal idősebb voltam attól a
kortól is, amit ők valaha meg fognak élni, szóval jóban lettünk, és nem
árulhattam el nekik, hogy mi vagyok, tehát semmiről nem tudnak!- magyarázta el
Castiel.
- Aha…először is: Mi az, hogy
embervilág? Másodszor: Ti most mennyi idősek vagytok?
- Az elsőre: nem ott vagyunk, a
másodikra én 1700, Connor is, Gia 1600, Oliver és Olivia szintén 1700, Lewis
meg 2400.
- Szóval, mintha a rendes emberbeli
„korok” után tennél két nullát…
- Mondjuk.
- Már csak ennyit akarok tudni:
Akkor, most hol a rákba vagyunk?
- Egy párhuzamos dimenzióban, a
vámpírok képesek az időutazásra, bár ez csak indokolt esetekben engedélyezett,
a tied pont ilyen volt, szóval még ha akarnál sem tudnál megszökni!- nézett rám
Castiel.
- De…akkor nem mehetek haza soha
többé?
- Nem valószínű!- értett egyet
Connor.
- Daenerys, úgy sajnálom, hogy nem
mondtam el, de tilos volt! Kérlek, értsd meg, annyira szörnyen festesz, és még
csak nem is búcsúzhattál el senkitől!- ölelt meg, az eddig ágy mellett
álldogáló vörös hajú lány sírva.
- Nyugi, minden rendben Gia!-
veregettem meg a hátát, elvégre, szinte mindenkivel volt egy elcsépelt
búcsúzásom, ezen nem tudtam nem elmosolyodni.
- Érdekel még a vörös klán vezérének
családja?- kérdezte Castiel „kedvesen”.
- Hogy a francba ne érdekelne!- bontakoztam
ki Gia karjai közül, és kelletlenül követtem a fiút.
- Akkor, csak ön után hölgyem!-
nyitotta ki előttem az ajtót.
- Köszi!- léptem volna ki rajta, de
egy dühöngő fekete hajú srácba ütköztem- Aú!
- Bocs, siettem, jól vagy?- meg sem
várva a válaszom Castiel felé fordult.
- Mi az?- kérdezett vissza az előbb
említett srác.
- Hol van a hercegnő?- tért a
lényegre.
- Épp az előbb ütötted ki…- mutatott
rám Castiel, és erősen kellett koncentrálnom, hogy el ne röhögjem magam a fiú
arcát látva.
- Sajnálom!- hajolt meg előttem,
amolyan „megkéremakezed” pózban.
- Semmi baj!- nyugtattam meg.
- Nem így gondoltam bemutatni de, ő a
bátyám: Damien.- ahogy jobban megnéztem, tényleg hasonlítottak egymásra, mintha
Castiel lett volna pár centivel magasabb kivitelezésben, ja és Damien szeme
világító zöld volt, mint valami örvény, ha a szemébe néztem, máris azt éreztem,
hogy beszippant.
- Örülök a találkozásnak!
- Úgy szintén, és még egyszer
elnézést a korábbiért!
- Csak azt nem értem, hogy miért
alázkodtok meg ennyire előttem, ha ti vagytok a „felségek”?
- Ahoz képest, hogy vörös a
hajszíned, eléggé szőke vagy!- nézett a szemembe, és el kellett ismernem, le
sem tagadhatták volna egymást, nem csak hogy ikreknek tűntek, de ugyanolyan
bunkók is voltak.
- Szívesebben beszélgetnék a családod
többi tagjával!
- Persze, akkor kövess!- szóalt meg
Damien, és kilépett az ajtón, mondjuk nem épp hozzá beszéltem, de mindegy.
Követtem a fiút, vagyis hány éves is ő? Jó, lényegtelen, szóval Damien után
sétáltam, mögöttem, pedig Castiel lépkedett némán, végigmentünk jó pár
folyosón, és lépcsőn, a legtöbb dolog fekete-fehér színben úszott, így egy
hatalmas sakktáblán éreztem magam, mint valami hülye bábu.
- Hölgyem!- hajolt meg az idősebb
srác, és kinyitotta előttem az ajtót, a szobába lépve három személlyel
találkoztam.
- Már vártunk: Daenerys!- szólalt meg
a férfi.
- Üdvözletem…!- pukedliztem, és nem
akarom tudni, hogy mi lett belőle. Bár Castiel és a bátyja fuldoklásából
ítélve, vicces lehetett.
- Nyugodtan közelebb jöhetsz!- húzta
halvány mosolyra száját a nő.
- Azonnal!- siettem, és kábé előttük
egy lépésnyire fékeztem le.
- Örülök, hogy megismerhetlek,
Mathias Redbird vagyok, a vörös klán vezére, valamint ezeknek a fajankóknak az
apja!- csókolt kezet a férfi, vagyis a vörös klán vezére, majd Damienéhez
hasonló szemeivel, nézett türkiz zöld szemembe. Fekete haja, kicsit ősz volt,
legalábbis hátranyalva látszódott ebből a jelenségből valami, és szmokingot
viselt.
- Milyen csinos ifjú hölgy lett
belőled!- állt elém a nő, aki minden bizonnyal Castielék édesanyja- Cassandra
Redbird vagyok, Damien és Castiel anyja, bár, ezt már szerintem kitaláltad.
- Maga is gondolatolvasó?- már megint
hamarabb beszéltem, mint gondolkoztam volna.
- Nem, csak az arcodra volt írva!-
mosolygott továbbra is, közben világosbarna, földet súroló hajtincsei mögötte
repkedtek.
- Oh…- vörösödtem el, és közben
megszemléltem Cassandra ruháját: vörös uszályos ruha, temérdek fekete
csipkével, lehet van valami abban a másik dimenzió cuccban…
- Szia!- szólalt meg egy vékony hang,
a nő mögött.
- Ó, szia!- hajoltam oldalra, hogy
lássam a hang tulajdonosát, egy középmagas, fekete, rövidre nyírt hajú lány
pislogott rám, Mathias zöld szemeivel megáldva, csak neki kétszer akkorák
voltak. Fekete pántos ruhát viselt, aminek fűző része, csak egyszerű selyem
anyag volt, a szoknyán viszont megszámlálhatatlan vörös rózsa virított.
- A nevem Piper, Castiel húga
vagyok!- mutatkozott be. Most, hogy így végignéztem ötűkön egy boldog családra
emlékeztettek, bár mindhárom Redbird gyereknek fekete haja volt, Piper arca egy
az egyben az anyjáé volt, egyedül Castiel örökölte Cassandra szürke szemeit.
Damien kiköpött apja volt, ahogyan az öccse is, leszámítva persze szemeit.
- Elnézést, de miért van mindenki
ilyen elegánsan felöltözve?- kérdeztem hirtelen, egy abszolút nem odaillő
dolgot.
- Az esti bál miatt, javaslom, hogy
te is öltözz át!- fordult felém a világosbarna hajú nő.
- Rendben, csakhogy nincs mit
felvennem!
- E felől ne aggódj, a szobában ahol
felébredtél, találsz egy ruhásszekrényt, nézz szét benne!- mosolyodott el
Mathias.
- Köszönöm, engedelmükkel!- mint egy
béna kosztümös filmben, erre Castiel elröhögte magát, ja tényleg, ő képes
olvasni a gondolataimban.
…
- Miért követsz?- fordultam meg pár
perc séta után, és kérdőn néztem Castielre.
- Mivel én vagyok a testőröd!
- Ó így már minden világos! Amikor
öltözöm, akkor is ott leszel?
- Aha…
- Az enyém vicc volt, a tiéd viszont
egy nagyon rossz vicc!
- Ez nem volt vicc…- igen számítottam
erre a válaszra, bár ennek ellenére is olyan vörös lett az arcom, mint a
paprika.
- Úgysem tudok megszökni akkor, meg
minek kell felügyelned?
- Ezt kell csinálnom…
- Persze, mert a kukkolás is a
feladataid közé tartozik!- ripakodtam rá elpirulva.
- Nem hagyhatlak magadra, nekem
ennyit kell tennem!
- Akkor sem fogok sztriptizelni
neked!- már üvöltöttem vele.
- Bocsi, hogy megzavarlak titeket, de
majd én megyek Daenerysszel!- hallottam egy vékony hangot a hátam mögül.
- Nem, Piper, érted is felelősséggel
tartozom, mint a húgomért, és nem akarom, hogy bármelyikőtöknek is baja
legyen!- okított minket Castiel.
- Fejezd már be! Annyira idegesít ez
a hugi-buzi dumád!- forgatta meg zöld szemeit- Megvédem én magam, ha kell, bár
nem hinném, hogy szükség lesz rá!
- Szerinted veszélyes vagyok, és
bántanám a tesódat?- hitetlenkedtem- Különben is, bajom csak azzal volt, hogy
egy fiú bámul miközben öltözöm!
- Oké, értem, akkor sziasztok!-
fordult meg egy hatalmas sóhajjal egyetemben a fekete hajú srác.
- Ne is foglalkozz vele!- legyintett
Piper- Gyere, menjünk a szobádba!
- Köszönöm, hogy nem tartasz, sem
hülyének, sem gyilkosnak!
- A bátyáim tiszta idióták!-
nevetett.
- Nem csak te gondolod ezt…-
motyogtam.
…
- Na, ez lenne a te szépséges rucid!-
az ámulattól tátva maradt a szám, egy fekete uszályos csipke halommal megáldott
gyönyörű ruha volt az ágyamra terítve, a fehér fűző részén ezüstgombok
sorakoztak, a fűzőhöz, pedig két fekete csipkeujj tartozott. Mellette fekete
csipke kesztyű hevert.
- Wow!- ámultam- Ez meseszép, de…
- Mi nem tetszik benne?- rémült meg.
- Nem, nem az, hanem nagyon ismerős
vagy nekem!- gondolkodtam el.
- Igen?- lepődött meg- Pedig nem
sűrűn járok az embervilágban, bár amíg Casy a szerepét játszotta, addig
többször is meglátogattam ott.
- Casy?- kuncogtam, aztán lefagytam-
Pontosan mikor is látogattad meg?
- Fú, már nem is tudom, de nem olyan
régen, szerintem még ebben a hónapban…- gondolkozott el.
- Biztos ez?
- Igen, csak…meg van! Azon a napon,
amikor ott először esett a hó! Olyan szép fehér, nem? Itt csak évente egy
alkalommal havazik, de akkor kábé két hétig megállás nélkül!- basszus!
- Te jó ég!- szörnyedtem el.
- Mi az?- rémült meg a lány.
- Megígéred, hogy nem fogsz
kinevetni?- kérdeztem félve.
- Persze!- vágta rá.
- A vámpíroknál testvérek szoktak
csókolózni?
- Mi van?! Attól még, hogy tűhegyes
szemfogam van, nem vagyok vérszennyező! Legalábbis a mi családunk, bár vannak
olyan ősi vámpírok, de ebbe ne menjünk bele, a lényeg, hogy mi nem! Rendesen,
arcra puszival köszöntjük a másikat!- hadarta el.
- Na, én akkor láttalak téged és
Castielt, amikor havazni kezdett, és mivel az út túloldalán álltatok…onnan
teljesen úgy tűnt…tudod, mintha…
- Csókolóznánk?- kérdezett vissza
döbbenten.
- Sajnálom, hogy ilyet feltételeztem,
de nem is tudtam, hogy van egy húga!
- Értem én!- nevetett- Azért semmi
pénzért sem smárolnám le!
- Ezt jó tudni!- nevettem én is, te
jó ég! Mennyit sírtam feleslegesen, mennyit szenvedtem feleslegesen, mennyit
gyötrődtem feleslegesen, amiatt a hülye miatt, mivel nem bírta normálisan
megmagyarázni, pontosabban én nem hallgattam meg, most akkor ki is a hülye?
- Mi lenne, ha visszamennénk?-
küldött felém egy halvány mosolyt Piper, miután felvettem a nekem szánt ruhát.
- Rendben!- mosolyogtam vissza rá.
- Castiel beszélhetnénk?- kérdeztem,
miközben a szemem sarkából idegesen bámultam a körülöttünk lévő vámpírtömeget.
-
A bál kellős közepén tartunk, mi ilyen fontos?- hülye ez?!
- Csak gyere!- kaptam oldalra a
tekintetem.
- Van valami baj? Nem is veszekedtél
velem, mióta visszajöttetek Piperrel, történt valami?- kérdezte aggódó arccal.
- Igazából erről kéne beszélnünk!-
indultam meg, és ő követett. Kisétáltunk a teremből, és az egyik eldugottabb
folyosót alkalmasnak találtam a beszélgetéshez.
- Megijesztesz, ha így viselkedsz!-
fonta keresztbe a karját, „pincér pingvin” ruházata pedig akaratlanul is
nevetésre késztetett, de erre nem ez volt a megfelelő alkalom.
- Annyira sajnálom!- nem húztam a
dolgot, előbb vagy utóbb úgyis túl kellett volna esnünk ezen.
- Mit?- kérdezte pár pernyi döbbenet
után Castiel.
- Azt, hogy…- az egész fejem vörösben
pompázott, ráadásul el sem tudtam rejteni előle, mivel Piper befonta a hajamat,
így az arcom egészben tárult elé- …azt feltételeztem, hogy megcsaltál, miközben
csak a húgodat üdvözölted, és a másik dolog pedig nem a te hibád volt!
- Annyira idióta vagy!- mosolyodott
el.
- Minek neveztél?!- micsoda dolog az,
hogy én bocsánatot kérek, ő meg leidiótáz?!
- Idiótának, mivel az vagy, csakis az
én idiótám!- húzott magához, és már tudtam, mi következik. Castiel letámadta a
számat, és könnyed győzelme után el sem engedett, erősen nyomott a falhoz, és
csak mohón követelte magának a szám minden egyes részét. Hogy őszinte legyek
nem tudnám elmondani mennyire hiányzott, hogy megérintsen, hogy megcsókoljon,
egyszerűen csak a közelemben legyen.
- Castiel…- szuszogtam, amikor is egy
fél másodperc erejéig levegőhöz jutottam, de gyorsan véget is vetett ennek.
Castiel keze végigvándorolt a testem minden porcikáján, és a ruha fűző részéhez
érve, elkezdte kibontani azt, amikor egy halk köhintésre lettünk figyelmesek.
- Ha befejeztétek visszajöhetnétek,
most van a nagy bejelentés!- mondta közönyös hangon Damien, én pedig azt hittem
elsüllyedek zavaromban.
- Azonnal ott leszünk!- engedett el
Castiel, és a kézfejemet megragadva maga után vonszolt, fogalmam sem volt,
hogyan maradt ilyen nyugodt, miért csak én vöröslöm, mint egy érett
paradicsom?! Valahogy visszakeveredtünk a bálteremben, bár fogalmam sincs
hogyan.
- Nagy bejelentenivalóm van, kérem
mindenki figyelmét!- állt fel egy pódium szerűségre Mathias.
- Felkészültél?- suttogta Castiel.
- Mondjuk…- bámultam a fiú apját.
- A második fiam, Castiel, és az
elveszettnek hitt hercegnő, aki
nemrégiben előkerült, Daenerys végre egybekelhetnek!- taps hangzott fel, és
tudtam, hogy ki kell lépnem a milliónyi vámpír elé, á csak kicsit volt
lámpalázam.
- Kedves egybegyűltek!...- nem is
hallottam mit beszélt, annyira gyorsan vert
a szívem, utáltam mások elé kiállni, legfőképpen beszélni. Castiel
megállt, és felém fordult, majd a kezembe nyomta a mikrofont. Értetlenül pislogtam
rá- Neked is kell mondanod valamit!- suttogta.
- Khm…- köszörültem meg a torkomat,
mégis mi a halált mondjak?! Hirtelen szavak jöttek ki a számból, fogalmam sem
volt, mit beszéltem, mintha…ez képtelenség! Castiel manipulálta a
gondolataimat, és beszélt helyettem- Köszönöm!
…
A beszédem után elkezdődött az igazi
bál, elmentem körülnézni a finomságokkal telerakott asztalokon, mivel már
eléggé kajás voltam. Éppen találtam is egy szimpatikus csokis sütit, amikor
valaki megkocogtatta a vállam. Hátrapillantva Oliviát, és egy ismeretlen férfit
pillantottam meg.
- Szia, gratulálok…- mormogta a szőke
lány.
- Remekül beszéltél, gratulálok az
eljegyzéshez!- szólalt meg az ismeretlen.
- Öhm…köszönöm!- várjunk csak!
Eljegyzés?!
- Milyen modortalan vagyok, hogy be
sem mutatkoztam: a nevem Arron, és Olivia apja vagyok, úgy hallottam, már
megismerkedtek egymással Connor partiján, nem igaz hercegnő?
- De…igen jól megismertük egymást.
- Apa, mi lenne, ha magára hagynánk,
biztosan fáradt!- nézett folyamatosan farkasszemet velem a lány, és éreztem,
hogy vibrál körülöttünk a levegő.
- Még nem is beszéltünk vele!-
értetlenkedett a férfi, amíg a lányához beszélt, jobban végignéztem az
öltözékét, és magát Arront: (nagy meglepetésemre) sötét barna haja, körülbelül
valamivel a válla alattig érhetett, de hátra volt gumizva, egyedül a szeme
hasonlított Oliviáéhoz, hiszen smaragdzölden virított.
- Semmi gond, nem muszáj
beszélgetnünk, ha nem akarsz!- fordultam a lány felé, és amennyire tudtam
kedvesen néztem rá.
- Egyáltalán nem ezt mondtam!- húzta
hamis mosolyra a száját.
- Én meg…- ekkor valaki a vállamra
tette a kezét, oldalra pillantottam és Connor mosolygott kedvesen rájuk.
- Megengedik, hogy elraboljam pár
percre Daeneryst?
- Ahogy gondolod!- nézett továbbra is
furcsa arccal a férfi.
- Gyere!- karolt belém, és elvezetett
az asztaloktól, ó pedig úgy ettem volna valamit!
- Köszönöm!- tördeltem a kezem,
amikor is egy kevésbé zsúfolt helyre értünk.
- Mit gondolsz ilyenkor? A múltbéli
konfliktusaidat, ne most éld ki!- hordott le.
- Tessék?- akadtam ki, most lecsesz?
- Jól hallottad, az hogy hercegnő
vagy semmi mással nem jár, csak felelősséggel!
- Jól van már!- néztem a szemébe
dühösen- Az, hogy leszidsz, mégis mire jó?
- Arra, hogy tanulj a hibáidból!-
válaszolta hangosan, majd az orra alatt dünnyögve hozzátette- Jobb esetben…
- Hé!- éppen le akartam tolni, amikor
is zongoraszó ütötte meg a fülemet- Ez meg…?
„- Tánc következik!
Minden férfi vendég, kérje fel a hozzá legközelebb lévő női vendéget!”
Nevetni akartam ezen az egészen,
amikor is megláttam, hogy Connor felém nyújtja a kezét.
- Én nem táncolok!- tiltakoztam.
- Gyerünk már! Ha nem csinálsz semmit,
akkor fognak bámulni!- kelletlenül „elfogadtam” a jobb kezét, és hirtelen a
tánctér közepén találtam magam. Olyan gyorsan történtek körülöttem a dolgok,
hogy észre sem vettem őket, hm komoly bajok vannak velem!
- Lekérhetem a hölgyet?- kérdezte egy
ismerős hang, amitől összerezzentem, Connor pedig mosolyogva válaszolt.
- Természetesen!- nyújtotta oda a
kezem Castielnek.
- Szabad egy táncra?- kérdezte.
- I-igen!- válaszoltam paprikapiros
arccal.
- Remek!- vigyorgott, és közelebb
húzott magához, én pedig kómás állapotban keringtem vele a terem közepén. Egy
kis idő elteltével, már mindenki minket figyelt, mi meg csak táncoltunk…
- Miért néznek?- kérdeztem suttogva.
- Mert szépek vagyunk!- válaszolta
visszatartott nevetéssel.
- Értem…- mosolyodtam el, és tovább
ringatóztunk a zene ütemére, egészen addig, amíg meg nem botlottam, a lehető
legbénább módon, de Castiel elkapott a derekamnál, és amolyan „táncos módon”
bedöntött, mire én csak zavartan pislogtam rá. Éppen készültem volna
megszólalni, mikor is a srác lesmárolt! Ott a tánctér közepén, mindenki szeme
láttára, amikor befejezte taps hangzott fel, bár még szerencse, hogy a vörös
fejemen nem röhögtek…
…
- Normális vagy?- kérdeztem, mikor
véget ért a bál, és csak ketten ültünk az üres teremben.
- Szerintem igen, miért?- kérdezett
vissza.
- Miért csókoltál meg, olyan
hirtelen?
- Nem szabad? Hiszen te vagy a
hercegnőm!- vigyorgott.
- Utálom, mikor ilyen vagy!-
dünnyögtem.
- Egyébként…- hirtelen komoly lett,
úgyhogy érdeklődve felé néztem- nem kell aggódnod az anyád miatt, tudja, hogy
hol vagy, és azt is, hogy miért.
- Mi van?!- döbbentem le.
- Elmondtuk neki, ő pedig nagyon jól
ismerte a történeted, szóval próbál beletörődni, bár szerintem ő számított
erre.
- Ne hülyéskedj! Akkor szólt volna
nekem! Ráadásul, azt mondod, hogy örül annak, ha nem vagyok vele?!- kiabáltam.
- Nem ezt mondtam!- emelte fel ő is a
hangját.
- De! Nem hiszem, hogy ilyen
könnyedén vette azt, ha egyik napról a másikra eltűnök!
- Daenerys, ő tudja, hogy félvér
vagy, éppen ezért ismeri az alkut, amit apád kötött velünk!
- Jó, de…!- elhallgattam, és a mondat
végére koncentráltam- Milyen alku?
- Áh, nem lényeg, csak…!- belevágtam
a szavába, egyszerűen nem bírtam magammal.
- Milyen alkut kötött veletek az
apám?!- kérdeztem újra.
- Mondtam, hogy a jelenlegi
helyzetedre ez nincs hatással! Miért vagy ennyire kíváncsi olyan dolgokra,
amikről jobb, ha nem tudsz?
- Azért, mivel semmiről sem tudok,
véletlenszerűen, vagy éppen nem, de sorra derülnek ki olyan dolgok, amik
fontosak, és még sem hallottam eddig róluk semmit! Ha valamink köze van hozzám,
vagy mondd el, vagy ha nem akarsz róla beszélni, akkor sose hozd fel!
- Jól van, vedd úgy, hogy nem mondtam
semmit!- fordult meg, és elsétált. Miért makacs ennyire?! Miért nem tudok
semmiről? Ráadásul …olyan önző vagyok, csak magamnak akartam jót, és anyáról
teljesen megfeledkeztem, milyen gyerek vagyok én?!
- Csak neked akar jót!- szólalt meg
egy rekedt hang, az egyik sarokból.
- A szívbajt hoztad rám!- szóltam le
az egyre közelebb sétáló fiút.
- Miért? Csak az igazat mondtam-
közölte Damien.
- Miért nem hagysz egyedül?
Mindkettőnknek jobb lenne úgy!- morogtam.
- Nem hinném!- ragadta meg a csuklóm-
Castiel, jót akar neked, és tudom nagyon jól, hogy megőrül érted, szóval vésd
fel a csöppnyi agyacskádba, hogy az egyetlen, aki igazán elvisel téged ebben a
házban, az egyedül ő!
- Aú! Ez fáj!- próbáltam levakarni a
karomról- Hallod, ez rohadtul éget!
- Tudom!- engedett el hirtelen- Ez a
büntetésed!
- Idióta!- gyorsan rápillantottam a
csuklómra, és lefagytam, a bőröm megégett- M-mit csi-náltál?- hebegtem.
- Már mondtam: büntetés! De ha
ennyire kislány vagy még, akkor tessék!- csettintett egyet.
- Most mi van?
- Nézd meg a csuklód!- utasított, így
lepillantottam a sebre, ami…eltűnt!
- Ezt meg…?- pislogtam értetlenül.
- Én egy úri ember vagyok!- intett
majd elindult kifelé a teremből, az ajtónál azonban visszafordult- Persze csak
ha akarok!
- Ezek a testvérek!- motyogtam
halkan, és ha hihetek a megérzéseimnek, nem kevés gondom lesz még velük!
Folytatás következik!
