21. rész: Képesség
A srácok mosolyogva álltak az
ajtóban, amint minket figyeltek. Még egy ideig áztattuk egymás ruháit, aztán óvatosan
elengedtem a lányt.
- Hé, mit bámultok? - ripakodtam
rájuk nevetve.
- Semmit-semmit!- tagadták egyből, ők
is vigyorogva. Mindenki mosolygott, aztán a sötétbarna vámpírnak természetesen
meg kellett törnie a varázst.
- De nem maradhat itt!- jelentette be Lewis
ridegen.
- Miről beszélsz?- kérdeztem vissza
döbbenten.
- Emberek nem lehetnek a kastélyban,
rá fognak jönni!- nézett türkiz szemeimbe komolyan- Vagy elmegy innen, vagy…
- Mit…?- tudtam, hogy felesleges a
kérdésem, értettem, hogy miről beszél, de a remény hal meg utoljára, vagy
valami ilyesmi.
- Nem!- mondtam magabiztosan, mégse
ordítva.
- Mit mondtál?- kérdezett vissza.
- Nem, Hope ember marad, senki sem
érhet hozzá, ez a szabály! Világos?- közöltem erőteljes hangnemben.
- Nem te hozod itt a szabályokat,
érted hercegnő?- közelített a lány
felé, de Hope elé álltam, és rávicsorogtam a férfire.
- Lewis, nem!- sziszegtem szemfogaim
között.
- Gyönyörű!- suttogta alig hallhatóan
ugyan, mégis észlelhetően Hope.
- Tessék?- kaptam hátra fejem, és megláttam
amint a lány megbabonázva bámulja vöröslő szemeinket. Azaz inkább a srácét,
igen barátnőm azt a férget bámulta akkora csodálattal.
- A szivárványhártyád mindig is ilyen
gyönyörű volt?- lépett egyre közelebb hozzá, még mindig hipnózisban.
- Nem, alapjában véve ilyen…-
váltottak vissza megszokott mélykék színükre.
- Még szebb, mintha egy veszélyes, és
mély örvénybe néznék!- nyújtotta ki Hope kezét a srác felé.
- Na jó, ebből elég!- rántottam
vissza a sötétbarna hajú lányt, majd csettintettem egyet neki, mire zavart
pislogásba kezdett.
- A szavakat csak úgy…kimondtam az
első gondolatomat!- temette tenyerébe az arcát, teljesen zavarban volt, amit
nem csodáltam.
- Szerintem, elkísérlek a szobámba,
ma este aludj ott!- majd a vállamra tettem a kezét, és magammal húztam a
folyosón. Még utoljára hátra fordultam, szemeimmel Lewist keresve, akit hamar
meg is leltem, egy „Figyellek!” nézéssel le is rendeztem az ügyet, azért
remélem nagyjából vette az üzenetet.
…
Lana Del Rey- This is what make us
girls
Rövidke sétánk után az egyre jobban pirosodó
lány az ágyamon foglalt helyet. Hope tekintetével alaposan körbejárta a
helyiséget, és mindent próbált memorizálni.
- Szép kis szoba!- bólintott egy
aprót, majd hosszú sötét hajába túrt- Ez annyira fura, és szokatlan, de úgy
örülök, hogy semmi bajod, a fehér hajú fiú azt mondta, hogy te már nem vagy
életben, és…
- Várj! Fehér hajú fiú?- tátottam el
a szám- Storm volt az?
- A nevét nem tudom, csak annyit,
hogy mindenkinek fehér vagy fekete színű haja volt, és állandóan rólad
kérdezgettek, de többnyire semmi hasznosat sem tudtak kihúzni belőlem, gondolom
ezért is engedtek el, pontosabban dobtak ki, de a lényeg ugyanaz!- akasztotta
barna íriszeit, az én türkizeimbe.
- De ugye nem csináltak veled semmit,
nem kínoztak, vagy ilyesmi?!- olyan furcsa ez, amíg nem volt velem ezernyi
kérdés kavargott a fejembe, most viszont légüres az egész. Ráadásul alig egy
fél órája került elő, én máris természetesnek tartom a jelenlétét, nem furcsa,
hogy itt van, sőt megnyugtató, mintha nem telt volna el majdnem fél év, a
legjobb barátnőm eltűnése óta. Enyhén fura vagyok én is, a helyzethez
alkalmazkodva.
- Minden rendben, Daenerys?- kérdezte
aggódva.
- Mert hallod nekem egy fénytelen
hideg kamrában nem!- nevetett fel, majd a tragikomédiához igazodva megöleltük
egymást, ki nem találjátok: bőgve.
- Sajnálom!- simítottam végig a
haját, majd a szemébe néztem- Az egész az én hibám, biztosan meg tudsz nekem
bocsátani?
- Ezt komolyan kérdezed?- húzta
magasba szemöldökét- Te nem vagy normális, hát persze…hogy úgy utállak, mint a
mosott fost, soha többet ne szólj hozzám, inkább kiugrom az ablakon!
- Hope, most nem vagyok benne biztos,
hogy viccelsz…- mosolyodtam el halványan, de néhány incidens miatt már nem
nagyon hiszek a megérzéseimnek, szóval akár halálosan komolyan is mondhatta
volna.
- Természetesen ez egy Hope-féle rohadtul béna fekete humor akart lenni, tadá!- tárta szét a karját, széles
vigyorgás közepette.
- Haha, sose bírtam a vicceidet!-
csaptam vállon, majd törökülésben közelebb ugráltam hozzá, szerintem szarrá téve
a még így is alig ép ágyrugókat.
- Egyébként…hogyan hívták azt a
srácot?- pirult el halványan.
- Lewis?- vigyorodtam el szélesen, a
nevének kiejtése után pedig Hope talán életében először teljesen paprikavörössé
vált.
- Ne nézz így rám! Tudod, hogy a szép
szemű egyének a gyengéim!- csapott a térdére puffogás közben.
- Akkor ezt beszívtad, mivel az
összes vámpírnak gyönyörű színekben játszó szeme van!- kacagtam hangosan, és
talán ebben az évben először őszintén.
- Jaj, te lány!- karolta át a nyakam,
majd félig megfulladva ugyan, de röhögő görcs közepette terültünk el a
franciaágyamon, és valamikor ezután álomba merültünk.
…
Hajnali napsugarak keltettek, nagyot
ásítva és nyújtózkodva keltem fel, mellettem Hope szuszogott aranyosan, a
tekintetét meglátva szélesen elmosolyodtam. Megkíséreltem halkan kikászálódni
az ágyból, nos ez nem sikerült, mivel a lábam beleakadt a takaróba, és a földre
zuhantam az ágyneművel, és a barna hajúval együtt.
- Daenerys, mi a fene?- tapogatta
hátsóját fájdalmasan- Szép kis ébresztés mondhatom!- folytatta kicsit lágyabb
hanggal.
- Bocsi, balfék vagyok!- tártam szét
a karom nevetve.
- Ezt nem kell mondanod, hiszen
taknyos kölyök korunk óta ismerlek, és szerintem nincs sok ember, aki többet
látott téged zuhanni, nálam!- kacagott fel.
- Haha, ha kinevetted magad, akkor
nyomás zabálni!- pattantam fel, és a földön csücsülő lányt is felrántottam.
Lassan, és remek hangulatban
sétáltunk le az étkezőbe, ahol a fél kastély várt minket, hatalmas szeretettel,
aha meg a kis nyuszi!
- Öhm, jó reggelt!- intettem, amolyan
„Békés szándékkal jöttünk, üdv néktek idegenek!” arckifejezéssel.
- Jó étvágyat!- dadogta Hope
zavartan, sötét haját markolászva.
- Foglaljatok helyet!- utasított
minket Mathias, mire beültünk a Castiel, és Piper közötti két üres székre.
- Akkor te is vámpír vagy?- hajolt át
előttem barátnőm, hogy teljességgel lássa a fiút.
- Igen, nehéz elhinni, vagy mi?-
kortyolt bele a vörös italba, majd végignézve az asztalon mindenki előtt ez
volt, leszámítva Hopet, az ő poharában víz volt.
- Nem…mindenki azt mondta, hogy van
benned valami, és szerintem is furcsa voltál, szóval annyira nem lepődtem meg!-
mosolygott.
- Ha befejezted a bájcseverészést,
akkor elkezdhetnéd elfogyasztani a reggelidet, ember!- morogta oda, nem valami
kedvesen a ház úrnője.
- E-elnézést, azonnal!- csúszott
lejjebb a székén, közben mogyoróbarna szemeit le sem véve Cassandráról.
- Hope…- suttogtam neki, mire kérdőn
felém pillantott-…én ezt nem fogom tűrni, nem kezelhetnek úgy, mint egy
alsóbbrendű fajt, mint egy kutyát!
- Semmi gond, elvégre én vagyok a
vendég…- valami van vele, ez nem az a lány, aki a legjobb barátnőm, ő ennél
sokkal vadabb, és fentebb hordja az orrát, nem hagyja másoknak, hogy
irányítsák, valami nem oké vele.
- Mi a baj?- ráncoltam a szemöldököm.
- Semmi, egyél, nem akarom, hogy
megint letoljanak!- szúrt a villájára egy darab húst.
- Erről beszélek, ez nem te vagy!-
talán a kelleténél hangosabb szólaltam fel, mivel az asztalnál ülő egész
társaság nézett rám döbbenten.
- Valami baj van?- nézett rám Castiel
aggódva. Ő is kezdi, tudom, hogy csak félt a szüleitől, legfőképpen az anyjától!
Egyébként vicces, hogy a barna hajú lánytól is egy fél másodperce kérdeztem
ugyanezt.
- Minden a legnagyobb rendben!-
kortyoltam bele a vérbe.
- Tényleg minden okés?- suttogta
Piper halkan, amikor a többiek is visszatértek eredeti elfoglaltságukhoz, és
akkor lett elegem!
- Kész, vége, befejeztem!- pattantam
fel az asztaltól, és lendületemtől a székem is hátraborult.
- Daenerys, jól érzed magad?-
kérdezte egy bárgyú mosoly kíséretében a vörös klán vezére.
- Tökéletesen, de szeretnék tisztázni
valamit: Hope nem kaja, nem szolga, és nem egy alárendelt, annyiban különbözik
tőlünk, hogy nem kell megölnie senkit sem ahhoz, hogy egyen, és nem halhatatlan!
Szeretném, ha ennek megfelelően bánnátok vele! Köszönöm az ételt!- álltam fel
az asztaltól, és a kijárat felé sétáltam.
- De meg sem etted!- szólt utánam
Piper.
- Elég volt ennyi!- vissza sem
fordulva ragadtam meg az ajtó kilincsét, és hatalmas lendülettel tártam ki azt,
majd belesétáltam egy nem kívánatos személy mellkasába.
- Ó, szép jó reggelt hercegnő!- köszöntött azzal az idegesítő
vigyorával az arcán.
- Neked is!- morogtam oda Damiennek,
majd gyorsan kikerültem, és futólépésben haladtam a szobám felé. A helyiségbe
érve nagyot taszítottam az ajtón, ami hatalmas hanggal csapódott be, majd alig
pár perccel később a fekete hajú srác hangját hallottam kívülről.
- Mi történt, kérlek válaszolj!-
rimánkodott Castiel.
- Semmi említésre méltó, csak…úgy
érzem, igazságtalanok vagytok, nem csak Hopeval, hanem velem is!- nyögtem ki
vége, ami a pici lelkecskémet bántotta.
- Miről beszélsz, legyél kicsit világosabb,
és engedj be!
- Szóval olyannak láttok, mint egy
gyereket, egy koloncot, aki csak felesleg, aki gondot okoz, és állandó
felügyeletre szorul, de ez ne igaz! Jó, beismerem néha éretlenül viselkedem, de
ezek nem fognak előfordulni, ígérem! Szeretnék a hasznotokra lenni, és
megerősödni, szeretném az összes vámpírképességemet kitanulni!- mondtam neki a
faajtó túloldaláról.
- Megbeszéljük, csak engedj már be,
mert ha nem akkor betöröm az ajtót!- erre nevetve invitáltam be.
- Akkor mi a nagy terved?- csillogtak
a szemeim.
- Feltárjuk a vénáidat, meg kell
néznünk, hogy hol a legintenzívebb a véráramlásod, és az alapján meg tudjuk
állapítani a képességeidet, bár valamire meg mernék esküdni!
- Igen, és mi lenne az?- kérdeztem
kíváncsian.
- Majd kiderül, addig is ti-tok!-
bontotta szótagokra.
- Ezt is utálom, mindig mindent
eltitkoltok előlem!- fontam össze a karjaim.
- Hidd el, hogy ez mind a te
érdekedben van!- lépett közelebb, és szorosan megölelt, aztán belepuszilt a
nyakamba.
- Hé-hé, ha ezt csinálod, hogyan
csesszelek le?- pislogtam rá zavartan.
- Sehogy, gyere találjuk meg az
erősségeidet!- ragadta meg a csuklóm, majd maga után vonszolt.
- Köszi, megint egy bábu vagyok!-
nevettem erőltetetten.
- Erősségek Daenerys, ha már a
gyengéidet tudjuk, most a pozitívumaidra kell gondolnunk!
- Mi van? Gyengéim, miről beszélsz?-
értetlenkedtem.
- Természetesen magamról, én vagyok a
gyengéd drága!- kacsintott rám, miközben tovább rángatott a pepita folyosókon.
…
Disclosure- You & me
- Nem vagy elszállva magadtól egy
egészen picikét?- ráncoltam a szemöldököm a menőzése után.
- Csak egy kicsit!- kacsintott rám-
Gyere közelebb!
- Oké, mit csinálunk először? Meg tanulunk
lőni azokkal a cuccokkal, kapok nyilat, vagyis inkább egy számszeríjat, nem egy
távcsöves puskát!- estem egy pöpet túlságosan is izgalomba.
- Hát…nem! Egyáltalán nem ilyet
fogunk csinálni!- látva elszomorodott arcomat, gondolom megszánt- Ráadásul
fegyverre nem is lesz szükséged, egyébként sem lenne igazságos, nem?
- Ha emiatt nyírnak ki, akkor nem!
- Rájövünk a képességedre, és akkor
így sem lesz sok esélyük ellened!- mosolyodott el aranyosan- Add a kezed!
- Tessék, de miért?- nyújtottam neki
mindkét kacsóm.
- Ne haragudj!- tűhegyes szemfogai egyetlen
másodperc alatt csapolták meg mindkét csuklóm.
- Ha elvérzek, az a te hibád lesz!-
próbáltam mérges lenni, de képtelen voltam rá.
- Sajnálom! Aludj, és gondolj arra,
hogy mi lehet a képességed!- sűrű pislogás után sem tudtam nyitva tartani a
szemeimet, majd álomba merültem.
~
- Hol vagyok?- tapogattam a fejem,
majd körbekémleltem: egy koromfekete szobában voltam, aminek nem láttam a
tetejét, oldalát, sem az alját, olyan érzés volt, mintha zuhannék, de közben
mégsem történt semmi ilyesmi, mivel stabilan álltam a láthatatlan padlón.
Térdemre támaszkodva álló helyzetbe kerültem,
és sétára indultam, kezemet a fekete falakon(?) végighúzva, néha kézfejem
eltűnt a sötétségben, de amint ijedten után kaptam újra megjelent.
Hátborzongató, ugyanakkor érdekes hely, egy pillanatra lehunytam a szemem,
amikor felnyitottam, rádöbbenten, hogy talán nagy hiba volt. A feketeségből egy
hatalmas fehér téglalap tűnt elő, éppen azon voltam, hogy elrohanok, amikor egy
videószerűség indult el a téglalapon, akkor készült, amikor 2-3 éves lehettem,
és a szülinapomat ünnepeltük. Anya kamerázott, én pedig boldogan nevettem rá,
aztán elfújtam a gyertyákat, és belefejeltem a tortába- nevetőgörcs tört rám,
ami átesett síróba, aztán eszembe jutott valami, akkor azt éreztem, hogy ez be
fog következni.
Furcsa gondolataim vannak!
A következő kép az volt, amikor 6
évesen biciklizni tanultam, mosolyogva tekertem, nos egyenesen egy rózsabokorba,
az az érzés töltött el, mintha hamarabb éreztem volna a tüskéket, mint ahogyan
a növénybe zuhantam.
Zavartan ráztam meg a fejem, mi
folyik itt?
Ami ezután következett, az az első iskolanapom
volt, amikor szintén késésben voltam, így szóltam Hopenak, hogy induljon el nélkülem,
és figyelmeztettem, hogy minél hamarabb hagyja el a találkozópontunkat. Este a Híradóban
hallottuk, hogy egy terrorista megölte az összes embert, akivel találkozott,
éppen abban az utcában, ahol Hope alig pár perce tartózkodott, én pedig
rövidebb útvonalon menten, elkerülve a helyet.
Biztos, csak véletlen!
Negyedikes koromban késve értem az
osztálykirándulásra szállító buszhoz, így vagy 20 perccel később indult útnak
az egész osztály, persze mindenki dühös volt rám, aztán az autópályán
megakadtunk, előttünk egy baleset volt, 2 kamion egymásnak ütközött alig 20
perccel ezelőtt.
Ez már nagyon durva! Mintha meg tudnám
jövendölni, hogy mi fog bekövetkezni!
14 évesen fél óráig vártam a srácra, akivel az
első randim kellett volna töltenem, de a fiú felhívott, hogy rosszul érzi
magát, magyarul le lettem pattintva. Szomorúan ballagtam haza, és tárcsáztam
legjobb barátnőm, aki azonnal felvette, és félig bőgve, félig kiabálva
kérdezgette, hogy jól vagyok-e, mire értetlenül válaszoltam neki, hogy a szívemet,
és az önbizalmamat leszámítva egészen remekül érzem magam. Erre Hope sírva kezdte
mondogatni, hogy a kávézóba ahol a sráccal találkoztunk volna alig 10 perce
rohant bele egy teherautó, az összes bent tartózkodó meghalt a balesetben.
Fel akarok ébredni! Nem bírom tovább,
ilyen veszélyes volt a kisváros ahol az egész életem leéltem?!
A következő jelenet akkor játszódott, amikor
Castiel elhárította Amber támadását, és azt bizonygatta nekem, hogy totál belé
vagyok zúgva, ami persze teljesen hamis vád volt(félig igaz azért). Éreztem,
hogy valami nem stimmel vele kapcsolatban, és tudtam azt is, hogy ismerős…
Kérlek, még pár hasonló, és öngyilkos
leszek!
Nick arca jelent meg a fehér területen, amikor mosolyogva
vezetett be a földalatti könyvtárba, ahol megvágtam a kezem. Amire abból a fura
üvegből cseppentett, amitől elájultam, ő közben betekerte a sebemet, és törökülésben
foglalt helyett előttem, és egy lágy csókot lehet a homlokomra- az egész arcom
lángba borult- az ottani énem viszont csak megmozdította a fejét, mire a barna
hajú srác elmosolyodott, és suttogott valamit a fülembe, amit nem hallottan
tisztán, csak az utolsó két mondatot:
„- Legszívesebben az egészet
elmondanám neked, de tilos! Sajnálom, hogy reménytelenül beléd szerettem, én
egyetlen hercegnőm!”
Zihálva kutattam az újabb téglalap
után.
Az a jelenet játszódott le előttem, amikor
Castiel visszatért a fontos dolgáról, majd együtt baktattunk a suliba, és
hirtelen nem éreztem jól magam a társaságában, előre rohantam, megsértődve a
legapróbb dolgon, amit csak mondott. Amikor összekaptak Nick-kel, és a fekete
hajú még nem bírta kinyögni, hogy vámpírok és ősellenségek. (Nem lett volna pofon egyszerű? Csak közli, hogy vérszívó, én pedig megvonom a vállam, majd lesmárolom...) Azt is megéreztem,
hogy találkozni fog Piperrel, és hiába csak egy félreértés, tudtam, hogy szarul
fog esni.
Ez már nagyon ijesztő!
A következő percben már szaporán
vettem a levegőt Castiel ölében, majd meglátva szürke szempárját lebiggyesztett
szájjal kezdtem el bömbölni, és erősebben markoltam a fiút, mint eddig valaha.
Jegyesem csitítgatni kezdett, és halkan, mégis erőteljes hangon közölte velem,
a következőt:
- Te egy érző vagy!
- Hogy micsoda?- pislogtam értetlenül.
- Ez egy vámpír képesség, van, aki
gondolatolvasó, van, aki gyógyító, te pedig érzed, hogy milyen esemény fog
zajlani a közeljövőben, ezért viselkedhettél néha furán még anno emberként! De
most, hogy teljesen vámpír lettél, már a képességeid is fejlődtek, tehát, már
nem csak azt tudod megmondani, hogy jó vagy rossz dolog fog történni, hanem azt
is, hogy mikor, hol és hogyan!
- Hű! Ez tetszik!- mosolyogtam szélesen, mire
Castiel nevetésben tört ki.
- 3. felség!- rohant be az egyik szolga
levegőrét kapkodva- Azonnal jöjjön velem!
- Azonnal!- pattant fel a srác, engem maga
mögött hagyva.
- De…!- siettem utána.
- Daenerys, most hagyj, ez roppant fontos!-
nézett rám dühösen, és ki is viharzott az ajtón, magamra hagyva, azaz kedves
barátaimra, szomorúságra és kétségbeesésre bízva.
…
- Na ne, mekkora egy fasz már!- horkantott Gia
és tovább folytatta a buksim simogatását.
- Biztosan nyomós oka volt rá!- nyugtatgattam
leginkább saját lelkecskémet.
- Ezzel egyet értek, de akkor sem így kellett volna
lelépnie, mi a franc ez már?!
- Nyugi!- követtem szemeimmel az ide-oda sétáló
lányt- Castiel ilyen!
- Persze, mivel nem érzi, ha megbánt valakit, ezt
utálom benne a legjobban, nem tudja, nem fogja fel, hogy ez rohadt szarul esett
neked, remekül megérti ha más okoz neked
fájdalmat, vagy mások érzéseit, egészen addig, amíg neki nincs köze a dologhoz! Bosszantó!- dörzsölte
homlokát.
- Semmi gáz, tényleg, csak akkor rosszul esett, de már
kezdek hozzászokni!- legyintettem, és valóban szerettem volna, ha ez így alakulna.
- Még hogy megszokni, ide figyelj csajszi, egy
valamit soha, de soha ne engedj neki!- emelte magasba a mutatóujját, és azzal
hadonászott, miközben hozzám beszélt, szőkés vörös hajzuhataga össze-vissza repdesett eközben.
- Mi lenne az?- kérdeztem kíváncsian.
- Annyi..- két szó sem tudta elhagyni a száját,
az ajtó kivágódott, és egy dühös fekete hajú vámpír ontott be rajta, megragadta
a csuklóm, és nem foglalkozva az ordítozó Giával.
A fiú a szobámig hurcolt, és erőteljesen lökte
be az ajtót, mint mindig, csodálkozom, hogy még nem szakadt ki a keretéből.
- Castiel most már tényleg elegem van!- téptem
ki kacsóm a srác szorításából és mérgesen bámultam szürke szemeibe.
- Az embervilágba kell mennem! Ez egy nagyon
fontos és egyben veszélyes ügy, nem keveredhetsz bele!- íriszeiben aggodalom
lapult.
- Veled tartok, nem számít, mi van!- jelentettem
ki határozottan.
- Megtiltom, egyébként sem állsz készen!
- Ezért lenne jó, ha gyakorolnál velem, ha
megtanítanál arra, hogyan védjem meg magam, hogyan harcoljak, lássam el a sérüléseimet,
mindent, ami csak kellhet!
- Remek érvek, de nem, akkor sem viszlek
magammal!- rázta a fejét, majd hirtelen kezeimre helyezett egy bilincset, és a
szobám ágyának lábához kötözött.
- A saját érdekedben, tudom, hogy utánam szöknél,
nem vagyok hülye, épp ezért maradsz szépen itt! A szobádra némító bűbájt
teszek, így sikíthatsz olyan hangosan, ahogyan csak akarsz, senki sem hallja
meg!- állt fel a félig guggoló helyzetéből. Lehet Storm is ezt használta még
anno, csak a számon, azért nem tudtam megszólalni!
- Kérlek engedj szabadon!- könyörögtem bevetve
kölyökkutya szemeimet, hátha beválnak, csalódnom kellett, ilyesmi csak a filmekben
működik, és nem a vámpíroknál.
- Ha elengednélek, a nem lenne
önzőség, és én önző vagyok!
- Tudom, te önző, makacs, egoista
barom!- húztam össze szemöldököm, miközben a fiú kisétált a helyiségből, majd
még utoljára hátrafordult és szélesen mosolyogva közölte velem:
- De csak magadra vess, hiszen te
szereted ezt az önző, makacs, egoista barmot!- vigyorgott Castiel, és rám zárta
az ajtót.
Folytatás következik!
