Sziasztok!

Sajnos még nem új rész, és egy darabig nem is lesz....
Azonban ma van a blog második évfordulója, amit gondoltam illendő "megünnepelni". Ennyi lett volna rövid közérdekű közleményem! Remélem jól vagytok, és még maradt egy piciny türelmetek!

Kellemes Ünnepeket!

Sziasztok! ^^

Ezen bejegyzés által szeretnék (utólag is) Békés Karácsonyt, és Boldog Új Évet kívánni!
Remélem mindenki jól érzi magát, jó telik a szünete(már akinen van), és sok örömben van része! :)

Nos, sajnálattal közlöm, hogy egyelőre befejezem a Kiss Of Death írását! Sorry, de tényle nincs időm! :(     Ha valaki türelmesen vár, akkor biztos lehet benne, hogy ha hamarabb nem is, de nyáron meg fogja találni az új részt, tehát folytatni szándékozom a történetem, ezért nem szeretnék átdolgozásokat, vagy továbbgondolásokat olvasni!

Köszönöm a sok bíztatást, és tényleg szörnyen sajnálom, ígérem amikor újrakezdem már alaposabban fogok dolgozni, és rendszeresen teszem fel a részeket! Még egyszer bocsánat! 

Kiss Of Death 24. rész

24. rész: Találkozás

- Daenerys, ha így folytatod, kikészíted az idegeidet, kérlek hallgass végig!- ordította Castiel az általam emelt áttetsző falon, vagy burkon, hm burok a burokban.  Úgy éreztem, minél erősebben veri az anyagot, annál kevésbé hallok bármit is, megnyugtató érzés volt lassan elmerülni a végtelen csöndben. A probléma egy mondattal kezdődött, amit még éppen sikerült meghallanom:

- Apádat csak befogadta a klánunk!- kiabált teljes hangerejével Castiel, mire megint csak lefagytam, komolyan olyan vagyok, mint a Windows! A fekete hajú mélyeket lélegzett, majd közelebb lépett, és átölelt, ez volt az a pillanat, amikor magamhoz tértem a kómából. Szorosan körülfontam karjaimat Castiel nyaka körül, fejem pedig közelíteni kezdtem az övéhez, amikor már csak pár centi választott el minket egymástól, akkor kissé hátrahúztam buksim, majd teljes erőmből lefejeltem a srácot.

- Basszus!- kapott a vérző homlokához, én is a sajátomat fogdostam, ami nem vérzett ugyan, de felért egy robbanás hangzavarával és fájdalmával.

- HOGY MI VAN?!- kaptam felé a fejem.

- Az igaz, hogy a családneved nem White, hanem Blackrose, de attól még mi nem vagyunk rokonok, legalábbis vér szerint nem….- magyarázta, még mindig az említett pontot tapogatva.

- Te hülye, ezt hamarabb miért nem mondtad?- temettem tenyerembe az arcom, majd a szétnyitott ujjaim közül kukucskáltam ki.

- Mivel kiakadtál, és mindent a levegőbe röpítettél?- ráncolta a szemöldökét, közben félmosolyra húzva száját.

- Ja, tényleg, bocsika!- mondtam vörös arccal, mire Castiel, csak nevetve nyomott egy puszit a homlokomra. Pár perc elteltével még mindig idióta vigyorral szemléltük egymást.

- Daenerys…- tört meg először a vámpírsrác-…ugye akarsz találkozni az apáddal?

- Huh?- miféle hülye válasz volt ez, hát persze, hogy akarok találkozni vele!

- Ezt egy igennek veszem, de sajnos, vagy sem kell az apám belegyezése is! Gyere velem!- ragadta meg a csuklóm, és mozgásra késztetvén engem elrángatott.

- Várj, miért kell engedély?- tértem magamhoz hirtelen.

- Nos, mondjuk azt, hogy az apám és a te apád nem jönnek ki a lehető legjobb módon!- válaszolt.

- Miért? Nem azt mondtad, hogy „befogadták”, akkor miért nem csípik egymást? Tudtommal olyat nem hozok az otthonomba, akit utálok!

- Hagyjuk már abba ezt a beszélgetést! A lényeg, hogy kell apa engedélye és pont, érthető?

- Nuku válasz, persze!- forgattam meg a szemeim. A fekete hajú vámpír addig hurcolt, amíg bele nem botlottunk Mathiasba.

- Fiatalok, csak nyugodtan!- nevetett fel, majd miután Castiel elmondta neki a helyzetet, mosolya arcára fagyott.

- Apa, kérlek! Felejtsd el a múltat, Daenerys, még sosem találkozott az apjával!

- Még ha ezt is mondod…nem könnyű megbocsátani neki!- túrt válláig érő hajába, majd rám emelte zöld tekintetét- Oké, de nem oldjuk fel a varázst, és Dwight nem veheti le a blokkoló karpereceket!

- Értettem!- válaszolta tömören, majd megragadta a csuklóm, és maga után húzott, miközben én sohasem ismert apám nevét ízlelgettem „Dwight”. Avagy „Dwight Blackrose” , menőn hangzott.

…

Nos, tévedtem, azt hittem a kastély minden egyes zugát ismerem, de Castiel olyan helyekre vitt, amikről eddig fogalmam sem volt, például elmozdítasz egy képkeretet, és a falból egy komplett lefelé vezető lépcsősor tűnik elő!

- Rosszabb, mint egy labirintus!- morogtam.

- Ó, olyan is van, a rózsakertben! Egyébként, ne aggódj, én se ismerek minden átjárót, vagy rejtett lépcsőt, talán még apám sem! Elég a beszédből!- zárta le társalgásunk, párszor jobbra, majd balra, majd fogalmam sincs merre mentünk, tuti, hogy egyedül elvesznék!

- Megvan!- vett be egy éles jobbkanyart, majd egy barna faajtó előtt álltunk meg, amiből hirtelen egy vérvörös szem nézett ki.

- Kik azok?- kérdezte rekedtes hangon, a kukucskálóból még mindig pislogtatva szemgolyóját.

- Castiel Redbird 3. felség, és a vámpírhercegnő Daenerys Blackrose, Mathias Redbird 1. felség jóváhagyásával vagyunk itt!

- Hm, rendben, de biztos, hogy Blackrose hercegnő belépése engedélyezve van?

- Igen- válaszolta kurtán, mire a faajtó kitárult, és 24 felfelé vezető lépcsővel találkoztam, valamint egy púpos hátú, félszemű vénasszonnyal, aki inkább hasonlított egy boszorkányra, mintsem egy vámpírra.

- Biztos ne menjek veled?- kérdezte a fiú aggódva, egy hatalmasat nyeltem, aztán sok idő óta egy őszinte mosoly ült ki az arcomra.

- Biztos, nagyon köszönöm, de nem kell!- elengedtem Castiel kezét, majd felsétáltam a kőből készült építményen, minden egyes lépcsőfok fokozta az idegességem, aztán elfogytak, már csak egy lépés választott el a múltamtól, nagyot nyeltem, aztán beléptem a helyiségbe.

….

 Ámultan bámultam körbe, egy könyvtárszerű helyiségbe csöppentem, minden a vörös szín különböző árnyalataiba burkolózva, több száz 2 méter magas polc, telis tele könyvekkel, a falon szőnyegek, és régi fegyverek, a terem falán 2 méterenként fáklyák virítottak. Aztán valami megcsapta az orrom: kávé. Olyan régen éreztem már ezt a különös aromát, olcsó bolti kávé, ami sokkal finomabb, mint bármely másik puccos cucc. Legalább 10 perce sétáltam, amikor 2 polc között megpillantottam egy sötét asztalt, és egy trónszékre emlékeztető párnás széket. Bal lábam emeltem, a jobb után, egyre közelebb kerülve hozzá, aztán megtorpantam, ki szeretné ha hátukról törnék rá, így fogtam magam és megkerültem a polcsort. Megálltam a végénél, és próbáltam 2 könyv között észrevétlenül kikukucskálni:

A skarlátvörös székben egy férfi foglalt helyet, egy otromba sötétbarna cipőt, sötét koptatott farmert, és egy zöld inget viselt, mondhatni egyáltalán nem illet a kastély stílusához. Kezében egy könyvet tartott, türkiz szemeit már messziről kiszúrtam, hiába rejtette vastag sötétbarna keretes szemüveg mögé, kusza kissé hullámos haja rubinvörösem virított feje búbján. Az éppen akkor olvasott irományt egy perce lehelyezte az asztalra, és a kávéjáért nyúlt, abban a pillanatban vett észre engem. Úgy gondoltam, már nincs értelme a bújócskának, így előléptem.

- Ki az?- kérdezte, de amint meglátott eltátotta a száját, és a kezében tartott kávé a földre hullott, majd a kis csésze apró szilánkokra tört.

- Öhm…- makogtam össze-vissza, és láthatólag ő sem találta a szavakat, majd elég volt egymás teljesen megegyező türkiz szemeibe néznünk, és máris zokogásban törtünk ki. A fotelban ülő vörös férfi felállt, majd közelebb lépett, és szorosan átölelt.

- Én kicsi hercegnőm, egyetlen Daenerys-em!- búgta a fülembe halkan, én pedig mélyen beszívtam az illatát, ami dohos könyvekére, kávééra, rózsáéra és egy egyedi aromára emlékeztetett. Annyira furcsa érzés volt, mintha egy régen elvesztett dolgomat kaptam volna vissza, aminek létezéséről eddig nem is tudtam, most viszont már nem lennék képes élni nélküle!

- Apa…- suttogtam, és amint kiejtettem ezt a szót a számon, még több könnycsepp potyogott le az arcomról.

- Azt hittem sosem lesz alkalmam rá, hogy megöleljelek!- erre felemeltem a fejem mellkasából, és a fél fejjel magasabb vámpírra néztem.

- Én pár órával ezelőttig azzal sem voltam tisztában, hogy te életben vagy!

- Tessék? Hogyan sikerült lejutnod ide ilyen rövid idő alatt?- ráncolta szemöldökét.

- Castiel kapott engedélyt Mathiastól!- néztem türkiz íriszeibe.

- Á, értem, szóval most Castiel az…- motyogta.

- Apa?- kérdeztem újra.

- Nem lényeg! Azonban Mathias indítékai kétségesek, biztos van valamilyen hátsó szándéka…- gondolkozott el.

- Mi történt köztetek?- próbáltam szemkontaktust létesíteni.

- Semmi, amit most érdemes lenne megvitatni!- borzolta meg rubinvörös loboncom- Olyan gyönyörű hosszú lett a hajad!

- Köszi, én nem nagyon szeretem!- pirultam el.

- Miért?- kérdezte.

- Ez hosszú történet, de ha akarod elmondhatom!- vigyorogtam.

- Igazad van: beszélgessünk rendesen! Oh, mekkora rendetlenséget csináltam!- majd csettintett és a csésze összeállt, a kávé pedig visszaáramlott belé, erre szájtátva néztem rá.

- Ezt meg kell tanítanod nekem!- bámultam még mindig megbabonázva.

- Hahaha! Ezek egyszerű varázslatok, az itteni könyvekben mindent megtalálsz!

- Apa! Mégis meddig tartana az itt lévő összes könyvet kiolvasni?

- Az összes könyvet elolvastam 1600 év alatt!- nevetett fel, majd kissé hullámos tincseibe túrt- Sőt, valamit kétszer vagy többször is!

- Te…- majd elhallgattam, mit is mondhatnék.

- Mi az kincsem?

- Ezerhatszáz éve lent vagy egy középkori kódexraktárban? Nem mehettél ki sehova, az embervilágba meg főleg nem! Ez szörnyű!

- Nem olyan szörnyű ez, ráadásul a történetek is izgalmasak voltak! Az embervilágban jártam kísérettel, de nem látogathattalak meg téged, vagy Samanthat, ezért nem is tudtam, hogyan nézel ki, vagy kit szeretsz, vagy, hogy élsz-e még egyáltalán!- csuklott el a hangja, és felfelé pislogva próbálta elkerülni, hogy könnyei kibuggyanjanak.

- Apa…- néztem rá szomorúan- Tudod mit? Beszélek Mathiassal, biztos megérti, hogy a vitátok, már a múlté, és velünk élhetsz a kastélyban, Castiel is biztosan szívesen segítene, Piper is benne lenne, és talán Connorék is tudnának hatni rá!

- Szóval mindenkivel jóban vagy, nem rossz, de a vörös klán vezére ebbe sohasem menne bele, túlságosan is gyűlöl ehez!

- Miért? Mi az, ami ekkora szakadékot ásott közétek, Mathias azt mondta…

- Csak gyerekkorunkban voltunk jóban, de aztán elcsesztem az egészet, sajnálom, de ennél többet nem mondhatok!

- Erről semmit sem tudtam…

- Daenerys, jártál már azon a folyosón, ami tele van képekkel?

- Igen, egyszer voltam már ott!- ja azok a gyönyörű emlékek, pfff.

- Láttál egy képet, amin egy fekete hajú, zöld szemű fiú, és egy ugyanilyen kinézetű hosszú hajú kislány, valamint egy vörös hajú, türkiz zöld szemű fiú?- nézett velem farkasszemet, na ne!

- Azt ne mondd, hogy az téged, és Mathias-t, meg a…mindegy, szóval titeket ábrázol?- döbbentem le.

- Igen, mi hárman vagyunk rajta, Anabell, nos ő Mathias húga volt.

- Ó, de mi az, hogy csak volt?- értetlenül ráncoltam szemöldököm, miközben apára sandítottam, aki fentebb tolta orrán szemüvegét, majd lehajtotta a fejét.

- Így is többet mondtam, mint amennyit szabadott volna!- a mondat végét szinte már suttogva monda.

- Apa, kérlek szükségem van rád, és az információkra!- szinte már könyörögve szóltam hozzá- Ha van…

- Daenerys, lejárt az idő!- szólalt meg mögülem Castiel.

- Milyen idő, nem volt szó semmilyen időről!- lettem hirtelen ideges.

- Nem számít, most mennünk kell!- megragadta a csuklóm, és maga után ráncigált.

- Hé, Castiel! Engedj el! Apa, majd még visszajövök!- bámultam hátra a vállam felett, a vörös hajú integetve köszönt el, akkor láttam meg mindkét csuklóján virító szürke karperecet, á a blokkoló cucc.

…

- Daenerys!- lengette meg előttem kezét Hope, mire megráztam a fejem, és egy bocsánatkérő mosolyt villantottam rá.

- Sajnálom!- majd egy hatalmasat sóhajtottam.

- Na, ne csináld ezt! Bökdd ki, hogy mi nyomja a lelked Miss White!- ezt úgy mondta, mintha az volt ofőnk lett volna.

- Hahaha azonnal Mr. Willner!- majd elkomorodtam, a White név az ember énemmel együtt meghalt- Sajnos azonban nem teljesíthetem a kérését, mivel nem így hívnak, az én nevem Daenerys Blackrose!

- Fehérről feketére?- nevetett, majd amikor nem kacagtam fel én is felfogta, hogy ez halál komoly, és csak pislogott rám.

- Igen- mosolyodtam el újra, ám ez most egy keserű verzió volt.

- Mi történt?- nem volt semmi a hangjában, csak egy egyszerű kérdést ejtett ki ajkain, mintha felolvasta volna.

- Találkoztam az apámmal, akit 1600 éve a földalatti kódextárban tartanak elzárva, és az erejét blokkoló karperecek tartják kordában, és Mathias nem engedi föl a kastélyba, szerinted mi ilyen súlyos bűn, hogy ezt érdemli? Ő az egyetlen rokonom, akivel találkozhatok, aki megegyezik velem, aki vámpír!

- Talán ez személyes ügy, nem biztos, hogy súlyos, de Mathias így éli meg, együtt éltek gyerekkorukban?

- Apa 10 éves korától fogva él itt…- motyogtam.

- Lehet, a gyerekkorukhoz kapcsolódik, és semmi közöd sincs hozzá!- nézett türkiz szemeimbe az ő csokibarna íriszeivel.

- Hope, nem hiába vagy a legjobb barátnőm!- öleltem meg szorosan- Te lángelme!

- Vagy az is lehet…- folytatta anélkül, hogy egy kis figyelemre is méltatott volna-…hogy a szerelemmel kapcsolatos dolog történt, tudod az a legnagyobb bajkeverő a történelemben!

- Szerelem? Hiszen mindketten fiúk, azért elég durva lenne, ha Mathias ezért…- de a sötétbarna hajú lány a szavaimba vágott.

- Nem így értettem! Nem tudsz egy velük egyidős lányról, akibe mindketten szerelmesek lehettek volna, vagy akinek köze lehetett bármelyikükhöz?

- Csak anya…de nem hinném, hogy a nagy és hatalmas vörös klán vezére egy emberbe szeretett volna bele!- hessegettem el a gondolatot hangosan.

- Ebben nem lennék ilyen biztos, Samantha nagyon szép, még most is, gondolj bele, hogy milyen lehetett kamaszként, vagy fiatal felnőttként!

- Ez azért már durva!- pislogtam magam elé bámulva, bár van valami alapja annak amit Hope mond, de ez…ekkor kopogtak az ajtón.

- Igen?- szóltunk ki egyszerre az emberlánnyal.

- Nem akartam zavarni, csak Hope, nos…- lépett be a barna hajába túrva Lewis.

- Semmi gond, ha gondolod, magatokra hagylak titeket!- kacsintottam a lányra.

- Ne! Maradjunk hármasban, az sokkal jobb szám, mint a 2, szóval…- beszélt össze-vissza Hope.

- Csak mondd, hogy nem akarsz velem lenni, megértem, ha félsz tőlem, hiszen vérszívó vagyok!

- Méghogy félni!- forgatta meg szemeit, de abban a pillanatban mellette termett a férfi, és barátnőm ijedten húzta összébb magát, mire Lewis sóhajtott egyet.

- Látod, irtózol tőlem!- kék szemeiben szomorúság tükröződött.

- Ó, igen? Ez csak a meglepődöttségtől volt, egyébként sem vagy félelmetes, sőt, ha jobban megnézlek egy vámpírhoz képest egész tűrhetően festesz!- ráncolta szemöldökét, majd velem együtt döbbenten figyelt a magát elnevető Lewisre.

- Érdekes egy ember vagy te!- közelebb lépkedett Hopehoz, majd lehajolt az ágyon csücsülő lányhoz, és arcon puszilta- Jó éjszakát!- miután ezt kimondta kisétált a szobából, mi pedig csak értetlenül bámultuk a másikat.

- M-most ő…?- dadogta, és a tenyerét oda helyezte, ahol a vámpír ajkai hagytak nyomot, én már csak arra eszméltem, hogy Hope arca teljesen vörössé válik.

- Úgy tűnik egyre több tiltott szerelem születik! Ez egyre érdekesebb lesz!- kuncogtam.

- Ennek semmi köze ahoz!- tiltakozott elpirulva, majd őszintén nézett rám- Kérlek, oldd meg az emberek, és vámpírok közötti gondokat!

- Minden tőlem telhetőt megteszek!- válaszoltam komolyan.

…

Miután magára hagytam barátnőm, még sokáig visszhangzott fejemben az utolsó mondata, olyannyira elgondolkoztam, hogy nem vettem észre a magas vámpírsrácot, akibe szokásomhoz híven belesétáltam.

- Nem hiszem el!- tapogattam a homlokom, majd a fekete hajúra emeltem tekintetem- Óh, szia!

- Beszélnünk kell!- mondta bármilyen köszönés, vagy akármi nélkül.

- Mi, vá…! Damien!- tiltakoztam volna, de máris a fiú szobájában találtam magam! Fekete bútorok vörös színnel átitatva, mint a kastélyban mindenhol.

- Hallgass végig!- ültetett le az ágyára, majd leült mellém, kezeit pedig a vállamra helyezte, és zöld szemeit az enyéimbe meresztve kezdett beszélni- Segíthetek kijuttatni apádat, de akkor el kell menned a vámpírvadászokhoz!

- Hahaha…- majd miután rájöttem, hogy ezt halál komolyan gondolja, elcsuklott a hangom- Meg akarsz öletni? Mert ha erre vágysz, akkor találhatnál egy kissé kevésbé szadista megoldást!

- Egyáltalán nem ezt terveztem, beszélned kell Bellával, ő az egyetlen, aki segíthet!- hajolt közelebb, amitől kissé zavarba jöttem.

- Miről papolsz nekem? Damien, teljesen megbolondultál, vagy mi van veled?- toltam hátrébb, amikor is kinyílt az ajtó és Castiel lépett be rajta. Na, remek! Szóval mit látott? Azt, hogy én nyomom hátrébb a bátyját a mellkasánál, ő pedig a vállaim fogja és próbál közelebb hajolni, hogy a szemeimbe nézhessen…ööö…na ez a lehet leghülyébben jött ki, mivel semmi köze sincs egy romantikus beszélgetésecskéhez, éppen egymás agyát próbáltuk meggyőzni az igazságról, szóval ez egy gáz szitu.

- Ti ketten mit…?- kezdett bele a jegyesem döbbenten.

 - Félreérted, semmi olyasmiről sincs szó, csak egy kis nézeteltérést rendeztünk!- vigyorogtam, majd felpattantam az ágyról.

- Nézeteltérést, mi?- küldött gyilkos pillantásokat testvérére, majd közelebb lépett hozzám és megcsókolt, majd visszanézett Damienre- A hercegnőm magammal viszem, mivel ő az enyém!

- Castiel!- vörösödtem el, de a fiú egyetlen szó nélkül kivonszolt a szobából, még egy utolsó pillantást vetettem az ágyon üldögélő vámpírra, aki dühösnek, és csalódottnak tűnt- Damien?

- Fogd be!- morogta a szürke szemű, majd a szobája felé kanyarodott.

- Hé, ugye nem gondolod, hogy azt fogjuk…?- amint a srác szemébe néztem meg is kaptam a válaszom, ó de még mennyire, hogy azt akarja!

Nemes egyszerűséggel kicsapta a szobája ajtaját, engem pedig az ágyára dobott, szándékosan vagy sem, de rohadtul bevertem a fejem, míg az említett testrészem tapogattam Castiel rám mászott, és erőszakosan csókolt meg, nyelve olyan mélyre hatolt torkomban, hogy alig kaptam levegőt, próbáltam ellenkezni, de erősen tartott. Arra eszméltem, hogy megfosztott a felsőmtől, majd a melltartóm kikapcsolódásával bíbelődött amikor is sikerült ellöknöm magamtól.

- Miért vagy ennyire dühös?- húztam felsőtestem elé karjaimat.

- Kérdezz-feleleket játszunk, mert akkor most én jövök! Miért voltál kettesben a bátyámmal a szobájában, ráadásul nem csak egy apró nézeteltérésnek látszódott, ami kettőtök között zajlott le!- mérgesen ráncolta szemöldökét, majd kezeimért kapott, és leszorította őket a testem mellé.

- Mondtam már, hogy nem történt semmi!- próbálkoztam kétségbeesetten menteni a helyzetet.

- Nem Daenerys, ma semmire sem mész azzal, amit mondasz, ugyanis az enyém leszel!- ettől fülig pirultam.

- A tiéd vagyok, hiszen jegyben járunk, nem várhatnánk ezzel az esküvőig, vagy csak egy olyan pillanatig, amikor mindketten nyugodtabbak vagyunk, főleg te, és…- Castiel azonban befogta számat a sajátjával, és szemeimbe nézve közölte velem a véleményét a tervemről.

- Nem! Ma este szeretkezni fogunk!- ettől, ha lehet még vörösebb lettem.

- Izé…én szeretlek, de ez kicsit…tudod…még nem állok készen, és…

- Nem érdekel, akkor ne enyelegj más srácokkal az orrom előtt!- szürke szemeiből csak úgy ömlött a harag.

- Öhm…de ez lesz az első…- haraptam el a mondat végét, és a paprikapiros fejemből szerintem kitalálta a mondanivalómat.

- Nos, a nyakad szüzességét elvette az az átkozott Storm, hamarabb ivott a véredből, mint én, akinek joga volt hozzá!- tért vissza a pillanatnyi döbbenetéből.

- Öhm…nyugodj meg Castiel! Ha ez vígasztal az első csókom neked adtam, és…- megint csak félbeszakított, őszintén már kezdem unni.

- Az nem ugyanaz, egy vámpírnak ez fontosabb, mint holmi csókocska!

- Holmi csókocska?!- döbbentem le, most úgy beszél rólam, mintha egy tárgy lennék, az ő becses kis trófeája, akit csak saját magának tartogat, és ha valaki hozzáér, annak leharapja a fejét.

- De most nem ez a lényeg! Ha már a nyakad nem lehet az enyém, majd a valós szüzességed az lesz!- ragadta meg a csuklóm, és az ágyra nyomott.

- Várj! Castiel, nyugodj le!- hiába mondtam neki bármit, már a melltartóm sem volt rajtam, a srác pedig a szoknyámat is leszedte rólam, a lábaim pedig kifeszítve hevertek az ágyon, mondhatni, hogy feladtam, csak kétségbeesett és könnyes szemekkel bámultam a vámpírt.

- Sajnálom, de muszáj ezt tennem!- tette kezét a bugyimba.

- Ne…!- levegőért kaptam, majd oldalra kaptam vöröslő fejem, hogy tekintettem még csak véletlenül se találkozzon Castielével.

- Hidd el, ha nem…- de a szavába vágtam.

- Hazug!- és a könnycseppek patakokban folytak le az arcomról, a fekete hajú arcán pedig átfutott valami, hirtelen felpattant, aztán egyetlen szó nélkül távozott. Mi a franc? Visszavettem a ruháimat, majd elhatároztam, hogy ezt megteszem, hiszen már tudom, hol van a kulcs.

Birdy- Skinny love

https://www.youtube.com/watch?v=aNzCDt2eidg

Hangtalanul futottam a pepita folyosókon, amíg el nem értem ahoz a fáklyához, ami az apához vezetőre hasonlított, és meghúztam. A falból előtűnt egy lépcsősor, most vagy soha, erre gondolva elindultam lefelé, gondoltam apával együtt megszökök innen, hiszen nincs értelme tovább itt maradni, hiszen miért maradnék, vagy lehet úgy helyesebb lenne, hogy kiért? Elértem azt a folyosót, ami után volt egy az udvarra vezető ajtó, azon keresztül kellett mennem, és megtalálni a sötét vasból készült kaput, azon át kellett jutnom, és akkor egy toronyban fogom találni magam. Észrevétlenül kissurrantam, és eljutottam a kapuig, majd a kulcs helyét tudva már könnyű volt elszökni, azonban abban a percben, amikor a kulcsért nyúltam, valami puhához értem, ijedten kaptam vissza a kezem és néztem hasonló fejjel Damien-re, aki csak faarccal bámult, majd Castiel gúnyos mosolyához hasonló vigyorra húzta a száját:

- Szóval nem tervezel semmit, mi?- azt mondtam a fiúnak, hogy mégse akarok megszökni, csak vészhelyzet esetére kéne tudnom a kulcs helyét.

- Jó hazudtam!- néztem oldalra- Igen, meg akarok szökni!- mondtam indulatosan.

- Miért?- kérdezte komolyan, mire meglepődtem. Egyszerű, és normális kérdés volt, nem gúnyos, nem lenéző nem megalázó, normális.

- Mert Castiel...mert ő...- próbáltam kinyögni, de nem tudtam egyszerűen, normálisan elmondani neki.

- Mit csinált?!- kérdezte erős hangsúllyal, ami visszhangzott is rendesen az épületben, én pedig összerezzentem a hirtelen hang miatt. (Most hogy mondjam el neki, hogy a testvére majdnem megerőszakolt?!)

- S-Semit!- néztem rá még mindig ijedten.

- Biztos? Mivel nem úgy nézel ki, mint aki olyan, hű de jól van!- mondta megint a jól megszokott gúnyos hangsúllyal.

- Igen, nem történt semmi!- próbáltam bizonygatni kevésbé remegő hanggal.

- Hm. Biztos?- nézett rám, és reméltem, hogy ő nem rendelkezik gondolatolvasó képességekkel.

- Igen - mondtam magabiztosan.

- Valamit eltitkolsz...érzem az aurádból- nézett egyenesen a szemembe, és egy pillanat alatt eltűnt az önbizalmam.

- Én n-nem is!- néztem rá olyan arccal kb. mint egy ma született bárány, mondhatom meggyőző lehetett.

- Figyelj Daenerys, ha el akarsz menni, azt nem hagyhatom!- nézett farkasszemet velem, miközben örvénylő zöld szemei a lelkem legmélyéig hatoltak.

- Persze, mivel én vagyok a vámpírhercegnő!- forgattam meg látószerveimet.

- Nem,- erre odakaptam a fejem- engem nem érdekel, hogy milyen rangban vagy, de az apádnak szüksége van rád, és Hope-nak, valamint Giáék sem ürülnének annak, ha lelépnél!

- Apát is magammal vittem volna, meg akkor Hope-t, is!- kaptam oldalra a fejem.

- Ennek Hope is örült volna?- húzta kedves mosolyra száját.

- Sokkal jobban ál, amikor mosolyogsz, és azt hiszen, itt akarna maradni, nos…egy bizonyos személy miatt, Gia is valahogyan hasonlóan viselkedne ha arról lenne szó, hogy el kéne hagynia ezt a helyet!

- Örülök, hogy megértetted!- mosolygott, és azt hittem megúsztam, de nagyot tévedtem, egy másodperc múlva a falhoz találtam magam szorítva Damien kezei által, feje pedig olyan közel volt az arcomhoz amennyire csak lehetett- Tehát, akkor elmondod, hogy mi történt Castiellel?

- Öhm…nem hinném, hogy ez rád tartozik!- kaptam oldalra a fejem, majd mégis visszafordultam , és a zöld íriszéhez beszélve folytattam- Damien, ugye nem érzel irántam semmit?

- Persze, hogy nem- mondta azonnal, a szemkontaktust továbbra is fenntartva, ettől megnyugodtam, tehát az az idióta feleslegesen fújta fel a dolgokat.

- Castiel ezt nem hiszi el, ezért, ma átlépett egy bizonyos határt, nos és…tudod…majdnem…ugye érted?- mikor beszélni kezdtem lehajoltam, aztán mivel síri csönd volt ezért a fekete hajúra emeltem a tekintetem.

- Szex…- mondta ki az arcomba bámulva azzal a furcsa tekintettel.

- Igen, de ne mond ki ilyen közönyösen! Egyébként sem történt meg!- vörösödtem fülig.

- Az az idióta öcsém, tudtam, hogy ez lesz!- ütött a falba, majd rám pillantott- Sajnálom Daenerys, mostantól kerülj el!

- Mi van? Hé, azt hittem már barátok vagyunk, nem hagyhatsz csak úgy itt! Ne Castiel miatt legyen közöttünk szakadék! Hallod, amit mondok?- kiabáltam a nekem háttal álló vámpírnak.

- Akkor ki miatt? Daenerys, ezt te nem értheted, de az öcsém miatt már régóta van egy szakadék kettőnk között!- őszintének és szomorúnak tűnt.

- Nem, valóban nem értem, tehát mi lenne, ha felvilágosítanál? Damien, kérlek!- néztem rá könyörögve.

- Sajnálom, nem akarom, hogy bajod essen, főleg nem miattam!- lépett közelebb, majd szorosan megölelt, olyannyira, hogy mindketten lecsúsztunk a földre. Amikor pedig elengedett én kipirulva bámultam rá, mire zavartan elvigyorodott, és nyomott egy puszit  a homlokomra- Szia!

- D-damien?- pislogtam döbbenten, na ha ezek előtt sem értettem sok mindent, akkor utána már még kevésbé fogtam fel, hogy mi van!

…

Este valahogyan visszabotorkáltam a szobámba, mivel reggel a saját ágyamban ébredtem, azonban amikor fel akartam kelni, magam mellett megpillantottam egy fekete hajkupacot,- mármint a fejjel együtt- nyakig betakarózva. Kissé megrettentem, majd egy gyors mozdulattal lehúztam róla a takarót, és egy megkönnyebbültebb sóhaj szökött ki a számon, miközben a szemét törölgető lányra néztem.

- Sona, miért alszol az ágyamban?- kérdeztem megpöckölve a kislány arcát, aki álmosan a fejére húzta a takarót.

- Még 5 perc!- motyogta, mire hangos nevetésben törtem ki. Nagy nehezen kikászálódtunk az ágyból, ettünk valamit.

 Aztán úgy döntöttem beszélnem kell kedves vámpírbarátnőmmel, így kötöttem ki a vörös hajú lány szobájába, aki értetlenül, amolyan „mondjad már!” arccal bámult rám, én meg csak csendesen puffogtam, amíg Gia meg nem unt, és elsőként meg nem szólalt.

- Daenerys, ha nem fejezed ezt be akkor leütlek, beszélni akartál, mondd, én itt vagyok és hallgatlak!

- Jó, sajnálom!- huppantam le a földre, és bámultam égkék szemeibe.

- Te lány, mondjad mi bántja piciny szívedet!- mosolyodott el halványan.

- Nos…- majd úgy döntöttem nem szaporítom tovább a szót feleslegesen, és kerek perec elmondom mi volt- …Castiel megpróbált megerőszakolni.

- Hogy mi a franc?!- tűnt el az arcáról a jókedv- Mikor, miért, hogyan, hogy szöktél meg, bántott?! Hol az a gyökér, agyonütöm!

- Nyugodj meg!- majd egy hatalmas sóhajtás közepette mindent elregéltem neki, a „megszökök” tervemet, valamint apát, Damien furcsa viselkedését, és Castiel bepöccenésének okát.

- Wow, azért ez durva, ha nem tudnám, hogy nincs így azt mondanám Damiennek tetszel, de persze ez lehetetlen, tehát Castiel csak szimplán egy féltékeny seggfej!- fonta keresztbe karjait.

- Inkább pont rosszkor volt rossz helyen, vagy valami ilyesmi…

- Jaj, ne védd már most is, meg akart erőszakolni, teljesen nyugodt szívvel megtette volna!- Gia szemében értetlenség és düh lapult.

- Nem mondtam, hogy egyetértettem azzal, amit majdnem tett, de félreértette az egészet! Ha én láttam volna őt Oliviával vagy egy másik…izé…lánnyal akkor én is hasonlóképpen reagáltam volna le!

- Daenerys, én nem értelek téged!- ráncolta a szemöldökét- Először utálod és szidod, de ha én mondok róla rosszat, akkor a védelmére kelsz, most akkor hogy is van ez?

- Talán ezt hívják szerelemnek?

- Talán akkor el kéne gondolkodnod, hogy ez valóban az-e, vagy teljesen másról van szó!- állt fel, és az ajtó felé indult, majd onnan visszafordulva közölte- Mellesleg, ez nagyon nyálas volt!

- Cöh!- erre csak nevetéssel tudtam válaszolni.

Megfogadtam barátnőm tanácsát, és végiggondoltam a szerelmi életem, valamint azt, hogy mit kéne most tennem, mi helyes, mi az amit szeretnék, és ahogyan el fog sülni az egész, sajnos mindegyik más kimenetelhez vezetett volna, tehát csak belefejeltem az ágyon heverő tucatnyi párnába. Amikor Hope csapta ki a szoba ajtaját, majd felém viharzott, és törökülésbe helyezkedett mellettem.

- Mi történt, hogy ilyen vidám vagy?- kérdeztem egy halvány görbét erőltetve az arcomra.

- Képzeld amint a folyosón sétálgattam Lewist keresve..azaz mindegy is, hogy mit csináltam…szóval, véletlenül…na jó meghallottam a neved, utána pedig nem tudtam segíteni magamon muszáj voltam kihallgatni a beszélgetés folytatását!- hadarta zavartan.

- Mit mondtak, és kik?- kérdeztem kíváncsian.

- Természetesen Mathias és Castiel között!- mosolyodott el szélesen.

- É-és mi-mit mondtak?- tettem fel félve.

- Inkább csak Castiel beszélt, Mathias inkább csak egyszavas válaszokat adott, szóval  a jegyesed olyasmiket mondott, hogy szeret, és ezt nem adja fel senki kedvéért sem, még ha az a személy, aki ebben megakadályozz az a tulajdon testvére is, nagyon durva volt! Beszélt arról, hogy itt sokkal gyorsabban telik az idő, így ezt nem tudhatjuk, de már eltelt majdnem egy év mióta megismerkedtél Castiellel! Fura, ugye? Azt is beszél…- az ajtóm nagyot csattanva tárult ki, és a fekete hajú vámpírsrác viharzott be rajta.

- Te meg mit…?- pislogtam döbbenten.

- Én mit? Most jöttem vissza az embervilágból, és azt hallottam szökni próbáltál! Mi ez Daenerys?- olyan gúnyos hangsúllyal ejtette ki a nevemet, hogy nem tudtam elhinni Hopenak, amit pár perce mondott.

- Az igazság, Castiel!- néztem szürke szemeibe dühösen.

- Értem, akkor arra kérlek, hogy hagyj békén!- nem szaporította tovább a szót, csak elhagyta a szobát. Értetlenül pislogtam még pár percen keresztül az ajtót bámulva, majd barátnőm felé fordultam.

- Mi a franc volt ez? Biztos, hogy jól hallottad Hope, nem lehetett az Castiel, ha most ért vissza, és ilyeneket mondott, de akkor ki volt az?

- Nem tudom,- gondolkodott el Hope, majd vállat vont- hasonló hangja volt az tuti!

- A trónterembe volt?- fagytam le egy pillanatra, nem az nem lehet.

- Igen- idilli beszélgetésünket egy vörös hajú vámpírlány zavarta meg, aki meglátva duónkat felfogta a helyzetet.

- Ó, bocsi nem akartam zavarni!- zárta volna vissza az ajtót.

- Nem zavarsz!- mondta gyorsan a barna hajú lány, mire Gia arcán egy halvány mosoly suhant át.

- Véletlenül nem tudod, ki van a trónteremben?- néztem égkék szemeibe türkiz íriszeimmel.

- Damien, miért?- reagált értetlenül a hirtelen jött komoly kérdésemre, azonban amint kiejtette a srác nevét, még levegőt is elfelejtettem venni.

Folytatás következik!

Kiss Of Death 23. rész

23. rész:  Ceremónia és cirkusz

https://www.youtube.com/watch?v=FOjdXSrtUxA

Ed Sheeran- Give me love

Castiel és én, mindig is ez volt az álmom, azóta, hogy…nos, hogy „megmentett” attól a plázabarbie Amber-től, azóta mióta egymásba botlottunk, mióta az a dög Démon elhúzott magával, mióta egyetlen szó nélkül lesmárolt, mióta közölte velem, hogy szeret…azaz, várjunk csak! Mondta ő valaha is a szemembe, hogy „Szeretlek!”?! Nem jut eszembe ilyen alkalom…most tényleg nem mondta még soha? Idegesen beleütöttem a falba, most már semmi kedvem sem volt lelépni, így biztos nem teszem meg! Legalább egyszer ráveszem, hogy kimondja, és utána végleg eltűnök innen! De valóban ezt akarom?

- Jól van?- kérdezte egy aggódó hang a hátam mögül, ismeretlennek hatott a számomra.

- Persze… már ne haragudj meg, de te ki vagy?- pislogtam a napbarnított, tengerkék szemű, barna hajú srácra.

- Ó, bocsássa meg udvariatlanságom!- hajolt meg előttem, majd kezet csókolt, mire kissé elvörösödtem, nem voltam hozzászokva az ilyen megnyilvánulásokhoz, majd felegyenesedett és türkiz szemeimbe bámulva mutatkozott be- Urlick Fallenfrost vagyok, az ön és a Redbird család szolgája!

- Te vagy az akiről Piper beszélt?- pislogtam döbbenten a férfira, mivel majdnem 1800 éves volt, akkor már csak férfi a vámpír fia!

- Szóval Piper kisasszony megemlített engem!- kapta oldalra a tekintetét, egy kisebb vörös folt jelent meg az arcán.

- Akkor most senkinek sem vagy a szolgálója?- kérdeztem.

- Az uralkodó családhoz tartozok, de azon belül senkihez sem!- válaszolt újra farkasszemet nézve velem, fogalmam sem volt, miért csinálja ezt, a szemei hasonlóan Damienéhez és húgához, veszélyesnek tűntek.

- Te nem sérültél meg? Ez azt jelenti, hogy sikerült a gyógyítás, használt az ellenszer?- mosolyodtam el szélesen.

- Igen, mint láthatja hála önöknek nyoma sincs a sebeimnek!

- Ez remek hír!- vigyorogtam, a helyzet kezdett kissé kínossá válni, ezért éppen itt volt a témaváltás ideje, amiben nem én vagyok a legtehetségesebb- Szóval megkérdezhetem, hogy mit érzel Piper iránt?

- A kisasszony iránt?- vörösödött el azonnal- Ilyesmiről tilos beszélnem, ráadásul ez tiltott egy nemes és egy alacsony rangú vámpír között!

- Amint trónra lépek ez lesz az első dolog, amit eltörlök!- mosolyogtam rá bíztatóan.

- Ez…- majd úgy tűnt gondolkozik- Már ne haragudjon meg, de nem Damien a trónörökös?

- Öhm…- erre miért nem gondoltam, hiába vagyok hercegnő a valóságban semmi hatalmam sincs- Akkor majd könyörgök neki!

- Miattam igazán nem szükséges!- mentegetőzött.

- Nem csak miattatok teszem, van két nagyon jó barátom, akik emiatt a törvény miatt nem lehetnek nyíltan együtt- szorítottam ökölbe a kezem.

- Kár önért, remek uralkodó válna önből!- küldött felém egy halvány mosolyt.

- Köszönöm!- pislogtam zavartan, a kis idillünket 3 alak törte meg, egy szőke srác, egy vörös lány és egy sötétbarna hajú férfi.

- Akkor már találkoztatok!- szólalt meg Connor.

- Srácok, de régen beszéltünk!- örültem meg nekik.

- Én is itt vagyok, mi ez a nagy boldogság?- morogta Lewis.

- Még neked is örülök!- mosolyogtam rá.

- Mit szívtál?- kerekedtek el mélykék szemei.

- Semmit! Öhm Urlick ők azok, akikről beszéltem!- mutattam Giára és a szőke srácra.

- Mi van velünk?- pirult el a vörös lány.

- Ti sem egy rangból való szerelmes pár vagytok!- kuncogtam, mire mindkét vámpír arca pírba borult.

- Ja, eléggé undorítóan azok!- forgatta meg szemeit.

- Szerintem meg összeillenek, olyan aranyosak együtt!- bámultam rájuk.

- Öhm, k-köszi!- rebegte Gia.

- Ő meg miért van itt?- bökött fejével Urlick felé a férfi, nem valami barátságosan.

- Hé, miért beszélsz vele ilyen hangnemben?- emeltem meg egy pöpet a hangom.

- Mivel ő csak egy szolga!- mondta ki az általam leggyűlöltebb három szót.

- Mit mondtál?!- csikorgattam a fogaim.

- Csak egy szolga?- kérdezett vissza értetlenül, majd nálam elpattant valami. Mielőtt végiggondoltam volna már Lewis torkának is ugrottam.

- Mi a fene baj van veletek, nemesekkel, még hogy csak egy szolga! Vámpír-vámpír és kész! A képességeiteket leszámítva semmi különbség sincsen köztetek! Engem is ezért utálsz, mivel van bennem embervér, kész kimondtam, nem vagyok más csak egy korcs, mégis erős, talán még nálad is erősebb!- lobbantak fel vörös színben íriszeim.

- Nyugodj már meg! Megfojtasz te idióta nőszemély!- szorította meg a csuklóm, de nem sikerült leszednie őket a torkáról.

- Fejezzétek be! Connor csinálj valamit!- sipítozott Gia.

- Jó, de mit? Daenerys most túlhevült állapotban van!- majd mégis hozzám ért, és egy kisebb elektromos sokkot kaptam- Jól vagy?

- Igen, de vigyétek a közelemből!- néztem gyilkos tekintettel Lewisre.

- Mi ütött beléd?- fogta a nyakát idegesen.

- Jó, sajnálom, messzire mentem, de akkor is utálom az e-fajta gondolkodásmódot! Azért beszéltél így róluk, mivel még sosem voltál szerelmes!- mondtam normális hangnemben.

- Nos…, ez nem igaz...pont az idióta szerelem miatt vagyok ilyen elviselhetetlen!- nézett rám most először fájdalommal a szemében.

- Huh?- pislogtam, majd Connor és Gia is szomorúan lesütötte a fejét.

- Ilyesmire semmi szükség hercegnő, legyen szíves a közeljövőben mellőzni! Engedelmükkel!- hajolt meg Urlick, és kisétált.

- Én is mennék, nem nagyon érzem jól magam a társaságodban!- morogta felém a férfi, majd ő is elhagyta a helyiséget.

- Még mindig nem dúskálsz a vámpírok kegyeiben!- veregetett hátba Connor- Meséljük el neki, hogy miért ilyen a mi imádott Lewisünk!- intett a vörös hajú lánynak.

- Oké, szóval Lewis egy alsóbbrendű vámpírlányba szeretett bele, és később őt is választotta szolgálójának, és igazából szeretők voltak szolga-gazda helyett, aztán jött a Vérvörös nap amit azóta is jajveszékelve emlegetnek, ezelőtt 400 évvel mi még gyerekek voltunk, Lewis viszont már 200 éve teljes jogú vámpír volt, és 400 éve szerelmes a szolgálójába, aki terhes is volt tőle, amikor a szörnyűség bekövetkezett! A vadászok feltörtek egy évezredek óta elfeledett kaput, és azon keresztül támadtak, majd…

- Ne haragudj Gia, de ha egyszerűen csak előpottyantak, akkor miért volt akkora probléma, hiszen észrevették, és hatástalanították őket, nem? Oké, pár vámpír életét követelte, de miért akkora baj ez, most is vannak hasonló csaták!

- Daenerys, nem a vadászokkal volt a probléma, hanem a kapuval, egy nagyon ritka ikerkapuról beszélünk, a neve is mutatja, hogy egyszerre több helyen is megnyílik, ráadásul dupla ikerkapuk voltak. Nos, mi ezt nem tudtuk, és csak arra összpontosítottak ami a város közepén nyílt meg, ahol a nemesek éltek, azt az 5 vadászt egyszerű volt hatástalanítani, azonban még ezeken kívül nyílt 3 kapu: egy az úgynevezett nyomornegyedben, ahonnan én is származtam, szinte az össze alacsony rendű vámpírt lemészárolták, a másik a kastély kertjében, szinte az összes ott dolgozó szolga szörnyű halált halt, az utolsó pedig a kastélyon belül, de a Redbird család egyik tagja sem tartózkodott otthon, csak Lewis és Gabriella.

- Te jó ég!- kaptam a szám elé a kezem.

- Lewis mindent megtett, de hatan voltak ellene, Gabriella az állapotossága miatt pedig nem tudott elmenekülni, az egyik vadász pedig eltörte a nyakát, 1 óra harc után végül mégis elvesztette a szerettét, ekkor érkezett meg a segítség, és végzett az összes vadásszal. Ezt követően Lewis 2 hétig csak meredt maga elé egy, az elhunyt vámpírlányt ábrázoló képpel.

- Ó, és én miket mondtam neki!- túrtam rubinvörös sörényembe zavartan, majd valami az eszembe ötlött- A baba, mármint hányadik hónapban járt, vagyis a vámpíroknál hogy van a terhesség?

- Az utolsó hónapban járt, és a gyermeket sikerült is megmenteni, de Lewis nem hiszi el, hogy a fia életben van, a mai napig azt mondja: „ A gyereke a szerelmével együtt meghalt!”

- Ez borzasztó!- gördült le két könnycsepp az arcomon.

- Itt mindenki szerencsétlen, ez egy szörnyű világ, és csak te tudod megváltoztatni!- ölelt át a rozsdavörös hajú lány- Most képes leszel rá, érzem!

- Miről beszélsz?- pislogtam döbbenten, mire Connor szólalt meg.

- Ez a sorsod, hogy rubintként hozz fényt ebbe a sötét pokolba!- guggolt le elém és egy halovány mosolyt erőltetett a képére.

…

 Nagyon rosszul éreztem magam a történtek után, és minél előbb őszintén bocsánatot akartam kérni a sötétbarna hajútól. Egyelőre sehol sem találtam, hiába rohangáltam az idióta fekte-fehér kockás kövön. A kastély minden egyes zugában kerestem, közben rájöttem, hogy már egész jól kiismerem magam az épületben, mondjuk 8 hónap után nem is csodálom, éppen az egyik sarkon fordultam be, amikor is beleütköztem egy alakba, szerintem ez lesz a védjegyem.

- Lehetnél kicsit óvatosabb is!- morogta oda, a hangját meghallva pedig elkerekedtek a pupilláim.

- Lewis!

- Igen, így hívnak, egyéb?- forgatta meg mélykék szemeit.

- Én…hallottam a történeted! Éppen ezért szeretnék elnézést kérni a viselkedésemért, sosem gondoltam volna, hogy ennyi minden mentél keresztül!- mondtam ki gyorsan, mire egy icipici döbbenete látszódott megviselt arcán.

- Nos, megbocsátottam, de nem értem, miért vagy ilyen elnéző velem, hiszen ok nélkül bántottalak, és nem valami kedvesen bántam veled!- nézett türkiz íriszeimbe választ keresve kérdéseire.

- Ilyen vagyok!- vontam vállat- Egyébként mostantól szeretnék pozitívan állni a dolgokhoz!- mosolyodtam el szélesen.

- Hihetetlen vagy!- csaltam egy kisebb görbét az arcára.

- Ugye?- vigyorodtam el.

- Daenerys…szeretném a segítséged kérni valamiben!- megint csak farkasszemet néztünk.

- Rendben. Mi volna az?- amint ezt kimondtam Hope jelent meg mögöttünk.

- Oh, bocsánat, nem akartam zavarni!- mentegetőzött, mire én és a férfi is egyszerre szólaltunk fel.

- Nem zavarsz!- mire Hope közelebb lépdelt hozzám, és a szeme sarkából Lewist figyelte, amikor találkozott a szemük mindketten zavartan kapták oldalra a fejüket, erre a meglepődöttség apró jele suhant át az arcomon, majd magamban mosolyogva fordult a barna lány felé- Mit szerettél volna?

- Annyit, hogy nem találok senkit sem, pedig végigjártam a fél kastélyt!

- Ismerős érzés!- motyogtam, majd a férfira néztem- Akkor én körülnézek balra, ti pedig menjetek jobbra!

- Miért nem te mész Hopeval?- kérdezte Lewis kissé elpirulva…na ne!

- Egy percet kérek!- mutattam az ujjaimmal is a számot, mire barátnőm megvonta a vállát, erre karon ragadtam a mélykék szemű vámpírt, és magammal rángattam.

- Mi van?- fonta keresztbe karjait.

- Neked bejön Hope!- tértem egyből a lényegre.

- Miről beszélsz?- kapta oldalra a tekintetét.

- Nem vagy valami jó a hazugságokban!- mosolyodtam el.

- Én…- nyelt egy nagyot és komolyan folytatta- A gyengeségem miatt megöltek az egyetlent, akit bárminél jobban szerettem, azóta ez a kőszív nem szeret senkit, erre most talán újra érez valamit, és…csak nem akarok újra szenvedni! Aki közel kerül hozzám, és meg is szeretem, az mind meghal!

- Ez marhaság! Mi van Connorral, Giával, Castiellel, és a többiekkel? Mi van velem? Vagy minket mind utálsz?- bámultam mélykék szemeibe.

- Nem, de…titeket nem úgy szeretlek!

- Azért, mivel egyszer csalódtál, nem kell bezárkóznod, és félned attól, hogy újra pofára esel…

- Milyen kedves…

- Még nem fejeztem be! Ha ez bekövetkezne, állj fel, és harcolj magadért, férfi vagy, igaz? Tetszik neked a barátnőm, persze hiszen gyönyörű, nőies, jófej, és mégis vannak csípős beszólásai is, egy tökéletes teremtmény, számodra legalábbis! Ne legyél már nyuszi, menj és legyél kettesben vele!- néztem rá bíztatóan.

- Daenerys…- nézett rám csodálkozva, majd halványan elmosolyodott, és zavartan beletúrt sötétbarna hajába- Köszönöm!

- Nincs mit! Gyere, menjünk vissza, Hope már biztos rémeket lát!- nevettem, és így indultam meg visszafelé, azonban a mosoly gyorsan lefagyott az arcomról, amikor a lánynak hűlt helyét találtam.

- Miért hallgattál el?- kérdezte piszkálódva, majd a mondat végét elnyelve meredt maga elé- Látod! Elég volt csak beleélnem magam, és eltűnt!

- Nem! Nem veszíthetem el még egyszer!- rogytam össze, és a sírás kerülgetett.

- Ha? Mit éretsz ez alatt?- guggolt le hozzám.

- Először akkor vesztettem el, amikor életemben először beszéltem Castiellel, akkor miattam tűnt el! Storm rabolta el, mivel úgy gondolta, remek lenne, ha vele csalogatna magához a 1600. születésnapomon! Úgy taszítom el magamtól az embereket, mint a mágnes!- bámultam a pepita követ.

- Hé, mi lett az optimizmusoddal? Biztos vagyok benne…- mivel nagyon hirtelen hallgatott el, ezért megemeltem a fejem, és értetlenül bámultam a hosszú, sötét hajú, barna szemű lányra.

- Minden okés? Olyan sokáig voltatok, hogy gondoltam addig elmegyek a mosdóba, de az egész alig volt 5 perc!- ráncolta a szemöldökét.

- Te idióta!- öleltem meg szorosan, és elbőgtem magam.

- Daenerys, mi…?- akadozott, majd egy nagyot sóhajtott és viszonozta az ölelésem- Gyerekkorától kezdve gyenge idegzetű volt!

- El is hiszem!- vakargatta zavartan a tarkóját a férfi.

Gyönyörű jelenetüket Piper zavarta meg, aki olyan sebességgel érkezett, mint egy amerikai tornádó, majd gyorsan elhadarta a mondanivalóját.

- Azonnal az embervilágba kell mennünk!- jelentette ki.

- Mi történt?- kérdeztük Lewissel egyszerre.

- Stormék klánja feldúlt egy emberi falut, túl régen jutottak már vérhez, így mondhatni kissé megőrültek! Sietnünk kell, ki kell törölnünk az emlékezetüket, a vért begyűjteni, a vámpírrá változtatott embereket, pedig elszállásolni a vörös klánnál!- meg sem várta a reakciónkat karon ragadott minket, és elszáguldott velünk az értetlenül álldogáló Hopet magára hagyva. …

- Mindenki itt van?- kérdezet Castiel szemeivel végigpásztázva a jelenlévők arcán.

- Muszáj volt vele együtt jönnöm?- bökött felém nem túl barátságosan Olivia.

- Mintha nekem egy veled eltöltött délután lenne minden vágyam!- forgattam meg türkiz látószerveim.

- Csajok!- szólt ránk Connor- Ígérjétek meg, hogy amíg az embervilágban vagyunk, nem marakodtok!

- Jó!- commenteltem kurtán.

- Én nem fogok vitát kezdeményezni!- egyezett bele sajátos módon a méz szőke vámpírlány is.

- Induljunk már, hugi te pedig viselkedj!- intett csendre minket a lány bátyja.

- Csak a hölgyek után!- engedett előre a másik szöszi srác. Így történt, hogy Casteil, Connor, Lewis, Oliver, Olivia és én útnak indultunk.

…

- Mi ez a bűz?- fogtam be az orrom, amint földet értünk a fénycsóva másik oldalán.

- Halálszag- jelentette ki Lewis, majd körbefordult, és életjelet keresett, a majdhogynem porig égetett kis - valamikor- faluban.

- Connor és Daenerys velem jön, mi szétnézünk az északi és keleti részeken, ti hárman a déli, valamint nyugati területet vizsgáljátok át!

- Rendbe, akkor te és Olivia velem jöttök- bökött a sötét hajú srácra a smaragd zöld szemű vámpír, és máris végezték a dolgukat.

- Vájunk szét, úgy egyszerűbb lesz!- parancsolta Castiel, aztán felém fordult- Ha baj lenne, csak sikíts!

- Nem vagy vicces!- motyogtam, majd elindultam az egyik- alig nevezhető annak- épülethez, átléptem a porig égett ajtókereten, és körülkémleltem. Bent sehol egy élő lélek, csak egy csontváz, nagyot nyeltem, és elhagytam az házat, még vagy 30 építményt végigmászkáltam, de hullákon kívül semmire nem bukkantam.

- Valami siker?- kérdezte hirtelen, a semmiből megjelenő Connor.

- Ne ijesztgess!- mordultam rá, majd sóhajtottam egyet- Egyébként semmi, azaz még annyi se, csak holtak mindenfelé!

- Nálam is hasonló, kár, pedig örültem volna egy új szolgának!- vigyorgott.

- Hogyan tudsz egy ilyen helyzetben vidám lenni? Ráadásul ez a gondolatmenet! Szegény Gia!- majd elgondolkoztam- Nem az a szabály, hogy egy nemes vámpírnak 1800. életévét betöltve kell kiválasztania a szolgálóját?

- Igazából bármikor választhat magának valakit, de az 1800 éves korban való választást annyira felfújták, hogy akkor már kötelező választania maga mellé valakit a nemes fiának!- magyarázta.

- Á, értem, köszi a felvilágosítást!- vigyorogtam rá, majd a vér szaga megcsapta az orrom,  egy percre el is felejtkeztem arról, hol vagyunk.

- Emlékszel még az első találkozásunkra?- tette fel hirtelen Connor.

- Persze, hogyan is lehetne elfelejteni a csoki szökőkutat, no meg az utálatos embereket!- közöltem vele kissé cinikusan.

- Remek! Egyébként azért voltak veled gorombák, mivel az egy vámpírparti volt, és érezték, hogy te egy ember vagy, aztán amint Castiel oldalán láttak leesett nekik a tantusz, tehát békén hagytak. Pontosabban nem is parti, hanem Damien 1800. életévének betöltésének a ceremóniája.

- Valóban mondta, hogy 1850 éves…- gondolkoztam el, tehát akkor választotta Ellát, akkor alig voltak együtt 8 hónapja, mégis ekkora traumát okozott neki a lány elvesztése- Egyébként Damien és Ella mióta szerették egymást?

- Miről beszélsz ők sosem voltak együtt, gyerekkori barátok voltak, de semmi több, mindig is…- de egy hirtelen érkező személy nem hagyta, hogy befejezze a mondatot.

- Találtatok valakit?- kérdezte Castiel, aki a szőkéhez hasonlóan hangtalanul jelent meg, egy kisebb szívinfarktust okozva ezzel nekem.

- Nem igazán, na és te?- kérdezett vissza Connor.

- Én se jártam sikerrel, pedig arról kaptunk hírt, hogy vannak túlélők, ezek szerint azok a férgek mindenkit elvittek magukkal!- miközben a fekete hajú szitkozódott eszembe ötlött, amikor legutoljára „beszélgettünk”. Miért viselkedik úgy, mintha nem történt volna semmi? Éppen ezerrel ráncoltam a szemöldököm, amikor halk nyöszörgésre lettem figyelmes.

- Csitt!- szóltam le őket, majd a csendben fülleltem, és most tisztábban halottam a halk hangot- Valaki életben van!- futottam a hang irányába.

- Várj, lehet csapda!- indult meg utánam Castiel, majd a szöszi is.

- Van itt valaki?- kérdeztem belépve az apró házba, aminek összedőlt falai alól jött a segélykérés- Te jó ég!- kezdtem kihámozni a törmelék alá szorult embert.

- Daenerys hagyd, hiába szabadítod ki, úgyis meghal, az emberek gyengék!- tette a kezét a vállamra az általam nemrégiben még imádott vámpírsrác.

- Akkor mi van? Nem hagyhatom így meghalni!- ráztam le magamról, vajon mindig is ilyen volt, gondolkodtam el a „szerelmemen”, majd tovább túrtam a romokban, amíg egy karra nem bukkantam. Szerencsére ehez most a teste is hozzátartozott, magyarul az ember egybe volt, egy erősebb rántással kihúztam a romok alól, így megszemlélhettem. Egy fiatal lány volt, mondhatni inkább csak egy gyerek, sápadt bőre, és sötét, göndör, szinte fekete Kleopátra frizurája volt, ehez társult az aranyos kis szeplős pofija. A szoba sarkában valószínűleg a lány szülei hevertek, természetesen élettelenül, vétek lett volna itt hagyni, ezt az apró teremtést, így kérdőn a srácok felé emeltem a fejem.

- Tedd meg, te találtad!- vont vállat Castiel, milyen imádnivaló, nem igaz?

- Miről beszélsz?- néztem szürke szemeibe értetlenül.

- Vámpírrá kell változtatnod, vagy belehal a vérhiányba!- fordította le nekem Connor.

- Á, köszi…MI?! SOHA!- emeltem meg a hangom.

- Percei vannak hátra, meg akartad menteni, nem?- kérdezte a fekete hajú.

- Rendben, de hogyan csináljam?

- Ki kell szívnod a Storm klánja által használt mérget, majd adni neki egy keveset a véredből, de sietned kell!- figyelmeztetett a szőke, basszus ez megegyezik azzal, amit Castiel tett értem.

- Még ma, ha lehet!- sietetett a születésnapos vámpír, jól van már…azaz még nem is köszöntöttem fel, ezért ilyen fasz?

- Csinálom már!- nagy levegőt vettem majd a 2 apró fognyomot kezdtem keresgélni a lány testén, nem sokáig tartott, mivel a nyakán harapták meg. A kézfejemmel óvatosan megtöröltem az említett területet, erre az arca rándult egyet, majd újra elcsendesedett, sóhajtottam egyet, majd belevájtam szemfogaim az ellenséges klán okozta sebekbe, a tőlem telhető legóvatosabban kezdtem el szívni a sötét hajú gyerek vérét, aminek nem volt valami finom íze, valószínűleg a méreg miatt. Amikor már normálisnak mondható ízt éreztem a számban, akkor oldalra köptem az eddig kiszipolyozott folyadékot, és megkönnyebbülten néztem a szeplős arcot.

- Most jön a saját véred!- szólt Castiel, még mindig nem valami kedves hangon.

- Rendben!- a csuklómba mélyesztettem a gyilkos fogaimat, és egy darabig szívtam, csak pár dl-t. Aztán a lány szájába csepegtettem(a karomból), végül a sebbe is tettem egy kicsit. Utána vártunk, és vártunk, több mint 20 percig csak vártunk, amikor már kezdtem feladni a reményt, a kislány felnyitotta szemeit, és kábán nézett körbe, majd tekintette megállapodott rajtam, aztán fáradtan csukta le pilláit, és egyenletes szuszogásba kezdett.

- Elaludt?- kérdeztem halkan.

- Igen, halál közeli állapotban volt, most pedig a sejtjei kezdenek átalakulni a vámpírokéhoz, érthető, hogy kimerült!- vázolta a szőke srác.

- Ó, és mikor lesz teljesen vámpír?

- Amikor legközelebb felébred….remélhetőleg felébred…

- Meg is halhat?- emeltem meg kicsit a hangom.

- Kevés esély van rá, de igen, ez is megtörténhet- szólalt meg Castiel, egy kissé kedvesebb hangon.

- Egyébként, miért mérgezik meg Stormék az összes áldozatukat?

- Nem feltétlenül akarják ezt tenni, egyszerűen csak génhibások- mondta megint csak a sötét hajú vámpír.

- Génhibások?- értetlenkedtem.

- Igen, jóval régebben, még az ükapám fiatalabb korának éveiben sokan keveredtek emberekkel, ugye a telhetetlen férfiak megkívánták a szép nőket, főleg akiknek édes vérük volt, és nem csak táplálkoztak belőlük, de közösültek is velük. Így egyre betegebbek lettek az újszülött vámpírok, persze nem a közvetlenül tőlük származóak, hanem azok unokái, és így tovább, minél több emberi gén került beléjük, annál betegebbek lettek, ezért az akkori vezetőség elhatározta, hogy ezeket a gyerekeket a szüleikkel együtt száműzik. Ez a felemás klán, azaz ahová Storm is tartozik, ő a trónörökös, mivel jelenleg a nagybátyja uralkodik, de neki csak 2 lánya van, így kénytelen az utált unokaöccsére hagyni a trónt.

- Lobbanékony a közöttük lévő viszony?

- Inkább azt mondanám, hogy gyűlölik egymást!- köhintett egyet Connor, majd folytatta- Abból derül ki, hogy valaki génhibás, hogy csak fekete, vagy fehér hajjal születhet, és felemás szemekkel, az egyik szem színe bármilyen lehet, míg a másik vörös, de általában kék-vörös és zöld-vörös kombinációval találkozunk, egyébként ne aggódj, hiszen te csak anyai ágon vagy ember, apai ágon egy ősi vámpír leszármazottja, tehát nincs mitől tartanod, te még tiszta, és erős képességekkel bírsz!

- Köszi, bár még nem vagyok a toppon ezekben- mosolyogtam zavartan.

- Daenerys, én…- kezdte Castiel, de Lewis, és az ikrek kiáltozására lettünk figyelmesek.

- Azonnal el kell tűnnünk innen, rengeteg génhibás jön vissza, megérezték a vér szagát!- lihegte a méz szőke Oliver.

- Rendben!- pattantunk fel, Castiel pedig az ölébe kapta a nemrégiben általam megmentett embert. Aztán sietős léptekkel indultunk meg a kapu felé, és máris a vörös klán kastélyában voltunk.

- Ugye senki sem sérült meg?- rohant egyből hozzánk Piper, majd miután mindenkit épségben talált, megnyugodott- Sikerült találnotok egy túlélőt?

- Igen, de még nem tudjuk, milyen állapotban van- válaszolt gyorsan Cas, és intett nekem, hogy kövessem. A szobája felé vettük az irány, belepve a lányt az ágyra helyezte, ő pedig felállt és egyetlen szó nélkül elhagyta a helyiséget.

- Hé!- szóltam utána, de akkor az embergyerek nyöszörögni kezdett, így odapattantam hozzá, majd akaratlanul is végigsimítottam fufruval takart homlokán, erre felpattantak alélt pillái, a meglepetéstől csak egyetlen bugyuta kérdés jutott eszembe:

- Ébren vagy?- néztem bele vérvörös szemibe.

- Hol vagyok?- bámult körbe bambán.

- Ez hosszú történet, de először kérdezhetek én?- próbáltam normális hanggal beszélni, ami eléggé nehezemre esett.

- Persze…

- Mi a neved, és hány éves vagy?- nyugi, hidegvér Daenerys, csak nem fog nagyon kiakadni, nem igaz?

- Sona, és 10 vagyok. Most jöhetek én?

- Természetesen.

- Valami kórházban vagyok, vagy mi ez a hely, bár nem annak tűnik…te valami pedofil vagy?- ült fel az ágyon.

- Mi van? Dehogyis, nem vagyok pedofil, és valóban igazad van ez nem kórház, hanem egy kastély, én ájultan találtam rád egy romos házban, és mondhatni megmentettem az életed!

- Házban, akkor…- a tekintete kezdett fátyolossá válni, majd hirtelen ijedten meredt rám kitágult pupillákkal- Emlékszem…jöttek azok a szörnyek, aztán a szüleim…anya sikított, apa pedig…aztán közeledtek hozzám, és kiabáltam, de ő belemélyesztette a fogait a nyakamba…és nevetett, ördögi kacaja volt! Aztán jött egy másik…egy újabb szörny, és ő is ugyanezt tette velem, aztán elcipelt és…, nem. Te cipeltél ide, te vagy a szörny!

- Sona, én nem akartalak bántani, ha nem tettem volna azt, akkor meghalsz!

- Ne mentegetőzz! Egyébként is lehet, hogy sokkal jobb lett volna!- szemeiben mérhetetlen gyűlölet lapult.

- Figyelj, én is ugyanígy éreztem magam az elején, de szeretném, ha értelmesen meg tudnánk beszélni, ezt a dolgot!- próbáltam annyira őszintén nézni rá, amennyire csak tudtam.

- Jó- adott egy kurta választ.

- Szóval vámpír vagyok- erre elkerekedtek szemei- Ne aggódj, nem az a gonosz, mesékben ismert vámpír, látom magam a tükörben, nem leszek rosszul a foghagymától, és nem halok meg a napfénytől. Azok, akik megtámadtak téged, és a családodat is vámpírok voltak, nem az én klánom, hanem a felemás klán. Akik oda tartoznak, ők valóban szörnyek, és megmérgezték az egész falut ahol éltél, mindenkit megöltek, leszámítva téged, de a méreg a te testedbe is eljutott, és ha nem szívtam volna ki, akkor meghalsz, de ha ezt megteszem, és adok neked a véremből is, az együtt jár egy dologgal, aminek lehet, nem fogsz örülni.

- Nyögd már ki!- mordult rám, ahoz képest hogy csak 10, azaz 1000 éves elég nagy a pofája!

- Te is vámpír lettél- nem akartam kertelni, kerek perec kimondtam.

- Miről hablatyolsz itt?- húzta értetlen vigyorra a száját- Ugye ez csak valami vicc?

- Nem, ez halál komoly! Ha nem hiszel nekem, nézz bele a tükörbe!- mutattam az ágytól balra helyet foglaló egész alakos tárgyra.

- Idióta…- motyogta, miközben lekecmergett az ágyról, és tyúklépésben közelítette meg a tükröt, majd egy gyors mozdulattal előtte is termett, és döbbenten bámulta képmását. Vérvörös látószerveivel farkasszemet nézett, majd óvatosan felhúzta felsőajkait, így elővillantak apró szemfogai, riadtan bámulta tükörképét, majd rám meredt, és gyűlölködve köpte felém a szavakat- Egy szörnyet csináltál belőlem! Megmenteni az életem? Ne röhögtess! Ezerszer jobb lett volna, ha ott hagysz!

- Ne beszélj butaságokat!- közelítettem meg, mire odébb ugrott, és tovább átkozott, most már könnybe lábadt szemekkel.

- Kurvára ne érj hozzám! Gyűlöllek!- egy gyors mozdulattal letörölte, a szemeiben felgyülemlett könnyeket, a szemeimbe nézett és kimondta azt a mondatot, ami miatt elborult az agyam- Ti szörnyek semmibe veszitek mások érzelmeit!

- Nem tudsz te semmit…- léptem közelebb, majd egy akkora pofont kevertem le neki, hogy az ágyra zuhant, szemei elhomályosodtak, és vicsorogva törölte le az általam okozott sebből szivárgó vért- Ne aggódj, akárhányszor ütlek meg, az be fog gyógyulni!

- Mi lett veled, nem arról papoltál, hogy a hozzád hasonló vámpírok nem szörnyek?- hebegte.

- Én ezt állítottam, te az ellenkezőjét, tehát mi lenne, ha eldöntenénk?- vigyorogtam rá ördögien, mire teniszlabda méretűre kerekedtek szemei.

- Ne….- remegett meg apró teste.

- Azt hiszed én nem adtam fel ezért semmit, hogy én akartam ezt? Szerinted nem hiányzik rohadtul a családom, a barátaim? Az, hogy nem kellet az életben maradásomért küzdenem, hogy nem vadásztak rám, a nyugodt, tanulással eltöltött délutánjaim, minden egyes apró hétköznapi dolog, a komplett előző életem?!- hadartam neki, majd arra lettem figyelmes, hogy könnyek áztatják az arcom, és a kislányét is.

- Sajnálom!- mondta ki egyetlen szóként, majd bőgve megölelt, erre csak döbbenten álltam, majd megráztam a fejem, és megsimogattam Sona buksiját, hiszen bármilyen mocskos is a szája, ő még csak egy gyerek.

…

Birdy- Wings

https://www.youtube.com/watch?v=zC90ZWfGM1I

 Unottan pihentettem államat a kézfejemen, és vártam, hogy végre elkezdődjön Castiel teljes jogúságának ceremóniája. Hogy mi volt a véleményem erről az egészről, őszintén? Rohadtul semmi, az események engem kizárva zajlottak, egyre gyorsabban, és gyorsabban, amíg el nem vesztettem a fonalat.

- Mit gondolsz?- jött mögülem az ismerős, mégis oly idegen hang. Lassan a fekete hajú vámpír felé fordultam, és szürke szemeibe bámultam, majd tetőtől talpig végigmértem. Fekete nadrág, és ujjatlan, vérvörös köpennyel, aminek anyaga apró vércseppszerű mintákból tevődött össze, jelest a szabónak, Castielnek meg egy pofont!

- Nem rossz…- biccentettem, majd visszatértem a kiindulási pozíciómba.

- Történt valami?- lépett mellém, szorosan mellém. Egy apró balra léptem, majd akárhányszor ezt tettem a srác követte a mozdulatomat.

- Nem hagynál végre békén?!- bámultam íriszeibe sértődötten.

- Most komolyan, mi van?! Tettem valamit, amivel megbántottalak, vagy más csinált valamit?- látószerveiben tömérdek kétség halmozódott fel csupán egyetlen másodperc alatt, és ettől valahogy remekül és szarul éreztem magam, ami a legdurvább, hogy ezt a kettőt egyszerre.

- Semmi, azaz semmi olyasmi, amit érdemes lenne megosztanom veled!- mondtam ki könyörtelenül.

- Mi?- arcán tisztán látszott a döbbenet.

- Jó 1800. ceremóniát, szép szolgálót válassz!- küldtem felé egy gúnyos vigyort.

- Ha így akarod…- szűkült össze pupillája, aztán hátat fordított nekem, és elhagyta a szobát. Miért vagyok szomorú, hiszen ezt akartam, nem?

- Menj utána!- jött az ajtóból a megértő hang.

- Mégis miért tenném azt?- kaptam oda a fejem, majd Damient meglátva elhallgattam, mi van ma velem?

- Mert szereted- mondta ki, de olyan jól hangsúlyozva, mintha csak az összes érzelmemet képes lenne érzékelni.

- Te ezt honnan tudhatnád!- fontam keresztbe a karjaim, erre csak elnevette magát.

- Elég régóta ismerlek már ahoz, hogy ki tudjalak tapasztalni!- majd komolyan, a szemembe beszélve fordult felém- Ha most nem mész Castiel után, azt a jövőben megbánnád, és neki is nagy szüksége van rád, legalább annyira, mint neked rá…na siess!

- Damien…én…- majd megtöröltem a szemem sarkát, és szorosan megöleltem a zöld szemű vámpírsrácot- Köszönöm!

- Igazán nincs mit!- húzta félmolyosra a száját, majd óvatosan hátba lökött- Na, eredj!

- Megyek már!- futottam Castiel után, magára hagyva a trónörököst.

Nem sokat kellett keresgélnem, máris megláttam a vörös köpenyt, és tulajdonosát átsiklani a báltermen, így amilyen gyorsan csak tudtam Castiel után siettem, átverekedtem magam a tömegen, majd a fiú karját megragadva lefagytam. Pontosan mit is akarok most csinálni?

- Öhm…Daenerys? – bámult türkizeimbe.

- Én, csak…nem mehetnénk egy nyugodtabb helyre?- néztem szét a zsúfolt helyiségben.

- Ne haragudj, de nem! Egyébként is, perceken belül kezdetét veszi a ceremónia….- most már mindegy mit mond, ha ennyit nem képes megtenni értem, akkor nincs miről beszélnünk! Éreztem, ahogyan fátyolosodik a látásom, így elengedtem a fekete hajú karját, és a legközelebb lévő ajtón rohanhassak ki, de Castiel keresztbe húzta a számításaimat, és utánam kiáltott, de olyan hangerővel, hogy a fél bálterem felénk fordult. Mi is volt a srác kedves beszólása, aminek ekkora figyelmet tulajdonítottak, á csak ez:

- Hé, te idióta!- szólt utánam.

- Mi az?- töröltem le a könnyeim, és akarva, akaratlanul szürke szempárjába bámultam.

- Szeretlek!- mondta határozottan, mire köpni-nyelni nem tudtam. Nem is kellett tennem semmit, elég volt sóbálványként állnom ott, mivel Castiel egyre közelebb lépkedett hozzám, majd felettem megállva megragadta a vállam, és megcsókolt! Ott, mindenki előtt, csakúgy mind 8 hónappal ezelőtt az ominózus vámpírparti után. Miután úgy döntött elég volt, egy kicsit eltávolodott tőlem, majd a fülembe suttogott.

- Mennem kell az idióta ceremóniámra, de ha annak vége, akkor töltsünk egy kis időt kettesben!- majd ezt még megtoldotta egy kacsintással is, ha a csókunktól nem lettem volna rákvörös, akkor ettől biztosan sikerült.

Annyira zavarban voltam, hogy nem is nagyon emlékeztem a ceremóniára, annyi rémlett, hogy Castielnek kellett valami idegen nyelvű verset mormolnia, egy csomó fizikai tesztet kellett teljesítenie stb. Aztán elérkezett a várva várt pillanat, hogy a jegyesem meghozza azt a döntését, amire mindenki várt! A szolgaválasztás:

- Mindenkinek szeretném megköszönni annak, aki kibírta velem ezt az 1800 évet, tényleg köszi! Ennek ellenére valaki olyasvalakit választok, akit csak nem régóta ismerek, tehát a választottam, aki élete végiéig a szolgálóm lesz, nem más, mint Sona!- amint kiejtette a lány nevét, értetlenkedés, és susogás vette kezdetét.

- De ő még csak 1000 éves, ez nem lehetséges, nem választhatod, vagy mi, ugye?

- A Redbird család tagja vagyok, bármit megtehetek!- vont vállat, majd megölelte a kicsoszogó Kleopátra hajú fekete hajút.

- Nagyképű!- mondtuk egyszerre Sonaval.

…

- Ez aljas húzás volt a részedről, ugye tudod?- vigyorogtam ezerrel, miközben a szobám felé vonultunk, koncentráltam arra, hogy az erőmmel sikerüljön, és összejött: kinyitottam az ajtót!- Láttad ezt?

- Igen, nagyon jó voltál!- borzolta meg rubinvörös sörényem.

- Így kicsit olyan voltál, mint egy apuka, azaz biztos olyan lehettél…

- Mi történt a tiéddel?- sütötte le a szemeit, mi ez a nézés, valami nincs rendben…

- Nem tudom, nem ismertem, a születésem előtt meghalt.

- Daenerys, az apád életben van!- kapta fel a fejét, és nézett farkasszemet velem.

- Tessék?- pislogtam döbbenten.

-  Ne kérdezz semmit, csak nyugi!

- De…de…

- Tudom mit akarsz, de mindent szép sorjában! 1: Honnan tudom biztosan, hogy életben van? Mivel ismerem, és onnan tudom, hogy a te apád, azon kívül, hogy mondta, az az, hogy úgy néztek ki, mint 2 tojás, mármint neki is olyan rubintvörös haja van, mint neked, és a szemetek színe is megegyezik, na meg a szagotok is hasonló…- erre elvörösödtem, de ő szemrebbenés nélkül folytatta- 2: Azért hagyott magadra, mivel a Vámpírok Tanácsa rájött, hogy egy emberbe szeretett bele, ezért el kellett titeket hagyni, hogy ne essen bajotok, ugyanis a félvér gyereket általában- itt nyelt egy nagyot- megölik.

- Úgy érted,- kaptam a nyakamhoz-ha anyával marad, akkor kinyírnak minket?

- Igen, valahogy úgy…- suttogta.

- De akkor sem értem, hogy ti miért, vagy hogyan cseverésztetek, amikor meg akarták ölni, vagy csak ha velünk maradt volna?- hadartam értetlenül.

- Lassíts egy kicsit! Ne kezdj el hadarni, vagy ne törj össze, vágj a földhöz, vagy robbants szét semmit, rendben?

- Rendben!- ígértem meg gyorsan, bár a valóságban egyáltalán nem voltam biztos abban, de ki ne ígérne meg bármit, hogy megtudjon valamit, ami rohadtul érdekli?!

- Szóval azért beszélgettünk annyit apáddal, mivel én ismerem őt, jobban, mint azt hinnéd, ugyanis az a helyzet, hogy ő az apám öccse. - mondta ki, bennem meg tényleg megfagyott a vér, de csak egy pillanat volt és áramlott is tovább, túlságosan is gyorsan, ezernyi kérdés kavargott a fejemben, és éreztem, hogy Castiel olvas bennük, de nem zavartattam magam, az ígéretem ellenére, szabad utat engedtem az erőmnek, és minden tárgyat megsemmisítettem a szobában.

- Állj!- ordította Castiel, a szobában pedig megállt az idő, és képtelen voltam használni az erőmet, mintha egy hatalmas fehér szappanbuborékban lettünk volna.

- Nem értem!- tátogtam, mivel egy hang sem jött ki a torkomon.

- Nyugodj meg!- húzott közel magához Castiel, és szorosan megölelt, ami jól esett annak ellenére, hogy rájöttem, hogy mi…, majd felemelte a fejem, az államnál foga, és közelebb hajolt hozzám, amint felfogtam, hogy mit akar, a szemeim tágra nyíltak és azonnal ellöktem magamtól, nem csókolhat meg, ez egyszerűen képtelenség, többet NEM lehet!

- Rokonok vagyunk, te idióta!- ordítottam, amikor végre jött ki hang a torkomon, és amint kimondtam ezeket a szavakat, talán tényleg felfogtam a jelentésüket és ez könnyeket csalt az arcomra.

Folyt.köv.!