Kiss Of Death 24. rész

24. rész: Találkozás

- Daenerys, ha így folytatod, kikészíted az idegeidet, kérlek hallgass végig!- ordította Castiel az általam emelt áttetsző falon, vagy burkon, hm burok a burokban.  Úgy éreztem, minél erősebben veri az anyagot, annál kevésbé hallok bármit is, megnyugtató érzés volt lassan elmerülni a végtelen csöndben. A probléma egy mondattal kezdődött, amit még éppen sikerült meghallanom:

- Apádat csak befogadta a klánunk!- kiabált teljes hangerejével Castiel, mire megint csak lefagytam, komolyan olyan vagyok, mint a Windows! A fekete hajú mélyeket lélegzett, majd közelebb lépett, és átölelt, ez volt az a pillanat, amikor magamhoz tértem a kómából. Szorosan körülfontam karjaimat Castiel nyaka körül, fejem pedig közelíteni kezdtem az övéhez, amikor már csak pár centi választott el minket egymástól, akkor kissé hátrahúztam buksim, majd teljes erőmből lefejeltem a srácot.

- Basszus!- kapott a vérző homlokához, én is a sajátomat fogdostam, ami nem vérzett ugyan, de felért egy robbanás hangzavarával és fájdalmával.

- HOGY MI VAN?!- kaptam felé a fejem.

- Az igaz, hogy a családneved nem White, hanem Blackrose, de attól még mi nem vagyunk rokonok, legalábbis vér szerint nem….- magyarázta, még mindig az említett pontot tapogatva.

- Te hülye, ezt hamarabb miért nem mondtad?- temettem tenyerembe az arcom, majd a szétnyitott ujjaim közül kukucskáltam ki.

- Mivel kiakadtál, és mindent a levegőbe röpítettél?- ráncolta a szemöldökét, közben félmosolyra húzva száját.

- Ja, tényleg, bocsika!- mondtam vörös arccal, mire Castiel, csak nevetve nyomott egy puszit a homlokomra. Pár perc elteltével még mindig idióta vigyorral szemléltük egymást.

- Daenerys…- tört meg először a vámpírsrác-…ugye akarsz találkozni az apáddal?

- Huh?- miféle hülye válasz volt ez, hát persze, hogy akarok találkozni vele!

- Ezt egy igennek veszem, de sajnos, vagy sem kell az apám belegyezése is! Gyere velem!- ragadta meg a csuklóm, és mozgásra késztetvén engem elrángatott.

- Várj, miért kell engedély?- tértem magamhoz hirtelen.

- Nos, mondjuk azt, hogy az apám és a te apád nem jönnek ki a lehető legjobb módon!- válaszolt.

- Miért? Nem azt mondtad, hogy „befogadták”, akkor miért nem csípik egymást? Tudtommal olyat nem hozok az otthonomba, akit utálok!

- Hagyjuk már abba ezt a beszélgetést! A lényeg, hogy kell apa engedélye és pont, érthető?

- Nuku válasz, persze!- forgattam meg a szemeim. A fekete hajú vámpír addig hurcolt, amíg bele nem botlottunk Mathiasba.

- Fiatalok, csak nyugodtan!- nevetett fel, majd miután Castiel elmondta neki a helyzetet, mosolya arcára fagyott.

- Apa, kérlek! Felejtsd el a múltat, Daenerys, még sosem találkozott az apjával!

- Még ha ezt is mondod…nem könnyű megbocsátani neki!- túrt válláig érő hajába, majd rám emelte zöld tekintetét- Oké, de nem oldjuk fel a varázst, és Dwight nem veheti le a blokkoló karpereceket!

- Értettem!- válaszolta tömören, majd megragadta a csuklóm, és maga után húzott, miközben én sohasem ismert apám nevét ízlelgettem „Dwight”. Avagy „Dwight Blackrose” , menőn hangzott.

…

Nos, tévedtem, azt hittem a kastély minden egyes zugát ismerem, de Castiel olyan helyekre vitt, amikről eddig fogalmam sem volt, például elmozdítasz egy képkeretet, és a falból egy komplett lefelé vezető lépcsősor tűnik elő!

- Rosszabb, mint egy labirintus!- morogtam.

- Ó, olyan is van, a rózsakertben! Egyébként, ne aggódj, én se ismerek minden átjárót, vagy rejtett lépcsőt, talán még apám sem! Elég a beszédből!- zárta le társalgásunk, párszor jobbra, majd balra, majd fogalmam sincs merre mentünk, tuti, hogy egyedül elvesznék!

- Megvan!- vett be egy éles jobbkanyart, majd egy barna faajtó előtt álltunk meg, amiből hirtelen egy vérvörös szem nézett ki.

- Kik azok?- kérdezte rekedtes hangon, a kukucskálóból még mindig pislogtatva szemgolyóját.

- Castiel Redbird 3. felség, és a vámpírhercegnő Daenerys Blackrose, Mathias Redbird 1. felség jóváhagyásával vagyunk itt!

- Hm, rendben, de biztos, hogy Blackrose hercegnő belépése engedélyezve van?

- Igen- válaszolta kurtán, mire a faajtó kitárult, és 24 felfelé vezető lépcsővel találkoztam, valamint egy púpos hátú, félszemű vénasszonnyal, aki inkább hasonlított egy boszorkányra, mintsem egy vámpírra.

- Biztos ne menjek veled?- kérdezte a fiú aggódva, egy hatalmasat nyeltem, aztán sok idő óta egy őszinte mosoly ült ki az arcomra.

- Biztos, nagyon köszönöm, de nem kell!- elengedtem Castiel kezét, majd felsétáltam a kőből készült építményen, minden egyes lépcsőfok fokozta az idegességem, aztán elfogytak, már csak egy lépés választott el a múltamtól, nagyot nyeltem, aztán beléptem a helyiségbe.

….

 Ámultan bámultam körbe, egy könyvtárszerű helyiségbe csöppentem, minden a vörös szín különböző árnyalataiba burkolózva, több száz 2 méter magas polc, telis tele könyvekkel, a falon szőnyegek, és régi fegyverek, a terem falán 2 méterenként fáklyák virítottak. Aztán valami megcsapta az orrom: kávé. Olyan régen éreztem már ezt a különös aromát, olcsó bolti kávé, ami sokkal finomabb, mint bármely másik puccos cucc. Legalább 10 perce sétáltam, amikor 2 polc között megpillantottam egy sötét asztalt, és egy trónszékre emlékeztető párnás széket. Bal lábam emeltem, a jobb után, egyre közelebb kerülve hozzá, aztán megtorpantam, ki szeretné ha hátukról törnék rá, így fogtam magam és megkerültem a polcsort. Megálltam a végénél, és próbáltam 2 könyv között észrevétlenül kikukucskálni:

A skarlátvörös székben egy férfi foglalt helyet, egy otromba sötétbarna cipőt, sötét koptatott farmert, és egy zöld inget viselt, mondhatni egyáltalán nem illet a kastély stílusához. Kezében egy könyvet tartott, türkiz szemeit már messziről kiszúrtam, hiába rejtette vastag sötétbarna keretes szemüveg mögé, kusza kissé hullámos haja rubinvörösem virított feje búbján. Az éppen akkor olvasott irományt egy perce lehelyezte az asztalra, és a kávéjáért nyúlt, abban a pillanatban vett észre engem. Úgy gondoltam, már nincs értelme a bújócskának, így előléptem.

- Ki az?- kérdezte, de amint meglátott eltátotta a száját, és a kezében tartott kávé a földre hullott, majd a kis csésze apró szilánkokra tört.

- Öhm…- makogtam össze-vissza, és láthatólag ő sem találta a szavakat, majd elég volt egymás teljesen megegyező türkiz szemeibe néznünk, és máris zokogásban törtünk ki. A fotelban ülő vörös férfi felállt, majd közelebb lépett, és szorosan átölelt.

- Én kicsi hercegnőm, egyetlen Daenerys-em!- búgta a fülembe halkan, én pedig mélyen beszívtam az illatát, ami dohos könyvekére, kávééra, rózsáéra és egy egyedi aromára emlékeztetett. Annyira furcsa érzés volt, mintha egy régen elvesztett dolgomat kaptam volna vissza, aminek létezéséről eddig nem is tudtam, most viszont már nem lennék képes élni nélküle!

- Apa…- suttogtam, és amint kiejtettem ezt a szót a számon, még több könnycsepp potyogott le az arcomról.

- Azt hittem sosem lesz alkalmam rá, hogy megöleljelek!- erre felemeltem a fejem mellkasából, és a fél fejjel magasabb vámpírra néztem.

- Én pár órával ezelőttig azzal sem voltam tisztában, hogy te életben vagy!

- Tessék? Hogyan sikerült lejutnod ide ilyen rövid idő alatt?- ráncolta szemöldökét.

- Castiel kapott engedélyt Mathiastól!- néztem türkiz íriszeibe.

- Á, értem, szóval most Castiel az…- motyogta.

- Apa?- kérdeztem újra.

- Nem lényeg! Azonban Mathias indítékai kétségesek, biztos van valamilyen hátsó szándéka…- gondolkozott el.

- Mi történt köztetek?- próbáltam szemkontaktust létesíteni.

- Semmi, amit most érdemes lenne megvitatni!- borzolta meg rubinvörös loboncom- Olyan gyönyörű hosszú lett a hajad!

- Köszi, én nem nagyon szeretem!- pirultam el.

- Miért?- kérdezte.

- Ez hosszú történet, de ha akarod elmondhatom!- vigyorogtam.

- Igazad van: beszélgessünk rendesen! Oh, mekkora rendetlenséget csináltam!- majd csettintett és a csésze összeállt, a kávé pedig visszaáramlott belé, erre szájtátva néztem rá.

- Ezt meg kell tanítanod nekem!- bámultam még mindig megbabonázva.

- Hahaha! Ezek egyszerű varázslatok, az itteni könyvekben mindent megtalálsz!

- Apa! Mégis meddig tartana az itt lévő összes könyvet kiolvasni?

- Az összes könyvet elolvastam 1600 év alatt!- nevetett fel, majd kissé hullámos tincseibe túrt- Sőt, valamit kétszer vagy többször is!

- Te…- majd elhallgattam, mit is mondhatnék.

- Mi az kincsem?

- Ezerhatszáz éve lent vagy egy középkori kódexraktárban? Nem mehettél ki sehova, az embervilágba meg főleg nem! Ez szörnyű!

- Nem olyan szörnyű ez, ráadásul a történetek is izgalmasak voltak! Az embervilágban jártam kísérettel, de nem látogathattalak meg téged, vagy Samanthat, ezért nem is tudtam, hogyan nézel ki, vagy kit szeretsz, vagy, hogy élsz-e még egyáltalán!- csuklott el a hangja, és felfelé pislogva próbálta elkerülni, hogy könnyei kibuggyanjanak.

- Apa…- néztem rá szomorúan- Tudod mit? Beszélek Mathiassal, biztos megérti, hogy a vitátok, már a múlté, és velünk élhetsz a kastélyban, Castiel is biztosan szívesen segítene, Piper is benne lenne, és talán Connorék is tudnának hatni rá!

- Szóval mindenkivel jóban vagy, nem rossz, de a vörös klán vezére ebbe sohasem menne bele, túlságosan is gyűlöl ehez!

- Miért? Mi az, ami ekkora szakadékot ásott közétek, Mathias azt mondta…

- Csak gyerekkorunkban voltunk jóban, de aztán elcsesztem az egészet, sajnálom, de ennél többet nem mondhatok!

- Erről semmit sem tudtam…

- Daenerys, jártál már azon a folyosón, ami tele van képekkel?

- Igen, egyszer voltam már ott!- ja azok a gyönyörű emlékek, pfff.

- Láttál egy képet, amin egy fekete hajú, zöld szemű fiú, és egy ugyanilyen kinézetű hosszú hajú kislány, valamint egy vörös hajú, türkiz zöld szemű fiú?- nézett velem farkasszemet, na ne!

- Azt ne mondd, hogy az téged, és Mathias-t, meg a…mindegy, szóval titeket ábrázol?- döbbentem le.

- Igen, mi hárman vagyunk rajta, Anabell, nos ő Mathias húga volt.

- Ó, de mi az, hogy csak volt?- értetlenül ráncoltam szemöldököm, miközben apára sandítottam, aki fentebb tolta orrán szemüvegét, majd lehajtotta a fejét.

- Így is többet mondtam, mint amennyit szabadott volna!- a mondat végét szinte már suttogva monda.

- Apa, kérlek szükségem van rád, és az információkra!- szinte már könyörögve szóltam hozzá- Ha van…

- Daenerys, lejárt az idő!- szólalt meg mögülem Castiel.

- Milyen idő, nem volt szó semmilyen időről!- lettem hirtelen ideges.

- Nem számít, most mennünk kell!- megragadta a csuklóm, és maga után ráncigált.

- Hé, Castiel! Engedj el! Apa, majd még visszajövök!- bámultam hátra a vállam felett, a vörös hajú integetve köszönt el, akkor láttam meg mindkét csuklóján virító szürke karperecet, á a blokkoló cucc.

…

- Daenerys!- lengette meg előttem kezét Hope, mire megráztam a fejem, és egy bocsánatkérő mosolyt villantottam rá.

- Sajnálom!- majd egy hatalmasat sóhajtottam.

- Na, ne csináld ezt! Bökdd ki, hogy mi nyomja a lelked Miss White!- ezt úgy mondta, mintha az volt ofőnk lett volna.

- Hahaha azonnal Mr. Willner!- majd elkomorodtam, a White név az ember énemmel együtt meghalt- Sajnos azonban nem teljesíthetem a kérését, mivel nem így hívnak, az én nevem Daenerys Blackrose!

- Fehérről feketére?- nevetett, majd amikor nem kacagtam fel én is felfogta, hogy ez halál komoly, és csak pislogott rám.

- Igen- mosolyodtam el újra, ám ez most egy keserű verzió volt.

- Mi történt?- nem volt semmi a hangjában, csak egy egyszerű kérdést ejtett ki ajkain, mintha felolvasta volna.

- Találkoztam az apámmal, akit 1600 éve a földalatti kódextárban tartanak elzárva, és az erejét blokkoló karperecek tartják kordában, és Mathias nem engedi föl a kastélyba, szerinted mi ilyen súlyos bűn, hogy ezt érdemli? Ő az egyetlen rokonom, akivel találkozhatok, aki megegyezik velem, aki vámpír!

- Talán ez személyes ügy, nem biztos, hogy súlyos, de Mathias így éli meg, együtt éltek gyerekkorukban?

- Apa 10 éves korától fogva él itt…- motyogtam.

- Lehet, a gyerekkorukhoz kapcsolódik, és semmi közöd sincs hozzá!- nézett türkiz szemeimbe az ő csokibarna íriszeivel.

- Hope, nem hiába vagy a legjobb barátnőm!- öleltem meg szorosan- Te lángelme!

- Vagy az is lehet…- folytatta anélkül, hogy egy kis figyelemre is méltatott volna-…hogy a szerelemmel kapcsolatos dolog történt, tudod az a legnagyobb bajkeverő a történelemben!

- Szerelem? Hiszen mindketten fiúk, azért elég durva lenne, ha Mathias ezért…- de a sötétbarna hajú lány a szavaimba vágott.

- Nem így értettem! Nem tudsz egy velük egyidős lányról, akibe mindketten szerelmesek lehettek volna, vagy akinek köze lehetett bármelyikükhöz?

- Csak anya…de nem hinném, hogy a nagy és hatalmas vörös klán vezére egy emberbe szeretett volna bele!- hessegettem el a gondolatot hangosan.

- Ebben nem lennék ilyen biztos, Samantha nagyon szép, még most is, gondolj bele, hogy milyen lehetett kamaszként, vagy fiatal felnőttként!

- Ez azért már durva!- pislogtam magam elé bámulva, bár van valami alapja annak amit Hope mond, de ez…ekkor kopogtak az ajtón.

- Igen?- szóltunk ki egyszerre az emberlánnyal.

- Nem akartam zavarni, csak Hope, nos…- lépett be a barna hajába túrva Lewis.

- Semmi gond, ha gondolod, magatokra hagylak titeket!- kacsintottam a lányra.

- Ne! Maradjunk hármasban, az sokkal jobb szám, mint a 2, szóval…- beszélt össze-vissza Hope.

- Csak mondd, hogy nem akarsz velem lenni, megértem, ha félsz tőlem, hiszen vérszívó vagyok!

- Méghogy félni!- forgatta meg szemeit, de abban a pillanatban mellette termett a férfi, és barátnőm ijedten húzta összébb magát, mire Lewis sóhajtott egyet.

- Látod, irtózol tőlem!- kék szemeiben szomorúság tükröződött.

- Ó, igen? Ez csak a meglepődöttségtől volt, egyébként sem vagy félelmetes, sőt, ha jobban megnézlek egy vámpírhoz képest egész tűrhetően festesz!- ráncolta szemöldökét, majd velem együtt döbbenten figyelt a magát elnevető Lewisre.

- Érdekes egy ember vagy te!- közelebb lépkedett Hopehoz, majd lehajolt az ágyon csücsülő lányhoz, és arcon puszilta- Jó éjszakát!- miután ezt kimondta kisétált a szobából, mi pedig csak értetlenül bámultuk a másikat.

- M-most ő…?- dadogta, és a tenyerét oda helyezte, ahol a vámpír ajkai hagytak nyomot, én már csak arra eszméltem, hogy Hope arca teljesen vörössé válik.

- Úgy tűnik egyre több tiltott szerelem születik! Ez egyre érdekesebb lesz!- kuncogtam.

- Ennek semmi köze ahoz!- tiltakozott elpirulva, majd őszintén nézett rám- Kérlek, oldd meg az emberek, és vámpírok közötti gondokat!

- Minden tőlem telhetőt megteszek!- válaszoltam komolyan.

…

Miután magára hagytam barátnőm, még sokáig visszhangzott fejemben az utolsó mondata, olyannyira elgondolkoztam, hogy nem vettem észre a magas vámpírsrácot, akibe szokásomhoz híven belesétáltam.

- Nem hiszem el!- tapogattam a homlokom, majd a fekete hajúra emeltem tekintetem- Óh, szia!

- Beszélnünk kell!- mondta bármilyen köszönés, vagy akármi nélkül.

- Mi, vá…! Damien!- tiltakoztam volna, de máris a fiú szobájában találtam magam! Fekete bútorok vörös színnel átitatva, mint a kastélyban mindenhol.

- Hallgass végig!- ültetett le az ágyára, majd leült mellém, kezeit pedig a vállamra helyezte, és zöld szemeit az enyéimbe meresztve kezdett beszélni- Segíthetek kijuttatni apádat, de akkor el kell menned a vámpírvadászokhoz!

- Hahaha…- majd miután rájöttem, hogy ezt halál komolyan gondolja, elcsuklott a hangom- Meg akarsz öletni? Mert ha erre vágysz, akkor találhatnál egy kissé kevésbé szadista megoldást!

- Egyáltalán nem ezt terveztem, beszélned kell Bellával, ő az egyetlen, aki segíthet!- hajolt közelebb, amitől kissé zavarba jöttem.

- Miről papolsz nekem? Damien, teljesen megbolondultál, vagy mi van veled?- toltam hátrébb, amikor is kinyílt az ajtó és Castiel lépett be rajta. Na, remek! Szóval mit látott? Azt, hogy én nyomom hátrébb a bátyját a mellkasánál, ő pedig a vállaim fogja és próbál közelebb hajolni, hogy a szemeimbe nézhessen…ööö…na ez a lehet leghülyébben jött ki, mivel semmi köze sincs egy romantikus beszélgetésecskéhez, éppen egymás agyát próbáltuk meggyőzni az igazságról, szóval ez egy gáz szitu.

- Ti ketten mit…?- kezdett bele a jegyesem döbbenten.

 - Félreérted, semmi olyasmiről sincs szó, csak egy kis nézeteltérést rendeztünk!- vigyorogtam, majd felpattantam az ágyról.

- Nézeteltérést, mi?- küldött gyilkos pillantásokat testvérére, majd közelebb lépett hozzám és megcsókolt, majd visszanézett Damienre- A hercegnőm magammal viszem, mivel ő az enyém!

- Castiel!- vörösödtem el, de a fiú egyetlen szó nélkül kivonszolt a szobából, még egy utolsó pillantást vetettem az ágyon üldögélő vámpírra, aki dühösnek, és csalódottnak tűnt- Damien?

- Fogd be!- morogta a szürke szemű, majd a szobája felé kanyarodott.

- Hé, ugye nem gondolod, hogy azt fogjuk…?- amint a srác szemébe néztem meg is kaptam a válaszom, ó de még mennyire, hogy azt akarja!

Nemes egyszerűséggel kicsapta a szobája ajtaját, engem pedig az ágyára dobott, szándékosan vagy sem, de rohadtul bevertem a fejem, míg az említett testrészem tapogattam Castiel rám mászott, és erőszakosan csókolt meg, nyelve olyan mélyre hatolt torkomban, hogy alig kaptam levegőt, próbáltam ellenkezni, de erősen tartott. Arra eszméltem, hogy megfosztott a felsőmtől, majd a melltartóm kikapcsolódásával bíbelődött amikor is sikerült ellöknöm magamtól.

- Miért vagy ennyire dühös?- húztam felsőtestem elé karjaimat.

- Kérdezz-feleleket játszunk, mert akkor most én jövök! Miért voltál kettesben a bátyámmal a szobájában, ráadásul nem csak egy apró nézeteltérésnek látszódott, ami kettőtök között zajlott le!- mérgesen ráncolta szemöldökét, majd kezeimért kapott, és leszorította őket a testem mellé.

- Mondtam már, hogy nem történt semmi!- próbálkoztam kétségbeesetten menteni a helyzetet.

- Nem Daenerys, ma semmire sem mész azzal, amit mondasz, ugyanis az enyém leszel!- ettől fülig pirultam.

- A tiéd vagyok, hiszen jegyben járunk, nem várhatnánk ezzel az esküvőig, vagy csak egy olyan pillanatig, amikor mindketten nyugodtabbak vagyunk, főleg te, és…- Castiel azonban befogta számat a sajátjával, és szemeimbe nézve közölte velem a véleményét a tervemről.

- Nem! Ma este szeretkezni fogunk!- ettől, ha lehet még vörösebb lettem.

- Izé…én szeretlek, de ez kicsit…tudod…még nem állok készen, és…

- Nem érdekel, akkor ne enyelegj más srácokkal az orrom előtt!- szürke szemeiből csak úgy ömlött a harag.

- Öhm…de ez lesz az első…- haraptam el a mondat végét, és a paprikapiros fejemből szerintem kitalálta a mondanivalómat.

- Nos, a nyakad szüzességét elvette az az átkozott Storm, hamarabb ivott a véredből, mint én, akinek joga volt hozzá!- tért vissza a pillanatnyi döbbenetéből.

- Öhm…nyugodj meg Castiel! Ha ez vígasztal az első csókom neked adtam, és…- megint csak félbeszakított, őszintén már kezdem unni.

- Az nem ugyanaz, egy vámpírnak ez fontosabb, mint holmi csókocska!

- Holmi csókocska?!- döbbentem le, most úgy beszél rólam, mintha egy tárgy lennék, az ő becses kis trófeája, akit csak saját magának tartogat, és ha valaki hozzáér, annak leharapja a fejét.

- De most nem ez a lényeg! Ha már a nyakad nem lehet az enyém, majd a valós szüzességed az lesz!- ragadta meg a csuklóm, és az ágyra nyomott.

- Várj! Castiel, nyugodj le!- hiába mondtam neki bármit, már a melltartóm sem volt rajtam, a srác pedig a szoknyámat is leszedte rólam, a lábaim pedig kifeszítve hevertek az ágyon, mondhatni, hogy feladtam, csak kétségbeesett és könnyes szemekkel bámultam a vámpírt.

- Sajnálom, de muszáj ezt tennem!- tette kezét a bugyimba.

- Ne…!- levegőért kaptam, majd oldalra kaptam vöröslő fejem, hogy tekintettem még csak véletlenül se találkozzon Castielével.

- Hidd el, ha nem…- de a szavába vágtam.

- Hazug!- és a könnycseppek patakokban folytak le az arcomról, a fekete hajú arcán pedig átfutott valami, hirtelen felpattant, aztán egyetlen szó nélkül távozott. Mi a franc? Visszavettem a ruháimat, majd elhatároztam, hogy ezt megteszem, hiszen már tudom, hol van a kulcs.

Birdy- Skinny love

https://www.youtube.com/watch?v=aNzCDt2eidg

Hangtalanul futottam a pepita folyosókon, amíg el nem értem ahoz a fáklyához, ami az apához vezetőre hasonlított, és meghúztam. A falból előtűnt egy lépcsősor, most vagy soha, erre gondolva elindultam lefelé, gondoltam apával együtt megszökök innen, hiszen nincs értelme tovább itt maradni, hiszen miért maradnék, vagy lehet úgy helyesebb lenne, hogy kiért? Elértem azt a folyosót, ami után volt egy az udvarra vezető ajtó, azon keresztül kellett mennem, és megtalálni a sötét vasból készült kaput, azon át kellett jutnom, és akkor egy toronyban fogom találni magam. Észrevétlenül kissurrantam, és eljutottam a kapuig, majd a kulcs helyét tudva már könnyű volt elszökni, azonban abban a percben, amikor a kulcsért nyúltam, valami puhához értem, ijedten kaptam vissza a kezem és néztem hasonló fejjel Damien-re, aki csak faarccal bámult, majd Castiel gúnyos mosolyához hasonló vigyorra húzta a száját:

- Szóval nem tervezel semmit, mi?- azt mondtam a fiúnak, hogy mégse akarok megszökni, csak vészhelyzet esetére kéne tudnom a kulcs helyét.

- Jó hazudtam!- néztem oldalra- Igen, meg akarok szökni!- mondtam indulatosan.

- Miért?- kérdezte komolyan, mire meglepődtem. Egyszerű, és normális kérdés volt, nem gúnyos, nem lenéző nem megalázó, normális.

- Mert Castiel...mert ő...- próbáltam kinyögni, de nem tudtam egyszerűen, normálisan elmondani neki.

- Mit csinált?!- kérdezte erős hangsúllyal, ami visszhangzott is rendesen az épületben, én pedig összerezzentem a hirtelen hang miatt. (Most hogy mondjam el neki, hogy a testvére majdnem megerőszakolt?!)

- S-Semit!- néztem rá még mindig ijedten.

- Biztos? Mivel nem úgy nézel ki, mint aki olyan, hű de jól van!- mondta megint a jól megszokott gúnyos hangsúllyal.

- Igen, nem történt semmi!- próbáltam bizonygatni kevésbé remegő hanggal.

- Hm. Biztos?- nézett rám, és reméltem, hogy ő nem rendelkezik gondolatolvasó képességekkel.

- Igen - mondtam magabiztosan.

- Valamit eltitkolsz...érzem az aurádból- nézett egyenesen a szemembe, és egy pillanat alatt eltűnt az önbizalmam.

- Én n-nem is!- néztem rá olyan arccal kb. mint egy ma született bárány, mondhatom meggyőző lehetett.

- Figyelj Daenerys, ha el akarsz menni, azt nem hagyhatom!- nézett farkasszemet velem, miközben örvénylő zöld szemei a lelkem legmélyéig hatoltak.

- Persze, mivel én vagyok a vámpírhercegnő!- forgattam meg látószerveimet.

- Nem,- erre odakaptam a fejem- engem nem érdekel, hogy milyen rangban vagy, de az apádnak szüksége van rád, és Hope-nak, valamint Giáék sem ürülnének annak, ha lelépnél!

- Apát is magammal vittem volna, meg akkor Hope-t, is!- kaptam oldalra a fejem.

- Ennek Hope is örült volna?- húzta kedves mosolyra száját.

- Sokkal jobban ál, amikor mosolyogsz, és azt hiszen, itt akarna maradni, nos…egy bizonyos személy miatt, Gia is valahogyan hasonlóan viselkedne ha arról lenne szó, hogy el kéne hagynia ezt a helyet!

- Örülök, hogy megértetted!- mosolygott, és azt hittem megúsztam, de nagyot tévedtem, egy másodperc múlva a falhoz találtam magam szorítva Damien kezei által, feje pedig olyan közel volt az arcomhoz amennyire csak lehetett- Tehát, akkor elmondod, hogy mi történt Castiellel?

- Öhm…nem hinném, hogy ez rád tartozik!- kaptam oldalra a fejem, majd mégis visszafordultam , és a zöld íriszéhez beszélve folytattam- Damien, ugye nem érzel irántam semmit?

- Persze, hogy nem- mondta azonnal, a szemkontaktust továbbra is fenntartva, ettől megnyugodtam, tehát az az idióta feleslegesen fújta fel a dolgokat.

- Castiel ezt nem hiszi el, ezért, ma átlépett egy bizonyos határt, nos és…tudod…majdnem…ugye érted?- mikor beszélni kezdtem lehajoltam, aztán mivel síri csönd volt ezért a fekete hajúra emeltem a tekintetem.

- Szex…- mondta ki az arcomba bámulva azzal a furcsa tekintettel.

- Igen, de ne mond ki ilyen közönyösen! Egyébként sem történt meg!- vörösödtem fülig.

- Az az idióta öcsém, tudtam, hogy ez lesz!- ütött a falba, majd rám pillantott- Sajnálom Daenerys, mostantól kerülj el!

- Mi van? Hé, azt hittem már barátok vagyunk, nem hagyhatsz csak úgy itt! Ne Castiel miatt legyen közöttünk szakadék! Hallod, amit mondok?- kiabáltam a nekem háttal álló vámpírnak.

- Akkor ki miatt? Daenerys, ezt te nem értheted, de az öcsém miatt már régóta van egy szakadék kettőnk között!- őszintének és szomorúnak tűnt.

- Nem, valóban nem értem, tehát mi lenne, ha felvilágosítanál? Damien, kérlek!- néztem rá könyörögve.

- Sajnálom, nem akarom, hogy bajod essen, főleg nem miattam!- lépett közelebb, majd szorosan megölelt, olyannyira, hogy mindketten lecsúsztunk a földre. Amikor pedig elengedett én kipirulva bámultam rá, mire zavartan elvigyorodott, és nyomott egy puszit  a homlokomra- Szia!

- D-damien?- pislogtam döbbenten, na ha ezek előtt sem értettem sok mindent, akkor utána már még kevésbé fogtam fel, hogy mi van!

…

Este valahogyan visszabotorkáltam a szobámba, mivel reggel a saját ágyamban ébredtem, azonban amikor fel akartam kelni, magam mellett megpillantottam egy fekete hajkupacot,- mármint a fejjel együtt- nyakig betakarózva. Kissé megrettentem, majd egy gyors mozdulattal lehúztam róla a takarót, és egy megkönnyebbültebb sóhaj szökött ki a számon, miközben a szemét törölgető lányra néztem.

- Sona, miért alszol az ágyamban?- kérdeztem megpöckölve a kislány arcát, aki álmosan a fejére húzta a takarót.

- Még 5 perc!- motyogta, mire hangos nevetésben törtem ki. Nagy nehezen kikászálódtunk az ágyból, ettünk valamit.

 Aztán úgy döntöttem beszélnem kell kedves vámpírbarátnőmmel, így kötöttem ki a vörös hajú lány szobájába, aki értetlenül, amolyan „mondjad már!” arccal bámult rám, én meg csak csendesen puffogtam, amíg Gia meg nem unt, és elsőként meg nem szólalt.

- Daenerys, ha nem fejezed ezt be akkor leütlek, beszélni akartál, mondd, én itt vagyok és hallgatlak!

- Jó, sajnálom!- huppantam le a földre, és bámultam égkék szemeibe.

- Te lány, mondjad mi bántja piciny szívedet!- mosolyodott el halványan.

- Nos…- majd úgy döntöttem nem szaporítom tovább a szót feleslegesen, és kerek perec elmondom mi volt- …Castiel megpróbált megerőszakolni.

- Hogy mi a franc?!- tűnt el az arcáról a jókedv- Mikor, miért, hogyan, hogy szöktél meg, bántott?! Hol az a gyökér, agyonütöm!

- Nyugodj meg!- majd egy hatalmas sóhajtás közepette mindent elregéltem neki, a „megszökök” tervemet, valamint apát, Damien furcsa viselkedését, és Castiel bepöccenésének okát.

- Wow, azért ez durva, ha nem tudnám, hogy nincs így azt mondanám Damiennek tetszel, de persze ez lehetetlen, tehát Castiel csak szimplán egy féltékeny seggfej!- fonta keresztbe karjait.

- Inkább pont rosszkor volt rossz helyen, vagy valami ilyesmi…

- Jaj, ne védd már most is, meg akart erőszakolni, teljesen nyugodt szívvel megtette volna!- Gia szemében értetlenség és düh lapult.

- Nem mondtam, hogy egyetértettem azzal, amit majdnem tett, de félreértette az egészet! Ha én láttam volna őt Oliviával vagy egy másik…izé…lánnyal akkor én is hasonlóképpen reagáltam volna le!

- Daenerys, én nem értelek téged!- ráncolta a szemöldökét- Először utálod és szidod, de ha én mondok róla rosszat, akkor a védelmére kelsz, most akkor hogy is van ez?

- Talán ezt hívják szerelemnek?

- Talán akkor el kéne gondolkodnod, hogy ez valóban az-e, vagy teljesen másról van szó!- állt fel, és az ajtó felé indult, majd onnan visszafordulva közölte- Mellesleg, ez nagyon nyálas volt!

- Cöh!- erre csak nevetéssel tudtam válaszolni.

Megfogadtam barátnőm tanácsát, és végiggondoltam a szerelmi életem, valamint azt, hogy mit kéne most tennem, mi helyes, mi az amit szeretnék, és ahogyan el fog sülni az egész, sajnos mindegyik más kimenetelhez vezetett volna, tehát csak belefejeltem az ágyon heverő tucatnyi párnába. Amikor Hope csapta ki a szoba ajtaját, majd felém viharzott, és törökülésbe helyezkedett mellettem.

- Mi történt, hogy ilyen vidám vagy?- kérdeztem egy halvány görbét erőltetve az arcomra.

- Képzeld amint a folyosón sétálgattam Lewist keresve..azaz mindegy is, hogy mit csináltam…szóval, véletlenül…na jó meghallottam a neved, utána pedig nem tudtam segíteni magamon muszáj voltam kihallgatni a beszélgetés folytatását!- hadarta zavartan.

- Mit mondtak, és kik?- kérdeztem kíváncsian.

- Természetesen Mathias és Castiel között!- mosolyodott el szélesen.

- É-és mi-mit mondtak?- tettem fel félve.

- Inkább csak Castiel beszélt, Mathias inkább csak egyszavas válaszokat adott, szóval  a jegyesed olyasmiket mondott, hogy szeret, és ezt nem adja fel senki kedvéért sem, még ha az a személy, aki ebben megakadályozz az a tulajdon testvére is, nagyon durva volt! Beszélt arról, hogy itt sokkal gyorsabban telik az idő, így ezt nem tudhatjuk, de már eltelt majdnem egy év mióta megismerkedtél Castiellel! Fura, ugye? Azt is beszél…- az ajtóm nagyot csattanva tárult ki, és a fekete hajú vámpírsrác viharzott be rajta.

- Te meg mit…?- pislogtam döbbenten.

- Én mit? Most jöttem vissza az embervilágból, és azt hallottam szökni próbáltál! Mi ez Daenerys?- olyan gúnyos hangsúllyal ejtette ki a nevemet, hogy nem tudtam elhinni Hopenak, amit pár perce mondott.

- Az igazság, Castiel!- néztem szürke szemeibe dühösen.

- Értem, akkor arra kérlek, hogy hagyj békén!- nem szaporította tovább a szót, csak elhagyta a szobát. Értetlenül pislogtam még pár percen keresztül az ajtót bámulva, majd barátnőm felé fordultam.

- Mi a franc volt ez? Biztos, hogy jól hallottad Hope, nem lehetett az Castiel, ha most ért vissza, és ilyeneket mondott, de akkor ki volt az?

- Nem tudom,- gondolkodott el Hope, majd vállat vont- hasonló hangja volt az tuti!

- A trónterembe volt?- fagytam le egy pillanatra, nem az nem lehet.

- Igen- idilli beszélgetésünket egy vörös hajú vámpírlány zavarta meg, aki meglátva duónkat felfogta a helyzetet.

- Ó, bocsi nem akartam zavarni!- zárta volna vissza az ajtót.

- Nem zavarsz!- mondta gyorsan a barna hajú lány, mire Gia arcán egy halvány mosoly suhant át.

- Véletlenül nem tudod, ki van a trónteremben?- néztem égkék szemeibe türkiz íriszeimmel.

- Damien, miért?- reagált értetlenül a hirtelen jött komoly kérdésemre, azonban amint kiejtette a srác nevét, még levegőt is elfelejtettem venni.

Folytatás következik!