23. rész: Ceremónia és cirkusz
Ed Sheeran- Give me love
Castiel és én, mindig is ez volt az
álmom, azóta, hogy…nos, hogy „megmentett” attól a plázabarbie Amber-től, azóta
mióta egymásba botlottunk, mióta az a dög Démon elhúzott magával, mióta
egyetlen szó nélkül lesmárolt, mióta közölte velem, hogy szeret…azaz, várjunk
csak! Mondta ő valaha is a szemembe, hogy „Szeretlek!”?!
Nem jut eszembe ilyen alkalom…most tényleg nem mondta még soha? Idegesen
beleütöttem a falba, most már semmi kedvem sem volt lelépni, így biztos nem
teszem meg! Legalább egyszer ráveszem, hogy kimondja, és utána végleg eltűnök
innen! De valóban ezt akarom?
- Jól van?- kérdezte egy aggódó hang
a hátam mögül, ismeretlennek hatott a számomra.
- Persze… már ne haragudj meg, de te
ki vagy?- pislogtam a napbarnított, tengerkék szemű, barna hajú srácra.
- Ó, bocsássa meg udvariatlanságom!-
hajolt meg előttem, majd kezet csókolt, mire kissé elvörösödtem, nem voltam
hozzászokva az ilyen megnyilvánulásokhoz, majd felegyenesedett és türkiz
szemeimbe bámulva mutatkozott be- Urlick Fallenfrost vagyok, az ön és a Redbird
család szolgája!
- Te vagy az akiről Piper beszélt?-
pislogtam döbbenten a férfira, mivel majdnem 1800 éves volt, akkor már csak
férfi a vámpír fia!
- Szóval Piper kisasszony megemlített
engem!- kapta oldalra a tekintetét, egy kisebb vörös folt jelent meg az arcán.
- Akkor most senkinek sem vagy a
szolgálója?- kérdeztem.
- Az uralkodó családhoz tartozok, de
azon belül senkihez sem!- válaszolt újra farkasszemet nézve velem, fogalmam sem
volt, miért csinálja ezt, a szemei hasonlóan Damienéhez és húgához,
veszélyesnek tűntek.
- Te nem sérültél meg? Ez azt
jelenti, hogy sikerült a gyógyítás, használt az ellenszer?- mosolyodtam el
szélesen.
- Igen, mint láthatja hála önöknek
nyoma sincs a sebeimnek!
- Ez remek hír!- vigyorogtam, a
helyzet kezdett kissé kínossá válni, ezért éppen itt volt a témaváltás ideje,
amiben nem én vagyok a legtehetségesebb- Szóval megkérdezhetem, hogy mit érzel
Piper iránt?
- A kisasszony iránt?- vörösödött el
azonnal- Ilyesmiről tilos beszélnem, ráadásul ez tiltott egy nemes és egy
alacsony rangú vámpír között!
- Amint trónra lépek ez lesz az első
dolog, amit eltörlök!- mosolyogtam rá bíztatóan.
- Ez…- majd úgy tűnt gondolkozik- Már
ne haragudjon meg, de nem Damien a trónörökös?
- Öhm…- erre miért nem gondoltam,
hiába vagyok hercegnő a valóságban semmi hatalmam sincs- Akkor majd könyörgök
neki!
- Miattam igazán nem szükséges!- mentegetőzött.
- Nem csak miattatok teszem, van két
nagyon jó barátom, akik emiatt a törvény miatt nem lehetnek nyíltan együtt-
szorítottam ökölbe a kezem.
- Kár önért, remek uralkodó válna
önből!- küldött felém egy halvány mosolyt.
- Köszönöm!- pislogtam zavartan, a
kis idillünket 3 alak törte meg, egy szőke srác, egy vörös lány és egy
sötétbarna hajú férfi.
- Akkor már találkoztatok!- szólalt
meg Connor.
- Srácok, de régen beszéltünk!-
örültem meg nekik.
- Én is itt vagyok, mi ez a nagy
boldogság?- morogta Lewis.
- Még neked is örülök!- mosolyogtam
rá.
- Mit szívtál?- kerekedtek el mélykék
szemei.
- Semmit! Öhm Urlick ők azok, akikről
beszéltem!- mutattam Giára és a szőke srácra.
- Mi van velünk?- pirult el a vörös
lány.
- Ti sem egy rangból való szerelmes
pár vagytok!- kuncogtam, mire mindkét vámpír arca pírba borult.
- Ja, eléggé undorítóan azok!-
forgatta meg szemeit.
- Szerintem meg összeillenek, olyan
aranyosak együtt!- bámultam rájuk.
- Öhm, k-köszi!- rebegte Gia.
- Ő meg miért van itt?- bökött
fejével Urlick felé a férfi, nem valami barátságosan.
- Hé, miért beszélsz vele ilyen
hangnemben?- emeltem meg egy pöpet a hangom.
- Mivel ő csak egy szolga!- mondta ki az általam leggyűlöltebb három szót.
- Mit mondtál?!- csikorgattam a
fogaim.
- Csak egy szolga?- kérdezett vissza
értetlenül, majd nálam elpattant valami. Mielőtt végiggondoltam volna már Lewis
torkának is ugrottam.
- Mi a fene baj van veletek,
nemesekkel, még hogy csak egy szolga! Vámpír-vámpír és kész! A képességeiteket
leszámítva semmi különbség sincsen köztetek! Engem is ezért utálsz, mivel van
bennem embervér, kész kimondtam, nem vagyok más csak egy korcs, mégis erős,
talán még nálad is erősebb!- lobbantak fel vörös színben íriszeim.
- Nyugodj már meg! Megfojtasz te
idióta nőszemély!- szorította meg a csuklóm, de nem sikerült leszednie őket a
torkáról.
- Fejezzétek be! Connor csinálj
valamit!- sipítozott Gia.
- Jó, de mit? Daenerys most túlhevült
állapotban van!- majd mégis hozzám ért, és egy kisebb elektromos sokkot kaptam-
Jól vagy?
- Igen, de vigyétek a közelemből!-
néztem gyilkos tekintettel Lewisre.
- Mi ütött beléd?- fogta a nyakát
idegesen.
- Jó, sajnálom, messzire mentem, de
akkor is utálom az e-fajta gondolkodásmódot! Azért beszéltél így róluk, mivel
még sosem voltál szerelmes!- mondtam normális hangnemben.
- Nos…, ez nem igaz...pont az idióta
szerelem miatt vagyok ilyen elviselhetetlen!- nézett rám most először
fájdalommal a szemében.
- Huh?- pislogtam, majd Connor és Gia
is szomorúan lesütötte a fejét.
- Ilyesmire semmi szükség hercegnő,
legyen szíves a közeljövőben mellőzni! Engedelmükkel!- hajolt meg Urlick, és
kisétált.
- Én is mennék, nem nagyon érzem jól
magam a társaságodban!- morogta felém a férfi, majd ő is elhagyta a helyiséget.
- Még mindig nem dúskálsz a vámpírok
kegyeiben!- veregetett hátba Connor- Meséljük el neki, hogy miért ilyen a mi
imádott Lewisünk!- intett a vörös hajú lánynak.
- Oké, szóval Lewis egy alsóbbrendű
vámpírlányba szeretett bele, és később őt is választotta szolgálójának, és
igazából szeretők voltak szolga-gazda helyett, aztán jött a Vérvörös nap amit azóta is jajveszékelve
emlegetnek, ezelőtt 400 évvel mi még gyerekek voltunk, Lewis viszont már 200
éve teljes jogú vámpír volt, és 400 éve szerelmes a szolgálójába, aki terhes is
volt tőle, amikor a szörnyűség bekövetkezett! A vadászok feltörtek egy
évezredek óta elfeledett kaput, és azon keresztül támadtak, majd…
- Ne haragudj Gia, de ha egyszerűen
csak előpottyantak, akkor miért volt akkora probléma, hiszen észrevették, és
hatástalanították őket, nem? Oké, pár vámpír életét követelte, de miért akkora
baj ez, most is vannak hasonló csaták!
- Daenerys, nem a vadászokkal volt a
probléma, hanem a kapuval, egy nagyon ritka ikerkapuról beszélünk, a neve is
mutatja, hogy egyszerre több helyen is megnyílik, ráadásul dupla ikerkapuk
voltak. Nos, mi ezt nem tudtuk, és csak arra összpontosítottak ami a város
közepén nyílt meg, ahol a nemesek éltek, azt az 5 vadászt egyszerű volt
hatástalanítani, azonban még ezeken kívül nyílt 3 kapu: egy az úgynevezett
nyomornegyedben, ahonnan én is származtam, szinte az össze alacsony rendű
vámpírt lemészárolták, a másik a kastély kertjében, szinte az összes ott
dolgozó szolga szörnyű halált halt, az utolsó pedig a kastélyon belül, de a
Redbird család egyik tagja sem tartózkodott otthon, csak Lewis és Gabriella.
- Te jó ég!- kaptam a szám elé a
kezem.
- Lewis mindent megtett, de hatan
voltak ellene, Gabriella az állapotossága miatt pedig nem tudott elmenekülni,
az egyik vadász pedig eltörte a nyakát, 1 óra harc után végül mégis elvesztette
a szerettét, ekkor érkezett meg a segítség, és végzett az összes vadásszal. Ezt
követően Lewis 2 hétig csak meredt maga elé egy, az elhunyt vámpírlányt
ábrázoló képpel.
- Ó, és én miket mondtam neki!-
túrtam rubinvörös sörényembe zavartan, majd valami az eszembe ötlött- A baba,
mármint hányadik hónapban járt, vagyis a vámpíroknál hogy van a terhesség?
- Az utolsó hónapban járt, és a
gyermeket sikerült is megmenteni, de Lewis nem hiszi el, hogy a fia életben
van, a mai napig azt mondja: „ A gyereke a szerelmével együtt meghalt!”
- Ez borzasztó!- gördült le két
könnycsepp az arcomon.
- Itt mindenki szerencsétlen, ez egy
szörnyű világ, és csak te tudod megváltoztatni!- ölelt át a rozsdavörös hajú
lány- Most képes leszel rá, érzem!
- Miről beszélsz?- pislogtam
döbbenten, mire Connor szólalt meg.
- Ez a sorsod, hogy rubintként hozz
fényt ebbe a sötét pokolba!- guggolt le elém és egy halovány mosolyt erőltetett
a képére.
…
Nagyon rosszul éreztem magam a történtek után,
és minél előbb őszintén bocsánatot akartam kérni a sötétbarna hajútól. Egyelőre
sehol sem találtam, hiába rohangáltam az idióta fekte-fehér kockás kövön. A
kastély minden egyes zugában kerestem, közben rájöttem, hogy már egész jól
kiismerem magam az épületben, mondjuk 8 hónap után nem is csodálom, éppen az
egyik sarkon fordultam be, amikor is beleütköztem egy alakba, szerintem ez lesz
a védjegyem.
- Lehetnél kicsit óvatosabb is!-
morogta oda, a hangját meghallva pedig elkerekedtek a pupilláim.
- Lewis!
- Igen, így hívnak, egyéb?- forgatta
meg mélykék szemeit.
- Én…hallottam a történeted! Éppen
ezért szeretnék elnézést kérni a viselkedésemért, sosem gondoltam volna, hogy
ennyi minden mentél keresztül!- mondtam ki gyorsan, mire egy icipici döbbenete
látszódott megviselt arcán.
- Nos, megbocsátottam, de nem értem,
miért vagy ilyen elnéző velem, hiszen ok nélkül bántottalak, és nem valami
kedvesen bántam veled!- nézett türkiz íriszeimbe választ keresve kérdéseire.
- Ilyen vagyok!- vontam vállat-
Egyébként mostantól szeretnék pozitívan állni a dolgokhoz!- mosolyodtam el
szélesen.
- Hihetetlen vagy!- csaltam egy
kisebb görbét az arcára.
- Ugye?- vigyorodtam el.
- Daenerys…szeretném a segítséged
kérni valamiben!- megint csak farkasszemet néztünk.
- Rendben. Mi volna az?- amint ezt
kimondtam Hope jelent meg mögöttünk.
- Oh, bocsánat, nem akartam zavarni!-
mentegetőzött, mire én és a férfi is egyszerre szólaltunk fel.
- Nem zavarsz!- mire Hope közelebb
lépdelt hozzám, és a szeme sarkából Lewist figyelte, amikor találkozott a
szemük mindketten zavartan kapták oldalra a fejüket, erre a meglepődöttség apró
jele suhant át az arcomon, majd magamban mosolyogva fordult a barna lány felé-
Mit szerettél volna?
- Annyit, hogy nem találok senkit
sem, pedig végigjártam a fél kastélyt!
- Ismerős érzés!- motyogtam, majd a
férfira néztem- Akkor én körülnézek balra, ti pedig menjetek jobbra!
- Miért nem te mész Hopeval?-
kérdezte Lewis kissé elpirulva…na ne!
- Egy percet kérek!- mutattam az
ujjaimmal is a számot, mire barátnőm megvonta a vállát, erre karon ragadtam a
mélykék szemű vámpírt, és magammal rángattam.
- Mi van?- fonta keresztbe karjait.
- Neked bejön Hope!- tértem egyből a
lényegre.
- Miről beszélsz?- kapta oldalra a
tekintetét.
- Nem vagy valami jó a hazugságokban!-
mosolyodtam el.
- Én…- nyelt egy nagyot és komolyan
folytatta- A gyengeségem miatt megöltek az egyetlent, akit bárminél jobban
szerettem, azóta ez a kőszív nem szeret senkit, erre most talán újra érez
valamit, és…csak nem akarok újra szenvedni! Aki közel kerül hozzám, és meg is
szeretem, az mind meghal!
- Ez marhaság! Mi van Connorral,
Giával, Castiellel, és a többiekkel? Mi van velem? Vagy minket mind utálsz?-
bámultam mélykék szemeibe.
- Nem, de…titeket nem úgy szeretlek!
- Azért, mivel egyszer csalódtál, nem
kell bezárkóznod, és félned attól, hogy újra pofára esel…
- Milyen kedves…
- Még nem fejeztem be! Ha ez
bekövetkezne, állj fel, és harcolj magadért, férfi vagy, igaz? Tetszik neked a
barátnőm, persze hiszen gyönyörű, nőies, jófej, és mégis vannak csípős
beszólásai is, egy tökéletes teremtmény, számodra legalábbis! Ne legyél már
nyuszi, menj és legyél kettesben vele!- néztem rá bíztatóan.
- Daenerys…- nézett rám csodálkozva,
majd halványan elmosolyodott, és zavartan beletúrt sötétbarna hajába- Köszönöm!
- Nincs mit! Gyere, menjünk vissza,
Hope már biztos rémeket lát!- nevettem, és így indultam meg visszafelé, azonban
a mosoly gyorsan lefagyott az arcomról, amikor a lánynak hűlt helyét találtam.
- Miért hallgattál el?- kérdezte
piszkálódva, majd a mondat végét elnyelve meredt maga elé- Látod! Elég volt
csak beleélnem magam, és eltűnt!
- Nem! Nem veszíthetem el még
egyszer!- rogytam össze, és a sírás kerülgetett.
- Ha? Mit éretsz ez alatt?- guggolt
le hozzám.
- Először akkor vesztettem el, amikor
életemben először beszéltem Castiellel, akkor miattam tűnt el! Storm rabolta
el, mivel úgy gondolta, remek lenne, ha vele csalogatna magához a 1600.
születésnapomon! Úgy taszítom el magamtól az embereket, mint a mágnes!- bámultam
a pepita követ.
- Hé, mi lett az optimizmusoddal?
Biztos vagyok benne…- mivel nagyon hirtelen hallgatott el, ezért megemeltem a
fejem, és értetlenül bámultam a hosszú, sötét hajú, barna szemű lányra.
- Minden okés? Olyan sokáig voltatok,
hogy gondoltam addig elmegyek a mosdóba, de az egész alig volt 5 perc!-
ráncolta a szemöldökét.
- Te idióta!- öleltem meg szorosan,
és elbőgtem magam.
- Daenerys, mi…?- akadozott, majd egy
nagyot sóhajtott és viszonozta az ölelésem- Gyerekkorától kezdve gyenge
idegzetű volt!
- El is hiszem!- vakargatta zavartan
a tarkóját a férfi.
Gyönyörű jelenetüket Piper zavarta
meg, aki olyan sebességgel érkezett, mint egy amerikai tornádó, majd gyorsan
elhadarta a mondanivalóját.
- Azonnal az embervilágba kell
mennünk!- jelentette ki.
- Mi történt?- kérdeztük Lewissel
egyszerre.
- Stormék klánja feldúlt egy emberi
falut, túl régen jutottak már vérhez, így mondhatni kissé megőrültek! Sietnünk
kell, ki kell törölnünk az emlékezetüket, a vért begyűjteni, a vámpírrá
változtatott embereket, pedig elszállásolni a vörös klánnál!- meg sem várta a reakciónkat
karon ragadott minket, és elszáguldott velünk az értetlenül álldogáló Hopet
magára hagyva. …
- Mindenki itt van?- kérdezet Castiel
szemeivel végigpásztázva a jelenlévők arcán.
- Muszáj volt vele együtt jönnöm?-
bökött felém nem túl barátságosan Olivia.
- Mintha nekem egy veled eltöltött
délután lenne minden vágyam!- forgattam meg türkiz látószerveim.
- Csajok!- szólt ránk Connor-
Ígérjétek meg, hogy amíg az embervilágban vagyunk, nem marakodtok!
- Jó!- commenteltem kurtán.
- Én nem fogok vitát kezdeményezni!-
egyezett bele sajátos módon a méz szőke vámpírlány is.
- Induljunk már, hugi te pedig
viselkedj!- intett csendre minket a lány bátyja.
- Csak a hölgyek után!- engedett
előre a másik szöszi srác. Így történt, hogy Casteil, Connor, Lewis, Oliver,
Olivia és én útnak indultunk.
…
- Mi ez a bűz?- fogtam be az orrom,
amint földet értünk a fénycsóva másik oldalán.
- Halálszag- jelentette ki Lewis,
majd körbefordult, és életjelet keresett, a majdhogynem porig égetett kis - valamikor-
faluban.
- Connor és Daenerys velem jön, mi
szétnézünk az északi és keleti részeken, ti hárman a déli, valamint nyugati
területet vizsgáljátok át!
- Rendbe, akkor te és Olivia velem
jöttök- bökött a sötét hajú srácra a smaragd zöld szemű vámpír, és máris
végezték a dolgukat.
- Vájunk szét, úgy egyszerűbb lesz!-
parancsolta Castiel, aztán felém fordult- Ha baj lenne, csak sikíts!
- Nem vagy vicces!- motyogtam, majd
elindultam az egyik- alig nevezhető annak- épülethez, átléptem a porig égett
ajtókereten, és körülkémleltem. Bent sehol egy élő lélek, csak egy csontváz,
nagyot nyeltem, és elhagytam az házat, még vagy 30 építményt végigmászkáltam,
de hullákon kívül semmire nem bukkantam.
- Valami siker?- kérdezte hirtelen, a
semmiből megjelenő Connor.
- Ne ijesztgess!- mordultam rá, majd
sóhajtottam egyet- Egyébként semmi, azaz még annyi se, csak holtak mindenfelé!
- Nálam is hasonló, kár, pedig
örültem volna egy új szolgának!- vigyorgott.
- Hogyan tudsz egy ilyen helyzetben
vidám lenni? Ráadásul ez a gondolatmenet! Szegény Gia!- majd elgondolkoztam-
Nem az a szabály, hogy egy nemes vámpírnak 1800. életévét betöltve kell
kiválasztania a szolgálóját?
- Igazából bármikor választhat
magának valakit, de az 1800 éves korban való választást annyira felfújták, hogy
akkor már kötelező választania maga mellé valakit a nemes fiának!- magyarázta.
- Á, értem, köszi a felvilágosítást!-
vigyorogtam rá, majd a vér szaga megcsapta az orrom, egy percre el is felejtkeztem arról, hol
vagyunk.
- Emlékszel még az első
találkozásunkra?- tette fel hirtelen Connor.
- Persze, hogyan is lehetne
elfelejteni a csoki szökőkutat, no meg az utálatos embereket!- közöltem vele
kissé cinikusan.
- Remek! Egyébként azért voltak veled
gorombák, mivel az egy vámpírparti volt, és érezték, hogy te egy ember vagy,
aztán amint Castiel oldalán láttak leesett nekik a tantusz, tehát békén
hagytak. Pontosabban nem is parti, hanem Damien 1800. életévének betöltésének a
ceremóniája.
- Valóban mondta, hogy 1850 éves…-
gondolkoztam el, tehát akkor választotta Ellát, akkor alig voltak együtt 8
hónapja, mégis ekkora traumát okozott neki a lány elvesztése- Egyébként Damien
és Ella mióta szerették egymást?
- Miről beszélsz ők sosem voltak együtt, gyerekkori barátok voltak, de semmi több, mindig
is…- de egy hirtelen érkező személy nem hagyta, hogy befejezze a mondatot.
- Találtatok valakit?- kérdezte
Castiel, aki a szőkéhez hasonlóan hangtalanul jelent meg, egy kisebb
szívinfarktust okozva ezzel nekem.
- Nem igazán, na és te?- kérdezett
vissza Connor.
- Én se jártam sikerrel, pedig arról
kaptunk hírt, hogy vannak túlélők, ezek szerint azok a férgek mindenkit
elvittek magukkal!- miközben a fekete hajú szitkozódott eszembe ötlött, amikor
legutoljára „beszélgettünk”. Miért viselkedik úgy, mintha nem történt volna
semmi? Éppen ezerrel ráncoltam a szemöldököm, amikor halk nyöszörgésre lettem
figyelmes.
- Csitt!- szóltam le őket, majd a
csendben fülleltem, és most tisztábban halottam a halk hangot- Valaki életben
van!- futottam a hang irányába.
- Várj, lehet csapda!- indult meg utánam
Castiel, majd a szöszi is.
- Van itt valaki?- kérdeztem belépve
az apró házba, aminek összedőlt falai alól jött a segélykérés- Te jó ég!-
kezdtem kihámozni a törmelék alá szorult embert.
- Daenerys hagyd, hiába szabadítod
ki, úgyis meghal, az emberek gyengék!- tette a kezét a vállamra az általam
nemrégiben még imádott vámpírsrác.
- Akkor mi van? Nem hagyhatom így
meghalni!- ráztam le magamról, vajon mindig is ilyen volt, gondolkodtam el a
„szerelmemen”, majd tovább túrtam a romokban, amíg egy karra nem bukkantam.
Szerencsére ehez most a teste is hozzátartozott, magyarul az ember egybe volt,
egy erősebb rántással kihúztam a romok alól, így megszemlélhettem. Egy fiatal
lány volt, mondhatni inkább csak egy gyerek, sápadt bőre, és sötét, göndör, szinte
fekete Kleopátra frizurája volt, ehez társult az aranyos kis szeplős pofija. A
szoba sarkában valószínűleg a lány szülei hevertek, természetesen élettelenül,
vétek lett volna itt hagyni, ezt az apró teremtést, így kérdőn a srácok felé
emeltem a fejem.
- Tedd meg, te találtad!- vont vállat
Castiel, milyen imádnivaló, nem igaz?
- Miről beszélsz?- néztem szürke
szemeibe értetlenül.
- Vámpírrá kell változtatnod, vagy
belehal a vérhiányba!- fordította le nekem Connor.
- Á, köszi…MI?! SOHA!- emeltem meg a
hangom.
- Percei vannak hátra, meg akartad
menteni, nem?- kérdezte a fekete hajú.
- Rendben, de hogyan csináljam?
- Ki kell szívnod a Storm klánja
által használt mérget, majd adni neki egy keveset a véredből, de sietned kell!-
figyelmeztetett a szőke, basszus ez megegyezik azzal, amit Castiel tett értem.
- Még ma, ha lehet!- sietetett a
születésnapos vámpír, jól van már…azaz még nem is köszöntöttem fel, ezért ilyen
fasz?
- Csinálom már!- nagy levegőt vettem
majd a 2 apró fognyomot kezdtem keresgélni a lány testén, nem sokáig tartott,
mivel a nyakán harapták meg. A kézfejemmel óvatosan megtöröltem az említett
területet, erre az arca rándult egyet, majd újra elcsendesedett, sóhajtottam
egyet, majd belevájtam szemfogaim az ellenséges klán okozta sebekbe, a tőlem
telhető legóvatosabban kezdtem el szívni a sötét hajú gyerek vérét, aminek nem
volt valami finom íze, valószínűleg a méreg miatt. Amikor már normálisnak
mondható ízt éreztem a számban, akkor oldalra köptem az eddig kiszipolyozott
folyadékot, és megkönnyebbülten néztem a szeplős arcot.
- Most jön a saját véred!- szólt
Castiel, még mindig nem valami kedves hangon.
- Rendben!- a csuklómba mélyesztettem
a gyilkos fogaimat, és egy darabig szívtam, csak pár dl-t. Aztán a lány szájába
csepegtettem(a karomból), végül a sebbe is tettem egy kicsit. Utána vártunk, és
vártunk, több mint 20 percig csak vártunk, amikor már kezdtem feladni a
reményt, a kislány felnyitotta szemeit, és kábán nézett körbe, majd tekintette
megállapodott rajtam, aztán fáradtan csukta le pilláit, és egyenletes szuszogásba
kezdett.
- Elaludt?- kérdeztem halkan.
- Igen, halál közeli állapotban volt,
most pedig a sejtjei kezdenek átalakulni a vámpírokéhoz, érthető, hogy
kimerült!- vázolta a szőke srác.
- Ó, és mikor lesz teljesen vámpír?
- Amikor legközelebb felébred….remélhetőleg
felébred…
- Meg is halhat?- emeltem meg kicsit
a hangom.
- Kevés esély van rá, de igen, ez is
megtörténhet- szólalt meg Castiel, egy kissé kedvesebb hangon.
- Egyébként, miért mérgezik meg
Stormék az összes áldozatukat?
- Nem feltétlenül akarják ezt tenni,
egyszerűen csak génhibások- mondta megint csak a sötét hajú vámpír.
- Génhibások?- értetlenkedtem.
- Igen, jóval régebben, még az ükapám
fiatalabb korának éveiben sokan keveredtek emberekkel, ugye a telhetetlen
férfiak megkívánták a szép nőket, főleg akiknek édes vérük volt, és nem csak
táplálkoztak belőlük, de közösültek is velük. Így egyre betegebbek lettek az
újszülött vámpírok, persze nem a közvetlenül tőlük származóak, hanem azok
unokái, és így tovább, minél több emberi gén került beléjük, annál betegebbek
lettek, ezért az akkori vezetőség elhatározta, hogy ezeket a gyerekeket a
szüleikkel együtt száműzik. Ez a felemás klán, azaz ahová Storm is tartozik, ő
a trónörökös, mivel jelenleg a nagybátyja uralkodik, de neki csak 2 lánya van,
így kénytelen az utált unokaöccsére hagyni a trónt.
- Lobbanékony a közöttük lévő
viszony?
- Inkább azt mondanám, hogy gyűlölik
egymást!- köhintett egyet Connor, majd folytatta- Abból derül ki, hogy valaki
génhibás, hogy csak fekete, vagy fehér hajjal születhet, és felemás szemekkel,
az egyik szem színe bármilyen lehet, míg a másik vörös, de általában kék-vörös
és zöld-vörös kombinációval találkozunk, egyébként ne aggódj, hiszen te csak
anyai ágon vagy ember, apai ágon egy ősi vámpír leszármazottja, tehát nincs
mitől tartanod, te még tiszta, és erős képességekkel bírsz!
- Köszi, bár még nem vagyok a toppon
ezekben- mosolyogtam zavartan.
- Daenerys, én…- kezdte Castiel, de
Lewis, és az ikrek kiáltozására lettünk figyelmesek.
- Azonnal el kell tűnnünk innen,
rengeteg génhibás jön vissza, megérezték a vér szagát!- lihegte a méz szőke
Oliver.
- Rendben!- pattantunk fel, Castiel
pedig az ölébe kapta a nemrégiben általam megmentett embert. Aztán sietős
léptekkel indultunk meg a kapu felé, és máris a vörös klán kastélyában voltunk.
- Ugye senki sem sérült meg?- rohant
egyből hozzánk Piper, majd miután mindenkit épségben talált, megnyugodott-
Sikerült találnotok egy túlélőt?
- Igen, de még nem tudjuk, milyen
állapotban van- válaszolt gyorsan Cas, és intett nekem, hogy kövessem. A
szobája felé vettük az irány, belepve a lányt az ágyra helyezte, ő pedig
felállt és egyetlen szó nélkül elhagyta a helyiséget.
- Hé!- szóltam utána, de akkor az
embergyerek nyöszörögni kezdett, így odapattantam hozzá, majd akaratlanul is
végigsimítottam fufruval takart homlokán, erre felpattantak alélt pillái, a
meglepetéstől csak egyetlen bugyuta kérdés jutott eszembe:
- Ébren vagy?- néztem bele vérvörös
szemibe.
- Hol vagyok?- bámult körbe bambán.
- Ez hosszú történet, de először
kérdezhetek én?- próbáltam normális hanggal beszélni, ami eléggé nehezemre
esett.
- Persze…
- Mi a neved, és hány éves vagy?-
nyugi, hidegvér Daenerys, csak nem fog nagyon kiakadni, nem igaz?
- Sona, és 10 vagyok. Most jöhetek
én?
- Természetesen.
- Valami kórházban vagyok, vagy mi ez
a hely, bár nem annak tűnik…te valami pedofil vagy?- ült fel az ágyon.
- Mi van? Dehogyis, nem vagyok
pedofil, és valóban igazad van ez nem kórház, hanem egy kastély, én ájultan
találtam rád egy romos házban, és mondhatni megmentettem az életed!
- Házban, akkor…- a tekintete kezdett
fátyolossá válni, majd hirtelen ijedten meredt rám kitágult pupillákkal-
Emlékszem…jöttek azok a szörnyek, aztán a szüleim…anya sikított, apa
pedig…aztán közeledtek hozzám, és kiabáltam, de ő belemélyesztette a fogait a
nyakamba…és nevetett, ördögi kacaja volt! Aztán jött egy másik…egy újabb
szörny, és ő is ugyanezt tette velem, aztán elcipelt és…, nem. Te cipeltél ide, te vagy a szörny!
- Sona, én nem akartalak bántani, ha
nem tettem volna azt, akkor meghalsz!
- Ne mentegetőzz! Egyébként is lehet,
hogy sokkal jobb lett volna!- szemeiben mérhetetlen gyűlölet lapult.
- Figyelj, én is ugyanígy éreztem
magam az elején, de szeretném, ha értelmesen meg tudnánk beszélni, ezt a
dolgot!- próbáltam annyira őszintén nézni rá, amennyire csak tudtam.
- Jó- adott egy kurta választ.
- Szóval vámpír vagyok- erre
elkerekedtek szemei- Ne aggódj, nem az a gonosz, mesékben ismert vámpír, látom
magam a tükörben, nem leszek rosszul a foghagymától, és nem halok meg a
napfénytől. Azok, akik megtámadtak téged, és a családodat is vámpírok voltak,
nem az én klánom, hanem a felemás klán. Akik oda tartoznak, ők valóban
szörnyek, és megmérgezték az egész falut ahol éltél, mindenkit megöltek,
leszámítva téged, de a méreg a te testedbe is eljutott, és ha nem szívtam volna
ki, akkor meghalsz, de ha ezt megteszem, és adok neked a véremből is, az együtt
jár egy dologgal, aminek lehet, nem fogsz örülni.
- Nyögd már ki!- mordult rám, ahoz
képest hogy csak 10, azaz 1000 éves elég nagy a pofája!
- Te is vámpír lettél- nem akartam
kertelni, kerek perec kimondtam.
- Miről hablatyolsz itt?- húzta
értetlen vigyorra a száját- Ugye ez csak valami vicc?
- Nem, ez halál komoly! Ha nem hiszel
nekem, nézz bele a tükörbe!- mutattam az ágytól balra helyet foglaló egész
alakos tárgyra.
- Idióta…- motyogta, miközben
lekecmergett az ágyról, és tyúklépésben közelítette meg a tükröt, majd egy
gyors mozdulattal előtte is termett, és döbbenten bámulta képmását. Vérvörös
látószerveivel farkasszemet nézett, majd óvatosan felhúzta felsőajkait, így
elővillantak apró szemfogai, riadtan bámulta tükörképét, majd rám meredt, és
gyűlölködve köpte felém a szavakat- Egy szörnyet csináltál belőlem! Megmenteni
az életem? Ne röhögtess! Ezerszer jobb lett volna, ha ott hagysz!
- Ne beszélj butaságokat!-
közelítettem meg, mire odébb ugrott, és tovább átkozott, most már könnybe
lábadt szemekkel.
- Kurvára ne érj hozzám! Gyűlöllek!-
egy gyors mozdulattal letörölte, a szemeiben felgyülemlett könnyeket, a szemeimbe
nézett és kimondta azt a mondatot, ami miatt elborult az agyam- Ti szörnyek
semmibe veszitek mások érzelmeit!
- Nem tudsz te semmit…- léptem közelebb,
majd egy akkora pofont kevertem le neki, hogy az ágyra zuhant, szemei elhomályosodtak,
és vicsorogva törölte le az általam okozott sebből szivárgó vért- Ne aggódj,
akárhányszor ütlek meg, az be fog gyógyulni!
- Mi lett veled, nem arról papoltál,
hogy a hozzád hasonló vámpírok nem szörnyek?- hebegte.
- Én ezt állítottam, te az
ellenkezőjét, tehát mi lenne, ha eldöntenénk?- vigyorogtam rá ördögien, mire
teniszlabda méretűre kerekedtek szemei.
- Ne….- remegett meg apró teste.
- Azt hiszed én nem adtam fel ezért
semmit, hogy én akartam ezt?
Szerinted nem hiányzik rohadtul a családom, a barátaim? Az, hogy nem kellet az életben
maradásomért küzdenem, hogy nem vadásztak rám, a nyugodt, tanulással eltöltött
délutánjaim, minden egyes apró hétköznapi dolog, a komplett előző életem?!-
hadartam neki, majd arra lettem figyelmes, hogy könnyek áztatják az arcom, és a
kislányét is.
- Sajnálom!- mondta ki egyetlen
szóként, majd bőgve megölelt, erre csak döbbenten álltam, majd megráztam a
fejem, és megsimogattam Sona buksiját, hiszen bármilyen mocskos is a szája, ő
még csak egy gyerek.
…
Birdy- Wings
Unottan pihentettem államat a kézfejemen, és
vártam, hogy végre elkezdődjön Castiel teljes jogúságának ceremóniája. Hogy mi volt
a véleményem erről az egészről, őszintén? Rohadtul semmi, az események engem
kizárva zajlottak, egyre gyorsabban, és gyorsabban, amíg el nem vesztettem a
fonalat.
- Mit gondolsz?- jött mögülem az ismerős,
mégis oly idegen hang. Lassan a fekete hajú vámpír felé fordultam, és szürke
szemeibe bámultam, majd tetőtől talpig végigmértem. Fekete nadrág, és ujjatlan,
vérvörös köpennyel, aminek anyaga apró vércseppszerű mintákból tevődött össze,
jelest a szabónak, Castielnek meg egy pofont!
- Nem rossz…- biccentettem, majd
visszatértem a kiindulási pozíciómba.
- Történt valami?- lépett mellém, szorosan
mellém. Egy apró balra léptem, majd akárhányszor ezt tettem a srác követte a
mozdulatomat.
- Nem hagynál végre békén?!- bámultam
íriszeibe sértődötten.
- Most komolyan, mi van?! Tettem
valamit, amivel megbántottalak, vagy más csinált valamit?- látószerveiben
tömérdek kétség halmozódott fel csupán egyetlen másodperc alatt, és ettől
valahogy remekül és szarul éreztem magam, ami a legdurvább, hogy ezt a kettőt
egyszerre.
- Semmi, azaz semmi olyasmi, amit
érdemes lenne megosztanom veled!-
mondtam ki könyörtelenül.
- Mi?- arcán tisztán látszott a
döbbenet.
- Jó 1800. ceremóniát, szép szolgálót
válassz!- küldtem felé egy gúnyos vigyort.
- Ha így akarod…- szűkült össze
pupillája, aztán hátat fordított nekem, és elhagyta a szobát. Miért vagyok
szomorú, hiszen ezt akartam, nem?
- Menj utána!- jött az ajtóból a
megértő hang.
- Mégis miért tenném azt?- kaptam oda
a fejem, majd Damient meglátva elhallgattam, mi van ma velem?
- Mert szereted- mondta ki, de olyan
jól hangsúlyozva, mintha csak az összes érzelmemet képes lenne érzékelni.
- Te ezt honnan tudhatnád!- fontam
keresztbe a karjaim, erre csak elnevette magát.
- Elég régóta ismerlek már ahoz, hogy
ki tudjalak tapasztalni!- majd komolyan, a szemembe beszélve fordult felém- Ha
most nem mész Castiel után, azt a jövőben megbánnád, és neki is nagy szüksége
van rád, legalább annyira, mint neked rá…na siess!
- Damien…én…- majd megtöröltem a
szemem sarkát, és szorosan megöleltem a zöld szemű vámpírsrácot- Köszönöm!
- Igazán nincs mit!- húzta
félmolyosra a száját, majd óvatosan hátba lökött- Na, eredj!
- Megyek már!- futottam Castiel után,
magára hagyva a trónörököst.
Nem sokat kellett keresgélnem, máris
megláttam a vörös köpenyt, és tulajdonosát átsiklani a báltermen, így amilyen
gyorsan csak tudtam Castiel után siettem, átverekedtem magam a tömegen, majd a
fiú karját megragadva lefagytam. Pontosan mit is akarok most csinálni?
- Öhm…Daenerys? – bámult türkizeimbe.
- Én, csak…nem mehetnénk egy
nyugodtabb helyre?- néztem szét a zsúfolt helyiségben.
- Ne haragudj, de nem! Egyébként is,
perceken belül kezdetét veszi a ceremónia….- most már mindegy mit mond, ha ennyit
nem képes megtenni értem, akkor nincs miről beszélnünk! Éreztem, ahogyan
fátyolosodik a látásom, így elengedtem a fekete hajú karját, és a legközelebb
lévő ajtón rohanhassak ki, de Castiel keresztbe húzta a számításaimat, és
utánam kiáltott, de olyan hangerővel, hogy a fél bálterem felénk fordult. Mi is
volt a srác kedves beszólása, aminek ekkora figyelmet tulajdonítottak, á csak ez:
- Hé, te idióta!- szólt utánam.
- Mi az?- töröltem le a könnyeim, és
akarva, akaratlanul szürke szempárjába bámultam.
- Szeretlek!- mondta határozottan,
mire köpni-nyelni nem tudtam. Nem is kellett tennem semmit, elég volt
sóbálványként állnom ott, mivel Castiel egyre közelebb lépkedett hozzám, majd
felettem megállva megragadta a vállam, és megcsókolt! Ott, mindenki előtt,
csakúgy mind 8 hónappal ezelőtt az ominózus vámpírparti után. Miután úgy
döntött elég volt, egy kicsit eltávolodott tőlem, majd a fülembe suttogott.
- Mennem kell az idióta ceremóniámra,
de ha annak vége, akkor töltsünk egy kis időt kettesben!- majd ezt még megtoldotta
egy kacsintással is, ha a csókunktól nem lettem volna rákvörös, akkor ettől
biztosan sikerült.
Annyira zavarban voltam, hogy nem is
nagyon emlékeztem a ceremóniára, annyi rémlett, hogy Castielnek kellett valami
idegen nyelvű verset mormolnia, egy csomó fizikai tesztet kellett teljesítenie
stb. Aztán elérkezett a várva várt pillanat, hogy a jegyesem meghozza azt a döntését,
amire mindenki várt! A szolgaválasztás:
- Mindenkinek szeretném megköszönni
annak, aki kibírta velem ezt az 1800 évet, tényleg köszi! Ennek ellenére valaki
olyasvalakit választok, akit csak nem régóta ismerek, tehát a választottam, aki
élete végiéig a szolgálóm lesz, nem más, mint Sona!- amint kiejtette a lány
nevét, értetlenkedés, és susogás vette kezdetét.
- De ő még csak 1000 éves, ez nem lehetséges,
nem választhatod, vagy mi, ugye?
- A Redbird család tagja vagyok,
bármit megtehetek!- vont vállat, majd megölelte a kicsoszogó Kleopátra hajú fekete
hajút.
- Nagyképű!- mondtuk egyszerre
Sonaval.
…
- Ez aljas húzás volt a részedről,
ugye tudod?- vigyorogtam ezerrel, miközben a szobám felé vonultunk, koncentráltam
arra, hogy az erőmmel sikerüljön, és összejött: kinyitottam az ajtót!- Láttad
ezt?
- Igen, nagyon jó voltál!- borzolta
meg rubinvörös sörényem.
- Így kicsit olyan voltál, mint egy
apuka, azaz biztos olyan lehettél…
- Mi történt a tiéddel?- sütötte le a
szemeit, mi ez a nézés, valami nincs rendben…
- Nem tudom, nem ismertem, a
születésem előtt meghalt.
- Daenerys, az apád életben van!-
kapta fel a fejét, és nézett farkasszemet velem.
- Tessék?- pislogtam döbbenten.
- Ne kérdezz semmit, csak nyugi!
- De…de…
- Tudom mit akarsz, de mindent szép
sorjában! 1: Honnan tudom biztosan, hogy életben van? Mivel ismerem, és onnan
tudom, hogy a te apád, azon kívül, hogy mondta, az az, hogy úgy néztek ki, mint
2 tojás, mármint neki is olyan rubintvörös haja van, mint neked, és a szemetek
színe is megegyezik, na meg a szagotok is hasonló…- erre elvörösödtem, de ő
szemrebbenés nélkül folytatta- 2: Azért hagyott magadra, mivel a Vámpírok Tanácsa
rájött, hogy egy emberbe szeretett bele, ezért el kellett titeket hagyni, hogy
ne essen bajotok, ugyanis a félvér gyereket általában- itt nyelt egy nagyot-
megölik.
- Úgy érted,- kaptam a nyakamhoz-ha
anyával marad, akkor kinyírnak minket?
- Igen, valahogy úgy…- suttogta.
- De akkor sem értem, hogy ti miért,
vagy hogyan cseverésztetek, amikor meg akarták ölni, vagy csak ha velünk maradt
volna?- hadartam értetlenül.
- Lassíts egy kicsit! Ne kezdj el
hadarni, vagy ne törj össze, vágj a földhöz, vagy robbants szét semmit,
rendben?
- Rendben!- ígértem meg gyorsan, bár
a valóságban egyáltalán nem voltam biztos abban, de ki ne ígérne meg bármit,
hogy megtudjon valamit, ami rohadtul érdekli?!
- Szóval azért beszélgettünk annyit
apáddal, mivel én ismerem őt, jobban, mint azt hinnéd, ugyanis az a helyzet,
hogy ő az apám öccse. - mondta ki, bennem meg tényleg megfagyott a vér, de csak
egy pillanat volt és áramlott is tovább, túlságosan is gyorsan, ezernyi kérdés
kavargott a fejemben, és éreztem, hogy Castiel olvas bennük, de nem zavartattam
magam, az ígéretem ellenére, szabad utat engedtem az erőmnek, és minden tárgyat
megsemmisítettem a szobában.
- Állj!- ordította Castiel, a
szobában pedig megállt az idő, és képtelen voltam használni az erőmet, mintha
egy hatalmas fehér szappanbuborékban lettünk volna.
- Nem értem!- tátogtam, mivel egy
hang sem jött ki a torkomon.
- Nyugodj meg!- húzott közel magához
Castiel, és szorosan megölelt, ami jól esett annak ellenére, hogy rájöttem,
hogy mi…, majd felemelte a fejem, az államnál foga, és közelebb hajolt hozzám,
amint felfogtam, hogy mit akar, a szemeim tágra nyíltak és azonnal ellöktem
magamtól, nem csókolhat meg, ez egyszerűen képtelenség, többet NEM lehet!
- Rokonok vagyunk, te idióta!-
ordítottam, amikor végre jött ki hang a torkomon, és amint kimondtam ezeket a
szavakat, talán tényleg felfogtam a jelentésüket és ez könnyeket csalt az
arcomra.
Folyt.köv.!
