22. rész: Ketten a kastélyban
Love the way you lie- Ariana Grande
Ki tudja menyi idő telt el azóta, hogy az a bunkó magamra hagyott. Jó,
értem én, hogy nem akart bajba sodorni, de azért mégis! Nem sírtam, nem
kiabáltam csak csendben vergődtem, bár mostanra már azt is abbahagytam, ha ő
így akarja, akkor legyen! Nem vagyok már pisis! Megleszek én Castiel nélkül is,
ha ezen múlik! Egyébként is egy önző féreg, kell a halálnak egy ilyen pasi!
Dühösen kezdtem rángatni a láncot, de valahogyan megint nem jártam sikerrel…
Összeszorítottam a fogaim, és minden erőmet beleadva rántottam egy hatalmasat
rajta, mire a fém csodák csodájára megadta magát! Körbefogtam fájó
testrészeimet, és próbáltam felgyorsítani a gyógyulást. Miután ezzel végeztem
óvatosan kitártam a faajtót, a folyosók, mint mindig most is kihaltan tárultak
elém, félelem nélkül léptem ki a pepita kőre, és indultam meg a fényképes
folyosó felé. Valamiért oda kellett mennem, ezt éreztem, és újabban jobban
teszem, ha hallgatok rájuk! Lassan el is értem úti célom, így megálltam a
folyosó elején, majd nagyot sóhajtva sétáltam egyre beljebb. Furcsa érzések
keveredtek bennem, miközben alaposan végigvizsgáltam az összes képet, mintha
figyeltek volna, de amint visszafordultam minden normálisnak tűnt. Megvontam a
vállam, és megemeltem a fejem, a szemeim pedig megakadtak egy fényképen. Azon a
bizonyoson, amin a két fekete hajú kisgyerek, és a vörös kisfiú volt látható,
jobb karom kinyújtottam felé, de még így is volt vagy fél méter távolság
közöttünk. Miért érdekelt ez a kép ennyire? Fogalmam sem volt, de tudtam, hogy
fontos, összpontosítottam, majd a fényképre néztem, mire az megindult felém, ez
az! Még egy kicsi, és…!
- Te meg miben mesterkedsz?- hajolt
felém hirtelen.
- Mi a…?!- estem hátra a
meglepetéstől, majd már csak arra figyeltem, hogy a kép a srác fejére esik egy
hatalmas csattanás keretében.
- Aú, normális vagy?!- ripakodott
rám.
- Úristen! Ne haragudj rám Damien!-
pattantam fel a földről, és gyorsan lekaptam a szilánkokra tört képet a fiú
fejéről.
- Semmi gond, már megszoktam, hogy
ilyen vagy!- morogta.
- Kedvességed határtalan!- forgattam
a szemeim, aztán eszembe jutott, hogy a fényképnek annyi, tönkretettem-
Francba! Ne, kérlek ne!
- Na, ennyire nincs nagy gond, ez
csak egy kép!- mondta majd megfogta azt a darabkát, ami a vörös hajú türkiz
szemű fiú fél arcának maradványait mutatatta- Tudod te, hogy ez kiket ábrázolt?
- Öhm…nem, de szörnyen sajnálom!-
borultam a padlóra, és úgy kértem bocsánatot.
- Hé, mi van veled, mit csinálsz?-
jött zavarba- Miért borulsz le előttem, eddig nemhogy nem tiszteltél, még csak
normális vámpírként sem tekintettél rám!
- De tönkretettem egy képet, és…- az
arcomon könnycseppek kezdtek lefelé vándorolni- …csak meg akartam vizsgálni
közelebbről, mivel éreztem, hogy valamiért különleges, erre tönkretettem,
annyira szerencsétlen vagyok, még hogy az érzéseim majd segítenek, most is mit
csináltam!
- Nyugodj már meg!- guggolt le
hozzám, és letörölte arcomról a sírás nyomait, majd az államnál fogva maga felé
fordított.
- Damien?- kérdeztem, és éreztem,
hogy egyre jobban pirosodnak az almácskáim.
- Mi az?- kérdezte, még mindig
ugyanabban a pozícióban.
- Furcsa vagy…- néztem örvénylő zöld
szemeibe.
- Sajnálom, de nem szeretem, amikor
szomorú vagy!- ölelt át sorosan, én pedig a vállaiba pislogtam értetlenül.
- Biztosan jól vagy?- motyogtam a
srác bicepszébe.
- Teljesen! Daenerys, én…- kezdte,
majd elhallgatott, és óvatosa eltolt magától.
- Öhm…- ráncoltam a szemöldököm, azért
valami magyarázatot elbírna ez az eset.
- Ne értsd félre, nem vagyok beléd
esve, csak olyan szerencsétlennek tűntél, és jobban szeretném, ha barátok
lennénk ellenségek helyett!- mondta egy idióta vigyor kíséretében.
- Te marha!- nevettem fel, és még akkor
sem hagytam abba, amikor újra könnyezni kezdtem, de most az örömtől.
…
- A többiek hol vannak?- kérdeztem
miután már jó ideje sétáltunk kettesben, és senkivel sem akadtunk össze.
- Rajtad, és rajtam kívül mindenki a
drágalátos északi klánnál tesz látogatást, tudod Nick rossz fiú volt!- nézett
mélyen a szemeimbe, és olyan érzésem volt, mintha egyenesen a lelkemig látott
volna azokkal a zöld örvényekkel.
- Mit csinált?- szörnyen remegett a
hangom miközben beszéltem.
- Megpróbált találkozni veled!-
vetett véget a szemkontaktusnak, majd gyorsabb tempóra váltott, na remek! Újra
a régi énje volt.
- Damien!- siettem utána- Mit értesz
ez alatt?
- Hagyj békén Daenerys!- emelte fel a
hangját, de továbbra sem fordult meg.
- Nem teszem azt, amit mondasz, mivel
nem akarom! Nincs jogod parancsolgatni nekem, jó persze idősebb vagy, meg
rangban is felettem állsz, de akkor is azt akarom, hogy mondj el mindent, amit
Nickről tudsz!
- Te vagy a hercegnő, de remekül
megfogalmaztad: rangban fölötted vagyok, szóval nem parancsolgathatsz nekem!-
kiáltotta, de szemeiben nem düh vagy harag, hanem bánat lapult, amit nem tudta
mire vélni.
- Valami megváltozott, nagyon nem
stimmelnek a dolgok…
- Ahogy gondolod!- indult meg újra,
de az ingénél fogva visszarántottam, amibe sikerült akkora erőt belevinnem,
hogy a szürke anyag megadta magát, és elszakadt.
- Sajnálom!- néztem a méltóságától
megfosztott anyagot.
- Többször kérsz a mai napon
bocsánatot, mint eddigi életed során összesen!- mosolyodott el, és ahelyett
hogy leordította volna a fejem, megborzolta rubinvörös sörényem, majd óvatosan
rákulcsolta kézfejét az én ujjaimra, így indultunk el arra, amerre a srác vitt.
- Damien?- motyogtam, a fiúnak
hatalmas keze volt, legalábbis az enyémhez képest, az öklöm simán elfért volna
a tenyerében.
- Mi az?- kérdezett vissza, egyenesen
előre bámulva.
- Mennyi idős vagy?- csak úgy
kicsúszott a számon, bár már elég régóta tudni szerettem volna az életkorát.
- 1850 éves, azaz ha emberi léptékben
nézzük, akkor 18 és fél, miért?
- Semmi lényeges, csak érdekelt!-
vontam vállat.
- Fura vagy!- mosolyodott el, és el
kellett ismernem, hogy így sokkal fiatalabbnak, és kedvesebbnek tűnt.
- Tisztában vagyok vele!- kuncogtam.
- Egyébként Castiel nemsokára betölti
az 1800. életévét, ami azt jelenti, hogy teljes jogú vámpír lesz, nagy
ceremóniát rendeznek neki, és kiválasztja a szolgálóját.
- A szolga akármijét?
- Mi az, csak nem féltékeny vagy?-
nevetett gúnyosan.
- Dehogyis!- dehogynem!
- Pedig elég érdekes kifejezések váltakoznak
az arcodon!- vigyorgott.
- Jut eszembe, te már teljes jogú
vámpír vagy, magyarul már van szolgálód, de még sohasem láttam, bújtatod vagy
mi?- próbáltam humoros lenni.
- Nem, már nincs…emlékszel arra a
szőke lányra, akit megsebesítettek a vadászok, aki beesett hozzád a konyhába,
majd belehalt a sérülésébe?
- Ne mondd, hogy…!- francba, kell
nekem ilyen tolakodónak lennem!- Én nem akartam feltépni a sebed, biztos fontos
lehetett neked, miért is beszélek ennyit?
- Semmi gond!- mondta őszintén, majd elmosolyodott-
Végül is mindig ilyen voltál!
- Na ja, a nagy szám, és…várj, hogy
érted azt, hogy mindig?- pislogtam zavartan.
- Öhm…mióta ismerlek locsi-fecsi
vagy!- nyomott egy barackot a fejemre.
- Aúcs, ezt meg miért?- tapogattam a
fejem búbját.
- Ki tudja? Biztosan megérdemelted!-
mosolygott.
- Ez nem vicces!- virultam én is.
- Ella. Ez volt a neve…- nyögte ki
hirtelen, majd megtorpant, és rám emelte azokat a gyönyörű, de ugyanakkor
félelmetes zöld szemeket.
- Nagyon szép volt…- mondtam ki, azt
ami először eszembe jutott- Bocsi, én…
- Nem kell, tényleg az volt, imádtam
az őzikeszemeit!- sóhajtotta, na a Redbird gyerekek nem valami szerencsések a
szerelemben.
- Elmeséled?- pislogtam Damienre
kérdőn.
- Azt, hogyan lett a szolgálóm, vagy,
hogy honnan ismerem?
- Az egész történetet, persze, ha
csak tényleg készen állsz rá!- próbáltam bíztatóan, de ugyanakkor komolyan
ránézni.
- El kell engednem!- ejtett felém egy
halvány, de annál szerencsétlenebb vigyort- Hol is kezdjem?- túrt bele
koromfekete hajába.
- Mióta ismereted?- segítettem be
neki, vagy csak éppen hátráltattam.
- Évezredek óta, alig voltam 400
éves, de már tudtam a létezéséről, Ella nővére volt a bábánk, ő gondoskodott
mindhármunkról, 600 éves korunkig. Ella velem egyidős volt így gyerekkoruk óta
itt voltunk egymásnak, de ugye a társadalmi különbség, mindig ez az egy tetves
tényező! Na, ezzel csak annyit akartam mondani, hogyha nem halt volna meg,
akkor sem lehetnénk most együtt!- lezárásnak egy hatalmas sóhajtást használt,
zseniális.
- Érdekesen közelíted meg a
dolgokat!- ráncoltam a szemöldököm.
- Sokan mondták már, hogy fura a
szemléletem!
- Csakúgy, mint nekem!- néztem a
világító szempárba.
- Durva, hogy mennyi hasonlóság van
kettőnkben!- húzta félmosolyra a száját, és be kellett ismernem, hogy neki
sokkal jobban állt, mint az öccsének.
…
- Már vissza kellett volna érniük!-
járkált fel-alá a pepita folyosók egyikén.
- Itt lesznek, ne aggódj, nem kell
féltened egyiket sem!- próbáltam bíztatni.
- Nem az a gond, hogy nem bízom
bennük, hanem az északi klánban nem bízom!- morogta idegesen.
- Nyugi már, Damien!- követtem a
tekintetemmel, és már én szédültem- Nick nem tenne semmit velük, és…
- Hagyd már azt a srácot!- kiáltott
rám.
- Bocs…- kaptam oldalra a tekintetem
- Daenerys, ne haragudj, én nem
akartam!- de nem volt kedvem végighallgatni a bocsánatkérést, ha már megtettünk
valamit, nincs mit helyrehozni! Elegem van, hogy itt mindenki olyan rohadt
önző, hogy csak sajátmagával foglalkozik, ha pedig megbánt valakit, egyből
elnézést kér, és gond egy szál se, akkor ki se mondja!
Vettem egy 180 fokos fordulatot, és
elrohantam, úgy ahogyan a lábaim csak bírták, ami jelen esetben 40 km/h volt.
Egyenesen rohantam a labirintusszerű folyosók sokaságában, mígnem egy alakba
ütköztem. Tipikus Daenerys!
- Bocsánat, én csak…Castiel?- na,
remek: csöbörből vödörbe!
- Várj!- kapott a kezem után, majd
elrángatott a szobájába.
- Ez vámpírrablás, hallod, rohadtul
nem akarok veled menni!- ütögettem, de nem nagyon méltatott figyelemre. A
kezeim rettenetesen fájtak már attól, hogy folyamatosan rángatott, így magamban
hálát adtam az égnek mikor végre a szobámban voltunk. Ez az érzés azonban rögtön
elszállt, amikor a csuklómat összefogva terített az ágyra, és dühtől tajtékzó
szemekkel meredt rám.
- Mi van?- kérdeztem nuku érzelemmel.
- Az, hogy egy rohadt nagy ribanc
vagy!- emelte magasba az öklét.
- Mi a franc?- ráncoltam a
szemöldököm.
- Nem érdekelnek a kifogások!-
lendítette meg szorosan tartott öklét az arcom felé, mire behunytam szemeim, és
vártam. Azonban nem éreztem fájdalmat, felnyitottam türkiz látószerveim, és a
tőlem 10 centire az ágyhuzatba mélyedő öklére bámultam.
- Castiel…- suttogtam, és még éppen
láttam, amint a vérvörös szemei visszaváltoznak imádott szürke íriszeibe.
- Sajnálom, én csak…- kereste a
szavakat, majd elengedte a csuklóm, és felült, majd köddé vált. Mi a…? Én ilyet
miért nem tudok?
…
Céltalanul mászkáltam a már megszokottá,
utálatossá, és kissé unalmassá vált pepita köveken, a hozzá tartozó ugyanilyen
fallal, oszlopokkal tarkított folyosókon. Mielőtt befordultam volna az egyik
sarkon egy beszélgetés foszlányaira lettem figyelmes, Damien és az apja között.
Mathias hangja semmilyen érzelmet nem tükrözött, a fekete hajú fiúé viszont
dühöt, félelmet, és szomorúságot sugárzott. Próbáltam csöndesen, és feltűnésmentesen kikukucskálni a fal mögül.
- Értsd meg, hogy nem tehetsz semmit,
ez nem a te feladatod! Most nem az –mondta rendre utasító hanggal a vörös klán
vezére.
- Tudom, nagyon jól, de nem akarom,
hogy bármi baja essen!- válaszolta csökönyösen, és feldúltan.
- Damien, ne tedd tönkre az életed!
Kérlek, ő csak egy lány!
- Nem érdekel! Castiel egy fasz, egy
idióta seggfej!- üvöltötte.
- Nyugodj meg! Azért mondom ezt, mert
szeretlek, nem akarom, hogy ennek az egésznek te idd meg a levét!
- Apa…én szeretem az öcsémet, de
Castiel a farka után megy, hiába lesz nem sokára teljes jogú vámpír, ő még csak
egy tinédzser, akinek a teendői első helyén a szex szerepel!- mondta, majd az
öklével beleütött egyet a falba- Én ezt már nem bírom, beszélni fogok vele!
- Fiam, szörnyű nézni, ahogyan
tönkreteszed magad!- sóhajtotta Mathias- Beszélj vele, ha ezzel szerinted
megoldódnak a gondjaid, de szerintem inkább csak megsokszorozod őket!
- Ez az én döntésem!- közölte, majd
olyan gyorsan fordult meg és lépett arra a folyosóra ahol tartózkodtam, hogy
belém ütközött- Mi a…? Te hallgatóztál?
- Kérlek, maradj csendben!- tettem a
mutatóujjam a szájára.
- Történt valami?- kérdezte fura
arcot vágva.
- Nem, azaz igen, de most ez nem lényeg!-
hadartam, majd a srác igéző zöld szemeibe bámultam- Segítesz?
- Szóval nincs semmi, de mégis a segítségem
kéred? Vicces lány vagy!- mosolygott úgy, minta mindent tudna, és a legijesztőbb
az volt, hogy ebben kicsit sem kételkedtem.
- Egy egyszerű kérdést tettem fel,
erre egy egyszerű választ várok!
- Oké, mit szeretnél?- döntötte
oldalra a fejét.
- A kulcsot- válaszoltam tömören.
- Milyen kulcsot, mi van?-
értetlenkedett.
- Azt, ami a kastély kapuit nyitja!-
mondtam, mire elkerekedtek szemei- Ne nézz így rám!
- Már bocs, de biztos, hogy nem!-
rázta meg fejét, mire fekete lobonca összevissza repdesett körülötte.
- Azt mondtad segítesz…
- Ezt a szót nem ejtettem ki a
számon!- jól van, ebben igaza volt.
- Damien…- kezdtem, majd nagy levegőt
vettem- Könyörgöm! Utálok itt lenni, Castiel is egy…egy köcsög, elegem van
belőle, és a családotokból is egy kicsit, na meg a rengeteg drámából!
Befejezem!- öntöttem ki neki a szívem, és próbáltam olyan határozottan
beszélni, ahogyan csak tudtam.
- Biztosan ezt akarod?- kérdezte
hosszas hallgatás után.
- Igen…- suttogtam halkan és
őszintén, amint mélyebbre vájtam magam a trónörökös vámpír szemében rájöttem,
hogy jobban hasonlítunk, mint azt valaha is szerettem volna, de már mindegy,
már nem számít…
Folytatás következik!
