Átmeneti szünet!

Sziasztok!

 Annak a pár embernek küldöm, akik olvassák a blogomat: Egy hétig nem leszek netközelben, aminek az egyszerű oka, hogy táborban leszek.(ahol NINCS wifi!-NORMÁLISAK EZEK?!)Szóval egy hét múlva tudom csak hozni a következő részt, vagy még később!-Sorry! :/

Kiss Of Death 5.rész

5. rész: Trónfosztott méhkirányő

 Reggel az ágyamban ébredtem. Ezzel semmi probléma sem lenne, leszámítva azt, hogy a tegnapi nap addig tiszta, hogy Castiel megcsókolt (!), de utána vakhomály az egész! Az első feltevésemet gyorsan elhessegettem, miután egy gyors fejfordítással ellenőriztem, hogy csak én tartózkodom az ágyamban. Viszont akkor sem értettem, miért esett ki a tegnapi délután?! Az ajtóm, hirtelen, nyikorogva kinyílt, és hála az égnek, hogy anya jött be rajta!

- Daenerys! Jobban vagy?- nézett rám aggódva.

- Igen, de mi történt?- meredtem rá értetlenül.

- Elájultál!

- Uh, és hogyan kerültem haza?- előre féltem anya válaszától.

- Haza hoztalak - mondta furán vizsgálgatva az arcom.

- Te?- meredtem rá.

- Nem a szomszéd! Kicsim, elmentem érted autóval, mert a tanárod telefonált, hogy késtél az óráról, ezért kimentek megnézni, hogy hol vagy, és a folyosón feküdtél eszméletlenül!- á, már tudom kitől örököltem a cinizmusomat!

- A folyosón?- kérdeztem vissza, mert ez fizikai képtelenség! Már hogy feküdtem volna ott, ha egyszer a játszótéren voltam Castiel- lel és...biztos, hogy én jártam ott, és főleg Castiel- lel?!

- Igen, a női mosdótól pár méterre

- Tényleg, most már emlékszem!- gyorsan rögtönöznöm kellett valamit- Rosszul voltam, ezért elmentem a wc-be, de közben becsöngettek, és mire kiértem a folyosó már üres volt, ezért elkezdtem szaladni, de megbotlottam, és innentől semmi - fejeztem be, az abban a pillanatban kitalált történetet.

- Pedig nincs is semmi púp a fejeden...- szemlélte anyu az arcom. Lebuktam!

- Mert magam elé tettem a kezem!- emeltem fel az alkarom, amin az Amber-rel folytatott,,beszélgetés” emlékei látszódtak, kék foltok képében.

- Szszssz! Ez tényleg csúnya! Hozok rá kötszert!- mondta, és már ki is ment.

- Huh!- ezt egyelőre megúsztam, már csak az volt a kérdés, hogy mi a fene történt a játszótéren, vagy inkább az, hogy megtörtént-e?

 Csak szerintem lenne gáz, hogyha én ilyeneket képzelegnék, miközben elájultam? Nem. A fél, ha nem az egész világ gondolná ezt cikinek! Most álmodtam az egészet, de az nem lehet, mert tisztán emlékszem! Mi van?! Már annyira sem értem, mint amennyire tegnap értettem!

- Alig találtam meg!- tépte fel a kilincset anya loholva, egy elsősegély dobozt szorongatva a kezében.

- Mennyi az idő?- néztem rá türelmetlenül.

- Reggel fél 6, miért?- pislogott nagyokat, és csak most vettem észre a sötét karikákat a szeme alatt. Biztosan egész éjjel fent volt!

- Mehetnék suliba?

- Te menni akarsz, az iskolába?! Nagyon megüthetted a fejed, ez súlyosabb, mint gondoltam!- ült le az ágyra és elkezdte tapogatni a fejem.

- Nincs semmi bajom!- toltam el magamtól- Csak már múlt héten is hiányoztam 2 napot, nem akarok ilyen sűrűn itthon maradni!

- Szegénykém, nem volt még így is elég bajod!- simogatta meg a homlokom.

- Akkor mehetek?- néztem rá kérdő tekintettel.

- Igen, ha ennyire szeretnél!

- Jó, akkor kezdetnek lezuhanyozok- rúgtam le magamról a takarót, és örömmel konstatáltam, hogy a tegnapi ruhámban vagyok, így se anya, se Castiel nem vetkőztetett le. Huh, hülye gondolatok!

 A suliba belépve, már nem gondoltam ezt annyira jó ötletnek, ugyanis mindenki egy emberként fordult felém, és a tekintetükkel követtek. Majd a három kedvenc évfolyamtársammal találkoztam össze. Komolyan ezek bedrótoztak engem, hogy folyton tudják, hol tartózkodom, bár ha jobban belegondolok, ma csak az embertömeget kellett követniük.

- Oh, nézzétek csak, ki van itt!- méregetett lenézően Amber.

- Milyen édes! Beájulok tőle!- vihogott egérhangján a néger, és ezt a másik kettő olyan viccesnek gondolta, hogy nyerítésszerű röhögésbe kezdtek. (Komolyan lehetne ebben az iskolában állatkertet nyitni!)

- Mi van Csipkerózsika, megszúrtad magad az orsóval, és örök álomba merültél?- nevetett rám Nicol sátánian, és egyszerűen nem értettem őt.

- Nektek mi bajotok van velem?- néztem végig mind a hármukon.

- Az kicsi szívem, hogy irritáló vagy, de nagyon!- nézett velem farkasszemet a szöszi.

- Nektek ki nem az?- szóltam vissza zsigerből, mire a nézőközönség reakciója kábé ennyi volt: Húúúúú!

- Szerintem rajtad kívül senki, de ez most nem téma! Viszont te tényleg az vagy, talán Hope is azért lépett le, irritálta a legjobb barátnője!- amint ezt meghallottam elborult az agyam, csak egyetlen dolog zakatolt benne: Kinyírni!

- Tessék?- kérdeztem vissza, összeszorított foggal.

- Ajánlom, hogy látogass meg egy fül-orr gégészt! Azt mondtam, hogy nem bírt elviselni téged ezért elhúzta a csíkot! Vagy talán te tűntetted el!- mondta egészen közel hajolva hozzám, és ennyi volt, betelt nálam a pohár!

A bal kezemmel megragadtam a felsőjét, és a jobbal, pedig akkorát behúztam neki, hogy még nekem is sajgott tőle a karom. A szőke hátratántorodott pár lépést, és vért köhögött ki.

-Te nem vagy normális! Egy vadállat, igen az vagy!- meredt rám, de a szemeiben felfedeztem egy kis félelmet, ami nagyon is tetszett.

- Neked pedig nem tanították meg, hogy a vadállatokat nem szabad felhergelni, mert megmarhatnak?!- mondtam halkan, de a síri csendben így is kiabálásnak hatott. Amber csak ijedten nézett rám, de már késő volt, ugyanis felbosszantotta a vadat. A következő percben gyomorszájon vágtam, amitől összeesett, és nem volt valami szerencsésnek mondható az esés, ugyanis mini szoknyában és tűsarkúban virított, ami ideális egy bunyóhoz. Ott ütöttem ahol értem, többen is megpróbáltak lefogni, kevés sikerrel, mert már egyáltalán nem érdekelt mit kapok, vagy mi lesz vele, sőt az érdekelt legkevésbé, hogy velem mi lesz...

 Egy negyedórával később, már az igazgatónő irodájából baktattam a Bünti Szoba felé, ahol a „súlyos” ítéletet kapottak vannak. Egyetlen egy sebem volt a jobb alkaromon (ami alapból is lila volt), egy jól kivehető harapásnyom, igen az a kis k*rva megharapott! Jó, mondjuk az is közrejátszott, hogy éppen a haját téptem, miután az ingyenes arcplasztikával végeztem, és szerintem a lábára sem fog tudni rá állni pár napig. Hamar meg is érkeztem a rettegett szobához, ahol a belépéshez külön kártya kell, amin szerepel, hogy mennyi időt kell itt töltened, a gáz ott kezdődik, amikor ki akarsz jönni, ugyanis csak a büntetési időd letöltése után enged ki. Olyan, mint egy börtön, kaja automatával és normális wc-vel. Legalábbis én így hallottam, ugyanis még sosem voltam itt ezelőtt. Miután vettem egy mély levegőt, lenyomtam a kilincset, és a kártyám lehúzása után beléptem. Abban a pillanatban, amikor körbenéztem, már vissza is fordultam, de ez a hely olyan, mint a görög alvilág istenének a 3 fejű kutyája: befelé mindenkit beenged, kifelé viszont senkit. Nagyot nyelve indultam el, hogy kiválasszam a négy üres hely közül, hová üljek le, hogy őszinte legyek, legszívesebben a földet választottam volna.

-Hé, te!- mordult rám a nagydarab kopasz srác, aki ülve volt akkora, mint én állva. Értelmetlennek gondoltam visszakérdezni azt, hogy Én?, tehát csak szimplán ránéztem.

- Igen?

- Festeted a hajadat?- nézett a horrorisztikus szemével.

- Nem, ez a természetes színe- gondoltam, ha már 4 órát itt kell töltenem, akkor nem leszek f*sz, mert simán kibeleznek.

- Jó színe van, olyan, mint a vér... mint a vér, mely ajkamhoz ér, ha elpattan egy ér!- dúdolgatta halkan, majd felírta egy papírra. Te jó ég! Én itt megőrülök egy hatod napon át!

- Ne is foglalkozz Rúfusszal!- nézett rám egy emósnak kinéző csajszi(semmi bajom az emókkal, de tényleg!), legalábbis én erre következtettem a jobb szemét eltakaró rövid fekete haj, füstös smink, lila rúzs, ugyanolyan színű körmök, és fekete halálfejes atléta alapján, a nyakában pedig egy csipkés nyaklánc lógott.

- Oh, helló!- intettem neki zavartan.

- Milyen udvariatlan vagyok! Örvendek, Lou vagyok, ugye ő itt Rúfusz, mutatott az előtte ülő fiúra, kissé elvont, művészlélek. Ő Matt-intett a fejével a bal oldalára, mire egy hippi kinézetű, hosszú, barna hajú borostás pasas,  rágózva intett-Ő pedig Emily, de így senki sem hívja, úgyhogy szólítsd Ly-nek- mutatott a nagydarab srác mellett ülő lányra, akinek vállig érő szőkésbarna haja volt, és zöld szeme, egy fekete pulcsiban, kék farmerban, és barna bakancsban volt. Kinézetre egyáltalán nem illett ide, pont, úgy ahogy én se, de a külső csalóka.

- Nemzőképtelenné tettem egy fiút, azért mert hozzám szólt relaxálás közben- kisöpörte a szeméből lógó a fufruját, majd hűvösen nézett rám, mintha kitalálta volna a gondolataimat.

- Az jó...- mondtam a lehető legnormálisabb hangon.

- Szia Mandy vagyok!- nyújtotta a kezét egy hosszú sötét hajú lány, majd maga mellé húzta fiú kiadását (úgy tippeltem ikrek lehettek)- Ő pedig az öcsém, Andy!(Ami ugye az Andrew becézése és Endynek kell ejteni) - mutatott rá mosolyogva, mire a másik búval b*szott fejjel meredt rám. Neked is szép jó napot!-de persze ezt nem mondhattam.

- Sziasztok, az én nevem Daenerys- néztem körbe egyesével biccentve a jelenlévőknek.

- Mit csináltál, hogy eme szörnyű sorsra jutottál?- nézett kérdőn Lou.

- Nos... öhm, azt hiszem, pár napig csak két gráciája lesz a sulinak...

- Mit műveltél velük?- nézett rám Ly, és úgy láttam, mintha megcsillant volna a szeme.

- Nem velük, inkább csak Amber-rel, nos, fogalmazzunk úgy, hogy pár napig a korházat fogja boldogítani!- fejeztem be szerintem, szerintük, viszont csak most kezdtem el beszélni.

- Na, meséljél csak csajszi!- ültetett le Lou mögé Mandy, és ő pedig a jobb oldalamon foglalt helyet.

- Az egész úgy kezdődött...- és elmeséltem nekik a sztorit.

- Hát ez durva!- nézett rám elkerekedett szemmel a hosszú hajú.

- Király vagy! Ki se nézném belőled!- veregetett hátba az emós.

- Jaja!- szólalt meg Matt, majd szerintem vissza is aludt.

- Ez olyan megható! Írok is neked egy dalt!- közölte az óriási fiú.

- Hm. Nem vagy semmi! A nap, ha nem a hét Fight díja a tiéd!- nézett rám Ly.

- A micsoda?- kérdeztem vissza.

- Minden nap, vagy héten kisorsoljuk ezt a képzeletbeli díjat, és az kapja, aki a legjobban szétverte valaki s*ggét!- hadarta el Mandy.

- Ó, így már értem!- mosolyogtam vissza, és egyáltalán nem érdekelt, hogy milyen társaságban vagyok, mert tökre jól éreztem magam, még egészen öt másodpercig.

- Ezt általában Castiel nyeri, de ő még nem járt itt ma! De tudjátok, ami késik, nem múlik!- vigyorgott rám Lou, és bennem megállt az ütő. Hogy ki a fene?!

- Ő is itt szokott lenni?- jó tudom, ekkora hülye kérdést! Nem, a suli rosszfiúja, még sohasem járt itt!

- Ismered?- nézett rám a lila körmű lány elképedve.

- Mondhatjuk- próbáltam úgy beszélni, hogy senki szemébe se kelljen néznem, nos, ez nem nagyon sikerült, de szerencsére pont Endy szemébe néztem, aki miután felfedezte a gondolataimat, lehajtotta a fejét a padra, és bealudt. Unalmas vagyok! Kikérem magamnak!

- Bocsi! Persze eléggé népszerű, szinte mindenki ismeri!- nevetett rám Lou.

 Abban a pillanatban kinyílt a terem ajtaja, és megállapítottam, hogy valaki nagyon jó szórakozásnak gondolja, hogyha szívathat, vagy csak szimplán balszerencsés vagyok, de ilyen véletlenek egyszerűen nincsenek! Castiel lépett be rajta, és egyből összetalálkozott a tekintetünk, mire elmosolyodott! A francba, ha ezt csinálja, nem tudom megkérdezni a tegnapi napot! Majd amint ezt végiggondoltam, az arcom a hajammal megegyező színben pompázott. Elindult felém, én pedig lélegzet visszafojtva vártam, és...és elhaladt mellettem! Hogy mi a csuda van?! Megfordultam és láttam, hogy köszöntötte a többieket.

-Ó, Castiel találkoztál már az új lánnyal, azt mondja, hogy ismer!- nézett a fekete hajú fiúra Rúfusz, mire a srác felém fordult, és bumm! Fülig vörösödtem!

- Hm. – lépett közelebb hozzám, majd kétlépésnyire megállt előttem- Hogy is hívnak?- tette, fel azt a kérdést, amitől újra normális színű lett az arcom, és csak ennyit tudtam kinyögni.

- Te vagy nagyon jól játszod a hülyét, vagy tényleg ennyire hülye vagy!

- Most már tudom! Te vagy Diana!- nézett rám, amolyan „megvan” fejjel.

- Nem Diana, hanem Daenerys!- mondtam neki dühösen, és most már biztos voltam benne, hogy a tegnapi játszóteres jelenetet csak álmodtam.

- Jól van, nyugszik! Egyébként miért vagy itt?

- Agyonvertem a szőke kis k*rvát!- néztem egyenesen a szemébe.

- Melyiket?- nézett rám értetlenül, jaj ez tényleg ennyire sügér, vagy mi?!

- Amber-t!- ordítottam a pofájában.

- Ó, őt! Őt?! Azt az Amber-t?!- pislogott döbbenten.

- Nem egy másikat, szerinted?!

- Nyugi van! Hékás! Ügyesebb vagy, mint hittem!- mondta nevetve és újra megborzolta a hajamat, vagyis...várjunk csak! Ilyet csinált már, nem? Igen! Azon a napon amikor Hope eltűnt!

- K-köszi!- huppantam vissza a helyemre, Castiel pedig a bal oldalamra ült.

- Na, mindjárt lejár a büntim! Már csak fél óra, és mehetek haza!- mosolygott rám Mandy álmosan.

- Mióta vagy itt?- néztem rá értetlenül.

- Reggel 5 óta, miért? Ja, Endy is az óta!

- Miért, mit csináltatok?- tettem fel nekik döbbenten.

- Ó, csak megritkítottuk az igazgatónő virágoskertjét!- nevetett a lány.

- A franc gondolta, hogy pont akkor sétáltatja a hülye pudliját!- szólalt meg a srác először azóta, hogy én ott voltam.

- Nekem pedig 10 perc! Addig pont befejezem ezt a dalt!- nézett hátra boldogan a nagydarab fiú.

- Még 1 óra...- motyogta megsemmisülve Ly- Komolyan 2 óra egy kis ivartalanításért!- fújt egyet szöszi fufruján.

- Neked Matt?- fordult felé Lou.

- Már nem egészen, de kb. 2 óra!- mondta padra hajtott fejjel, így csak nagyjából értettük, azt, amit mondott.

- Nekem, még sok idő. - néztem szomorúan a kártyámra, ami azt mutatta, hogy kb. 3 és fél óra múlva szabadulok. -Neked Lou?

- Nekem kicsivel több, mint 2 óra. Ajj már!- nyafogott halkan. - Neked szívtiprókám?- fordult a fekete hajú fiú felé.

- Annyi, mint Daniellának...- dőlt hátra a székén.

- Már mondtam, hogy a nevem Daenerys, és...és mit mondtál?

- Daniellát, bocsika! Nehéz a neved!- tárta szét a karját.

- Nem nem, a letöltendő idődről!- estem neki.

- Ja! Nekem 3 és fél óra a letöltendő büntetésem, tehát ugyanakkor jutunk ki innen- közölte, én pedig csak meredten fordultam magam elé. Több mint 1 órán keresztül CSAK ketten leszünk egy zárt teremben, ahonnan nem lehet kimenni?! OMG!

 Bár szerettem volna, ha az idő lassabban telt volna, de ez nem így történt. Persze ez evidens, mikor az ember azt akarja, hogy gyorsan teljen az idő, akkor rohadt lassan telik, ha viszont fordítva, akkor szinte elrepülnek a percek. Már csak én, Castiel, Lou és Matt voltunk a teremben, a többiek, már letöltötték a büntetésüket.

-Nem igaz! Én ezt nem bírom ki!- verte a padot Lou, mint aki klausztrofóbiás. Lehet, van benne valami, de ne most kapjon már sokkot!

- Nyugi már csak fél órát kell kibírnotok! Nekünk...izé...

- Daenerys...- segítettem neki, már fel se idegesítettem magam azon, hogy nem tudja a nevem.

- Az!- csettintett egyet, hűha egy észlény –Szóval, nekünk még 2 óra!

- Tényleg...- te jó ég!!! Mindjárt csak ketten leszünk! Miért?! Istenem miééért?!

- Addig mondjuk, játszhatnánk...- nézett végig rajtunk Matt.

- Mit, barchobát? – kérdezett vissza a sötét hajú lány, összehúzott szemöldökkel.

- Azt is játszhatnánk, de én most nem arra gondoltam!

- Te jó ég!- meredt a plafonra Castiel, és most az egyszer én is egyet értettem vele. Barchoba?! No comment! 

- Nem barchobázunk! Üvegezzünk!- mondta a srác, kissé megemelt hangszínnel.

- Oké, úgy is unatkozok!- állt fel Lou.

- Remek! Ti jöttök?- meredt ránk a barna hajú fiú.

- Ja. - mondta röviden és tömören a fekete hajú.

- Miért ne?- válaszoltam én is.

- Király!- felelte, és kivett egy üres fantás üveget a táskájából, mi hárman, pedig arrébb toltunk pár padot, hogy elférjünk a földön ülve.

- Akkor ki kezdi?- lóbálta meg a flakont Matt.

- Lehetnek perverz kérdések is?- tette fel a kezét Castiel.

- Castiel!- lökte oldalba a lila körmű.

- Na! Lehetnek?- nézett körbe.

- Felőlem!- válaszolta a srác.

- Jól van!- egyezett bele Lou is.

- Hát, oké...- mondtam nem túl bátor hanggal. Castiel pedig megpörgette az üveget, ami... Matt-nál állt meg.

- Szívás!- verte hátba a rövid hajú lány.

- B*zdmeg Matt!- vágta hozzá az üveget.

- Na, nem akarsz valami perverzet kérdezni?- tette a mutató ujját a szájához, és közben a szempilláit rebegtette.

- Elmész te a jó büdös francba!- mondta röhögve - Na jó...mi az ízlésed?

- Hm. Asszem egész jól érzem az ízeket, az uborkának, például savanykás az íze, a pudingé édes, a...- mi Lou-val már a földön fetrengtünk a röhögéstől, hogy ez mekkora egy barom!

- Hülye! Mi jön be neked, vagy ki?- kérdezte már ő is rázkódó vállal.

- Sajnálom, de te biztos nem!- meredt rá elkerekedett szemmel.

- Tudod, hogy már kurvára elegem van belőled?!- mondta már sírva a nevetéstől.

- Persze! Mertem remélni!- felelte vigyorogva. - Rendben, most én jövök!

- Én?- meredt a műanyag flakonra Lou, amikor megállt előtte.

- Rád mutat, nem?- kérdezett vissza a hippi.

- Na, kérdezz! – fonta keresztbe a kezét.

- Szóval...van valaki, akivel járnál?

- Ja. - válaszolt gondolkodás nélkül Lou. Uh, mi folyik itt?

- Ki az?- nézett rá döbbenten a fiú.

- A kérdés erre nem tért ki!- adott logikus választ a fekete hajú.

- Jó de, itt volt ma a bünti teremben? -próbálkozott Matt.

- Igen...- pásztázta a földet Lou, és ez nekem már nagyon nem tetszett.

- Itt van most?- folytatta.

- Matt!- nézett a szemébe vigyorogva.

- Én vagyok az?- tette fel azt a kérdést, amitől a lány, csak nevetve beleütött a vállába.

- Hülye! Álmodozz csak!

- Poén volt, na! Amúgy is olyan vagy nekem, mint egy kishúg! Egy rossz kis hugica!- nevetet rá a fiú, mire Lou csak mosolyogva bólintott.

- Én is így gondoltam!- nézett a szemébe a lány, majd meglendítette az üveget ami...Castiel-nél ált meg.

- Na, ez jó lesz!- vigyorgott rá a srác, mire Lou csak fújt egyet.

- Muszáj perverz dolgot kérdezni?- ráncolta a homlokát.

- Igen!- nevetett Castiel.

- Akkor...izé- túrt idegesen rövid hajába- Milyen lányok jönnek be neked?

- Hm. - kezdte a srác meglepetten, nem számított Lou kérdésére.

- Na?- nézett rá a lány kicsit elpirulva. Mi van?! Lemaradtam!

- Az olyanok, akik nem beszélnek sokat, és...hogy is mondjam?

- Csinosak, szépek, sportosak, vagy mi?- sorolta a sötét hajú lány.

- ...Rávehetőek perverz dolgokra. - fejezte be, mire Matt megveregette a hátát, mi pedig Lou-val csak meredten bámultunk rá.

- Hogy te...- kezdtem volna a letolást, de Lou megelőzött.

- Te utolsó hülye, bunkó, arrogáns, idióta barom!  Elmész te a jó büdös picsába! Legközelebb állíts le, ha ilyesmit akarok tőled kérdezni! Ja, és dögölj meg! Tuskó!- ordította, majd kiviharzott a mosdóba.

- Ööö, most utána kéne mennem?- kapkodta a tekintetét köztem és Matt között a fekete hajú.

- Ha egy béna romantikus filmben szerepelnénk, akkor igen, de jelen esetben nem javaslom!- néztem vele farkasszemet, majd leültem a tőlük legtávolabb lévő padba.

- Sziasztok!- intett a barna srác, mire hirtelen odakaptam a fejem, és láttam, hogy szedelőzködik.

- Mi? Lejárt a büntetésed?!- kezdtem pánikolni.

- Igen, és ha nem baj, nem dekkolok itt tovább! Ha Lou keresne, akkor mondjátok meg neki, hogy otthon vagyok! Csősztök!- intett, és a kártyája lehúzása után, már ki is jutott innen, ellentétben velem, akinek, még egy órát itt kell lennie egy perverz állattal! Valaki mentsen meg!

- Ez jól itt hagyott minket...- meredt az ajtóra a srác.

- Ja. - mondtam a padra hajtott fejjel, mivel semmi kedvem sem volt szórakoztatni őt.

- Szia Daenerys! Más úgy sincs itt!- jött ki Lou a mosdóból, a vállára kapta lila alapon fekete kockás táskáját, és elindult, hogy kilépjen az ajtón.

- Ne csináld már!- szólt utána Castiel.

- Nem hallok semmit!- fogta be a fülét a lány.

- Nem lehetsz ennyire gyerekes!- fordult felé a sötét hajú, de Lou, már ki is lépett a teremből, így ott maradtunk ketten. Köszönöm sors, balszerencse, vagy bánom is én micsoda!

- Szia. - suttogtam magam elé, és csak bambultam a semmibe.

- Valami baj van?- hajolt be elém Castiel, amitől annyira megijedtem, hogy kis híján le is estem. Mivel azonban a bénasághoz nagy tehetségem van, ezért amikor vissza akartam húzni magam, megcsúszott a kezem, és a földön landoltam.

- Aú!- tapogattam a hátsóm.

- Jól vagy?- hajolt le hozzám a srác, és ez az eset kísértetiesen hasonlított a tegnapi naphoz. Amit csak álmodtam...meg kéne kérdeznem tőle! Legfeljebb hülyének néz...hm, túlélem!

- Figyelj Castiel...- kezdtem, mire leguggolt hozzám.

- Igen?- meredt rám szürke szemeivel.

- Tegnap...izé...szóval te...meg a játszótér...csak annyit szerettem volna, hogy...

- Befejezed a makogást, és elmondod értelmesen, vagy amíg kitalálod, hogy mit akarsz mondani, addig én beiratkozok egy süket-néma tanfolyamra!- hm, nem is tudom, miért töröm magam! Castiel imádnivaló srác, maga a megtestesült kedvesség!

- Jól van, szó’ tegnap te és én összeütköztünk, aztán jött valami fehér hajú kalóz és-

- Kalóz?- nézett rám furán, amin egy kicsit sem lepődtem meg.

- Igen, tudom, furcsán hangzik, de ne szakíts félbe! Utána elfutottam egy játszótérre, te utánam jöttél, és hoztál nekem kaját! Ja, és még egyszer, köszi! Finom volt! Tehát kigúnyoltál, meg szórakoztál rajtam, utána pedig...utána meg-meg-megcsókoltál! Miért?!- néztem rá kivörösödve, és nagy levegőt kellett, hogy vegyek, különben ott helyben összeestem volna. Szóval a reakció ennyi volt: Ha-ha-ha-ha-ha! Ki gondolta volna?

- Ez jó! Ezen jót nevettem! Na, akkor nyisd ki a táskád legelső zsebét!

- Miért?- kérdeztem, egyébként tökre feleslegesen, mivel, már rég kinyitottam, majd kérdőn kihúztam belőle, egy kettéhajtogatott A5-ös lapot   - Ez meg mi?- néztem rá értetlenül.

- Hajtsd ki!- nézett rám komolyan.

- Jó és mi...- tovább nem is mondtam, mivelhogy megláttam a papír belsejét. Ennyi volt beleírva: ,, Elájultál, ezért visszavittelek a suliba, és úgy találtak meg, aztán amikor anyukád jött érted, én is mentem hozzátok, és ott ültem az ágyad mellett. Lenne egy kérdésem: a mesékben nem úgy szokott lenni, hogy a hősnők a csóktól élednek fel, erre te elájulsz tőle?! Ilyen rossz volt? Javíthatok rajta, ha gondolod! xxx Castiel”

Nos, miután elolvastam ezt, az arcom paprika vörös színűvé vált, és csak elkerekedett szemmel meredtem a papírra, és nem tudtam, hogy örüljek-e vagy sírjak!

- Itt vagy lélekben? Daenerys!- állt mellettem a sötét hajú fiú.

- Öhm...akkor, nem csak álom volt?- néztem fel rá, és pont elkaptam azt a pillanatot, amikor kitört belőle a röhögés.

- Velem akarsz találkozni az álmaidban is? Vagy a játszótéren töltött óra ilyen álomszerű volt?!- nevetett jóízűen, én pedig csak csendben égtem, illetve lehet, hogy sisteregtem is, mert már nagyon melegem volt.

- Ne nevess már!- néztem rá totál vörös fejjel.

- Jó, jó! Befejeztem!- törölte meg a szemét.

- Azt akartam még, hogy ti...Lou-val, nos, izé együtt vagytok?

- Hogy én és Lou?- nézett rám kérdőn.

- Igen.

- Komolyan! Én besírok rajtad!- röhögött újra- Még hogy én és ő! Gondold már végig Daenerys!- mosolygott rám.

- Jé, jól mondtad a nevem!- csodálkoztam rá.

- Persze, hogy jól mondtam!

- De eddig nem... Diana-nak, meg Daniellának hívtál?!

- De tudod, hogy mit mondtam. – nézett rám vigyorogva- Amúgy tudom a nevedet, csak jó szívatni téged!

- Te csak ne mosolyogj! Hányadszorra csinálsz hülyét belőlem?!- estem neki totálisan elpirulva.

- Sokadszorra, de csak mert hagyod!- simította végig a hajam, amitől kirázott a hideg, persze csak jó értelemben. Oké, egyáltalán kirázhat valakit a hideg jó értelemben?! Te jó ég!

- Elismerem, hogy igazad van...

- Mindig igazam van! De most komolyan! Szerinted megcsókoltalak volna úgy, hogy közben barátnőm van?- meredt rám, mire elkaptam a tekintetem, és úgy válaszoltam neki.

- Nem is tudod... belőled akár azt is kinézem!- majd oldalra fordítottam a fejem, és láttam, hogy Castiel ledöbbenve néz.

- Hát, ok. Akkor ezt most felfogom. - vakarta meg a hátát.

- Ízé Castiel, én ezt nem úgy...csak te vagy a suli ,,rosszfiúja”, és ha ezt vesszük alapul, akkor akár...!

- Szerinted megtenném?!- csapott a padra, mire ijedten hőköltem hátra- Mondtam már, hogy azokra a lányokra bukom, akik be tudják fogni a pofájukat!- ordította az arcomba, én pedig csak meredten bámultam rá.

- Sajnálom. - mondtam ki ezt az egy szót, de ez is nagy erőfeszítést igényelt.

- Nem, én sajnálom. – mondta, már nyugodtabb hangon.

-  Mégis mit?- meredtem rá.

- Hogy miattam ide kellett kerülnöd.

- Mi van? Miért kellett volna miattad ide kerülnöm?- értetlenkedtem.

- Miattam verted szét Amber-t, nem?

- Micsoda?! Nem! Egyáltalán nem!- tiltakoztam egyből 1000-rel.

- Akkor?- mosolygott rám, és élvezte azt, hogy fülig pirulok.

- Jó, miattad is, de leginkább Hope miatt...- meredtem szomorúan a földre.

- Semmi hír?- kérdezte.

- Semmi. Legalább azt tudnám, hogy jól van-e! Csak ennyit!- néztem rá lefelé görbülő szájjal, és éreztem, hogy már nem sokáig bírom visszatartani a könnyeimet.

- Cssssss! Nincs baj!- simította meg újra a hajam, és már tényleg nem bírtam.

- Castiel? Sírhatok a válladon?- tudom, hogy ez inkább egy hülye romantikus szenvedős filmbe illene bele, de nem tudtam nagyon ellene tenni, és máris homályosan láttam.

- Persze. - válaszolt röviden, és magához húzott, én pedig a mellkasát, és a pólóját összekönnyezve bőgtem, ő pedig csak csitítgatott.

Az az egy óra gyorsan eltelt, és történt valami döbbenetes dolog.

 - Daenerys?- nézet rám álmosan Castiel, ugyanis a nagy bőgésem közepette bealudtunk, mondjuk én hamarabb keltem fel, és rákvörös arccal vártam, hogy ő is felébredjen, ami csak jó pár perccel később következett be.

- Öhm...elengednél?-néztem rá a hajammal megegyező színben pompázó arccal, mire csak nevetve széttárta a karját, így ki tudtam ,,szabadulni”.

- Mi az paprika királylány?- húzta félmosolyra a száját, én pedig, csak döbbenten figyeltem, és azt hiszem még jobban belezúgtam.(Tessék bevallom! Hah! Ennyit a menő imidzsemről, ami, ha jobban belegondolok, nem is volt nekem soha!)

- Semmi, és ne hívj így!- mondtam mérgesen, komolyan ennél még az is jobb volt, amikor „nem bírta” megjegyezni a nevem! Még a végén tsundere leszek!

- Nyugi már!- nevetett, én pedig csak elfordítottam a fejem- Most mi van, valami rosszat mondtam?

- Nem, csak...áh mindegy!- legyintettem egyet, és nem csodálkoztam azon, hogy Castiel úgy nézett rám, mint egy komplett idiótára.

- Na, de most tényleg! Mi van?

- Hagyjuk!- fordultam még jobban a fal irányába.

- Ne csináld már Daenerys!- hajolt be elém, én pedig kezdtem unni, hogy folyton elpirulok, na, jó ez enyhe kifejezés, totál elvörösödöm, amikor csak ránézek. Ez így már pontosabb volt!

- Nincs semmi bajom csak szeret...- hogy én mekkora egy idióta vagyok, szimplán szerelmet vallok!-szeret-szeretnék elmenni...

- Randizni?- nézett rám felhúzott szemöldökkel.

- Igen! Vagyis MI?! Nem, én nem éppen azt…!- egyik hibából a másikba, remek!

- Hm. Akkor eljössz velem egy randira?- húzta megint félmosolyra a száját.

- M-Mikor?- pillantottam rá.

- Mondjuk, holnap megfelelne?-kérdezte mosolyogva.

- Igen. - néztem magam elé megsemmisülve.

- Jé, letelt a büntetésünk!- pillantott a falon lévő órára, és valóban letelt az a négy óra, amit itt kellett töltenem.

- Akkor menjünk!- kaptam a táskámat a vállamra, és villámsebességgel indultam meg. Azonban ma semmi sem úgy alakul, ahogy azt én szeretném, de mindegy is, szóval éppen mentem volna ki, de az a rohadt ajtó nem nyílt ki, így konkrétan felkenődtem rá.

- Jól vagy?- kérdezte Castiel, de szigorúan csak az után, hogy kiröhögött.

- Asszem - motyogtam, miközben az arcomat tapogattam, Castiel pedig nevetve karolt át, és úgy léptünk ki az ajtón az üres folyosóra.

- Akkor holnap hányra menjek érted?- nézett rám, nekem pedig pár percig nem esett le, aztán basszus! Elfelejtettem a randinkat!- Mi a baj?

- Semmi! Mondjuk 18.00?- bámultam rá, egyre jobban elpirulva.

- Nekem bármikor jó, ha te vagy a dologban!- mosolygott rám, én pedig ott helyben szénné égtem, majd rákvörös fejjel válaszoltam.

- Nem volt ez egy kicsit nyálas duma?- húztam fel az egyik szemöldököm.

- De, nagyon is kedves hercegnő!

- Akkor mi…izé, tudod akkor…mi most…?- pillantottam rá segítségkérően, de csak nem esett le neki a tantusz, jaj, a fiúk annyira értetlenek!(Mondom ezt úgy, mintha annyi barátom lett volna már, ugyanis nekem Castiel a…had gondolkozzam…csak nem, az első? De! Holnap, pedig életemben először randira megyek! Bár az első csókom az első randin, vagy utána képzeltem el, de minden nem jöhet össze, nem igaz?)

- Mi mi?- pislogott értetlenül.

- Mi most…akkor…járunk?- bámultam rá hatalmas szemekkel, és fülig vörösödve.

- Azon szenvedtél ennyit, hogy ezt kimond?- nézett rám elképedve, majd hangos röhögésben tört ki, jó persze ez roppant mulatságos, vagy csak én vagyok ennyire szórakoztató, de miért kell mindig kinevetnie?!

- Igen!

- Jól van, na! Hogy kérdésedre is feleljek: Igen, mi járunk

- Tényleg?- fordultam hátra hirtelen, majd amikor Castiellel találtam szembe magam –szó szerint- kicsit nagyon elpirulva bambultam bele a gyönyörű szürke szempárba.

- Daenerys? Itt vagy lélekben?- kérdezte.

- Nem…- feleltem őszintén és bódultan, mire csak nevetve, a derekamnál fogva magához húzott, és megcsókolt! Újra! A második csókom!(Az 1. valahogy jobban hangzott, de mindegy!)

- Ti ketten meg mit…ti meg…- hallottuk valaki elhaló hangját a folyosón, mire megfordultam és próbáltam elfojtani a feltörni készülő röhögőgörcsöm: Amber felkötött karral, és begipszelt lábbal(ugye azt nem én csináltam?!) állt totálisan megsemmisülve, nekem pedig virult a képem, hogy így látom: Megalázva, de legfőképpen gipszben.

- Ó, szia!- intettem neki furán vigyorogva- Mi történt a kezeddel?

- Te kis picsa!- (minek ide *?!)

- Nem, tudod a nevem D-a-e-n-e-r-y-s!- betűztem le neki, és őszintén szólva élveztem, hogy gonoszkodhatok! Whahahaha!(Sátáni kacaj)

- Hogy merészelsz rámászni Castielre!- ó, azok a kedves kis emberkék, akik nem tudják elviselni, ha veszítenek lásd: Amber

- Figyelj nem mászott rám, oké?- nézett rá a srác furán.

- De…de nem úgy volt, hogy mi?- nézett rá kétségbeesett szemmel, amikből műkönnyek kezdtek potyogni, és megsajnáltam! Basszus, nagyon jól csinálja, ha megsajnálom az ádáz ellenségemet!

- Nem volt soha semmi velünk, nincs is, és nem is lesz!- hadarta gyorsan.

- Castiel!- mondtam én és Amber egyszerre, aztán a szőkeség agya elborult és odabicegett hozzánk, amivel ugye semmi baj se lenne, csak a szándékkal.

 Amber megállt előttem és olyan erővel taposott rá a lábfejemre a begipszelt lábával, hogy azt hittem ott halok meg, de minimum nekem is eltörik a lábam! Nem vagyok normális, hogy én még sajnáltam ezt a libát!

- Daenerys!- vakarta le rólam a kis kurvát Castiel, majd elég volt szúrós szemmel néznie, hogy Amber szemeiből igazi könnycseppek hulljanak, és végre felfogja, hogy (talán életében először)nem kap meg valamit, amit akar!

…

- Utálom Ambert!- mondtam, miközben rátámaszkodtam (a szöszi dög miatt fájt a lábam), és együtt sétáltunk hazafelé-ja nem említettem, hogy Castiel pár utcányira lakik tőlünk?

- Na, ne mondd!- nevetett, miközben óvatosan átkarolta a derekamat- Ha ez megnyugtat én is!

- Reméltem!- mosolyogtam rá, és akkor tényleg boldog voltam, akkor.

- Merre is laktok?- kérdezte, de mielőtt válaszolhattam volna, folytatta is- Persze nem szükséges megmutatnod, úgyis tudom!

- Akkor minek kérdezted?- kérdeztem paprika színű arccal.

- Költői kérdésnek szántam! Bár te még erre is válaszoltál volna, nem igaz?

- Ilyen vagyok! Ezt kell szeretni!- mutattam magamra.

- Tudom, és hidd el, hogy szeretlek is!- nyomott egy puszit a homlokomra, majd amikor a vallomásától hőgutát kaptam (gondolom erre ő is rájött), akkor hozzányomta a tenyerét is- Nem vagy te véletlenül lázas?

- Nem, jól…na jó, jól azért nem vagyok, de megmaradok!

- Örülök!- mosolygott, majd megálltunk a házunk előtt, és váltottunk egy búcsúcsókot ( a 3.!-ez a számolgatás már kezd uncsi lenni…), aztán még beszélgettünk egy ,,kicsit”. Amikor újra el akartunk búcsúzni egymástól, és Castiel felém hajolt, egy újabb csók reményében, akkor kinyílt a bejárati ajtó, erre pedig nemhogy nem számítottunk, de szabályosan le is fagytunk.

- Ő meg kicsoda?- kérdezte anya döbbenten, és rájöttem, hogy talán néha beszélnem kéne anyunak az iskolában történtekről, vagy az „új” barátaimról, mivel ezek a kellemetlen meglepetések eléggé kellemetlenek!

Folytatás következik!

Kiss Of Death 4.rész

 4. rész: Már megint Castiel !

 Az ügy egyre csak borzasztóbb lett, Hope pedig végérvényesen és nyomtalanul eltűnt. A rendőrség is csak össze-vissza beszél, és őszintén örülök neki, hogy lekerültem a gyanúsítottak listájáról, mert oké, hogy én is ott voltam, az incidens alatt, de azért nehogy már az én kezem legyen a legjobb barátnőm eltűnésében! Ma megyek először suliba az óta a Szerdai nap óta, pontosan 5 nappal ezelőtt történt az a bizonyos dolog. Még időben is érkeztem meg, ami nem kis meglepetést okozott Jeremy-nek. Igazából egy szemhunyásnyit sem aludtam a hétvégén, a látószerveimen ezt tökéletesen lehetett is látni. Gondoltam, ha már úgyse alszok, akkor bő két órával hamarabb is elkezdhetem a készülődést. Az iskolában próbáltam elvegyülni a tömegben, de mit ne mondjak a három grácia simán rám talált. Lehet rám szereltek valami nyomkövetőt, azért találnak meg mindig olyan könnyen. Szóval belebotlottam ebbe a három kedves kis dögbe, akik azonnal vérszívósdit kezdtek játszani, és hülye kérdésekkel kezdtek bombázni, a fenének sem akartak békén hagyni!

-Leszállnátok rólam?- kérdeztem erőtlenül.

- Huh? Mi van a zenelejátszód elszívta az erődet?- nézett rám értetlenül Tina.

- Aha- próbáltam kikerülni őket, de ezeknek a mániájuk az, hogy elzárják mások útját.

- Mi bajod, hogy még csak vissza se vágsz?- kezdett méregetni tengerkék szemével a szöszi, ami úgy tűnt csak „csini” ruhák és „cuki” cipők megtalálására volt alkalmas, ugyanis semmire sem jött rá az arcom vizsgálása után.

- Most nem vagy jó szórakozás!- vinnyogott újra a néger, és összenézve Amber-rel megbeszélték stratégiájukat. Nicol csak szótlanul meredt rám, jut eszembe hallottam én valaha is beszélni azt a csajt?

- Lányok szerintem hagyjuk...- mondta a barna hajú, zöld szemű leányzó, jé beszél!!!

- Na jó, ma mindenki megkattant?- nézett körbe az ég felé emelt fejjel Amber, majd Tina, mint valami betanított pincsi ugyanígy tett.

- Nem csak nem úgy tűnik, mint aki bármit is ki fog nyögni!

- Hm. Van benne valami, na jó húzzunk!- adta ki a parancsot a szőkeség, és úgy fordultak meg, mintha valami fodrászati reklámba szerepelnének. Hirtelen Nicol hátrafordult és egy kedves mosolyt küldött felém. Hogy mi a csuda folyik itt?! Értetlenül álltam ott egészen addig, amíg be nem fordultak a sarkon. Gyorsan megráztam a fejem, és villámsebességgel fordultam meg, de ennek meg is lett a következménye. Beleütköztem valaki vállába, és se perc alatt a földön találtam magam.

- Remek, már csak ez hiányzott!- mérgelődtem halkan.

- Jól vagy?- tornyosult felém egy árnyék, és őszintén szólva nem kis ijedséget okozott számomra. Akárcsak egy béna horror filmben.

- Hííík!- micsoda briliáns válasz! Nobelt nekem!

- Öhm, neked is hííík, de mi lenne, ha felállnál?- nagyon ismerős volt nekem ez a hang, hirtelen felnéztem és Castiel nyújtotta nekem a kezét.

- Castiel?- kérdeztem értetlenül.

- Igen ez a nevem...Daenerys?- hahaha, szörnyen vicces!

- Igen, engem is így hívnak...- miután befejeztük a ki ki csoda? nevű játékot, értelmes beszélgetésbe kezdtünk, vagy mégse.

- Szerinted ez jó szórakozás?- tettem fel neki halkan, mert a folyosón elhaladó emberek figyelmét eléggé felkeltette a „jelenetünk”.

- Eléggé – adta meg rövid, ám de számomra annál inkább irritáló válaszát.

- Mentem! – próbáltam kikerülni a fiút, de úgy tűnt átvette Amber és csatlósai idegesítő szokásait, és elállta az utamat, mindig arra lépett, amerre én is szándékoztam menni. Komolyan, mint a dedóba, ez ennyire jó szórakozás?!

- Mi a baj?- vigyorgott, én pedig nem adtam meg neki azt az örömöt, hogy dühösnek lásson, úgyhogy sarkon fordultam és a női mosdó felé vettem az irányt. A tervem bevált, mivel kellőképpen meglepődött, és mire utolért volna, én már a WC-ben álltam.

- Szióka!- integettem neki vidáman, ő pedig csak idegesen...szaglászott a levegőben?!

- Jobb lenne, ha eltűnnél innen!- nézett a szemembe szürke szemeivel, és egy kis aggodalmat véltem felfedezni bennük. Mi a fene folyik itt?!

- Miért?- néztem rá értetlenül.

- Csak tűnj el!- nézett rám idegesen és eltűnt az ember tömegben. Mi a...most, meg akart védeni?! A szemei olyan aggódóak voltak, és szépek és...na, álljunk csak meg egy szóra! Mi ez a lányos ömlengés itten?! Mintha bele lennék zúgva! Pedig nem! Nagyon NEM! Egyáltalán még csak nem is az esetem, sőt...talán...tetszik, de csak egy kicsit, egy incuri-pincurit! Na jó, ez kezd bizar lenni! Inkább tényleg eltűnök innen!

 Ám amint kiléptem a mosdó ajtaján, egy magas, fehér(?) hajú srácba ütköztem. (Komolyan a mai napon ez a mániám?!Meg egyébként mindig, de ezt a kérdést muszáj volt feltennem!) Szerencsére nem estem el, de a srác így is jó két fejjel magasabb volt nálam, és én se vagyok olyan pici a 170 cm-mel! Az egyik szeme kék volt, a másikat pedig szem kendő fedte. (Kalóz?XD Jó ez hülye poén volt)

-Öhm, bocsika!- próbáltam kikerülni, de megragadta a jobb karom és visszarántott maga elé.

- Daenerys- nek hívnak?- nézett a szemembe, amitől kirázott a hideg.

- Igen, de ha elengednél, annak örülnék!- próbáltam kicsit indulatosabban a tudtára adni, hogy mit szeretnék. Pechemre a folyosó üres volt, így senkitől sem tudtam segítséget kérni. A fehér hajú pedig csak meredten bámult, majd elkezdett szagolgatni! Mi van, büdös vagyok, hogy mindenki szagolgat?!

- Jó az illatod...- közölte lazán, és félszemével egyenesen a szemembe bámult.

- T-Tessék?- néztem rá értetlenül, akkor mégse vagyok büdi.

- Jó az illatod...- ismételte meg, és közelebb hajolt hozzám. Hogy mi a csuda van?! Az illatom, miért érdekel mindenkit az illatom?!

- Bocsesz, de nekem órára kell mennem!- próbáltam mostmár két kézzel elolni magamtól, de rohadt erős volt, így a két kezemet simán a falhoz nyomta, és szorosan tartotta.- Hé! Engedj el, hallod?! Sikítani fogok!- hirtelen rámnézett kék szemével, ami szinte világított!

- Csak nyugodtan!- nézett farkasszemet velem, én pedig vettem a bátorságot és sikítottam volna, hogyha egy hang is jött volna ki a torkom.                       Egyszerűen megnémultam!  Varázslat! lyedten tekintettem a fiúra, aki csak nevetve szemlélt, és közeledni kezdett felém, én pedig oldalra fordítottam a fejem, és szorosan lehunytam a szemem.

- Te?!- a szempilláim akaratlanul is felvetődtek, amikor meghallottam a számomra nagyon is ismerős hangot. Castiel futott a folyosón felénk, és gyűlölettel a szemében nézett a másikra. Hm, úgy tűnt ismerik egymást.
- Castiel? Micsoda meglepetés!- engedett el a fehér hajú, aminek eléggé megörültem.

- Dehogy lepődtél meg! Pontosan tudtad, hogy jövök!- nézett rá dühösen.

- Igazad van, de így viccesebb volt, nem igaz Daeny?- mi, ez most hozzám szólt?

- Elég legyen Storm! Takarodj vissza a helyedre!- üvöltött vele Castiel.

- Ahogy óhajtod, 3. felség! Később még találkozunk, Daeny!- intett és sarkon fordult, én pár percig csak meredten bámultam a fekete hajú fiút, majd a másik után fordultam és egy kis fáziskéséssel, de megmondtam neki a magamét.

- Nem vagyok Daeny, és...!- és eltűnt!- Mi a...?

- Daenerys! Jól vagy?- kérdezte a bal oldalamon álló Castiel.

- E-Eltűnt...- ismételgettem ezt az egy szót újra és újra.

- Bántott? Ha csak egyetlen egy ujjal is hozzád mert érni...

- Nem, jól vagyok! Bár nem csak egy ujjal, hanem két kézzel, de mindegy! Amúgy nem vagyunk olyan viszonyban, hogy ennyire aggódj értem!- kicsit fura volt, hogy máskor szívózik velem, akkor pedig eljátszotta a hős lovagot.

- Öm...igaz is, bocsi, csak tudod ő egy régi ellenségem, és azért akart bántani, mert látott velem együtt, tehát eléggé felelősnek érzem magam.

- Ó, akkor az a pali miattad szállt rám?- néztem rá elkerekedett szemekkel.

- Igen, és nagyon saj...-megint indulatosan a szavába vágtam.

- Tudod mit? Akkor hagyj békén, és ő is ezt teszi majd velem!- mondtam neki mérgesen, majd kiviharzottam az iskolából, és nem egyáltalán nem zavart, hogy az óra kellős közepén tarthattak a bent lévők.

  Egy játszótérig futottam, majd a kimerültségtől lerogytam a hintára. Mit csináljak?-ez az egy kérdés kavargott a fejemben, nem értem egyáltalán nem! Majd a gyomrom hangos korgással jelezte, hogy őt egészen más foglalkoztatja, jut is eszembe ma még semmit nem ettem!

- Éhes vagy?- tornyosult felém egy árnyék, ami megint nem kis szívrohamot okozott számomra. Majd felnéztem, és megállapítottam, hogy a dolgok tényleg ismétlik önmagukat.

- Nem, poénból korog a hasam!- néztem szemrehányóan Castiel-re.

- Akkor erre nincs is szükséged?- emelt fel egy Mc’Donalds-os zacskót.

- Azt egy szóval se mondtam...- válaszoltam, miközben kikaptam a kezéből a kaját.- Kérdezhetek valamit?- néztem rá, miközben helyet foglalt a másik hintán.

- Persze

- Te követsz engem?- néztem rá összehúzott szemöldökkel, mire csak széles mosolyra húzta a száját, és szerintem nagyon koncentrált, nehogy elröhögje magát.

- Nem, én a saját utamat járom, de úgy tűnik, te mindig keresztezed

- Aha, persze! Ja! Köszi, a reggelit!- mondtam tele szájjal, ami biztos hányingergerjesztő látvány lehetett, ja és persze roppant nőies voltam!

- Nincs mit!- felelte mosolyogva, a könyökére támasztotta az arcát, és úgy figyelt, aminek hála jól félre is nyeltem a kaját.- Jól vagy?

- Aha!- mondtam miután megittam a fél decis kólát.- Ezt soha többet ne csináld!- néztem rá mérgesen, ám szerintem az, hogy enyhén elvörösödtem totál elárult.

- Mit?- kérdezte megint olyan pózba helyezkedve, és vigyorogva figyelte a reakciómat, ami a fülig vörösödés volt. Most komolyan! Ki ne jönne zavarba attól, hogy egy eléggé helyes fiú bámulja a gyönyörű szemeivel! Te jó ég! Mi ez a nyálas duma?!

- Ezt!- válaszoltam még mindig paprika színben pompázva.

- Ja, hogy ezt!- nézett rám még jobban megbabonázva szürke szemeivel, tuti, most már holtbiztos, hogy direkt csinálta!

- Igen!- fordultam a másik irányba, hogy legalább az arcomat ne lássa.

- Jó. És ezt csinálhatom?- fogalmam sem volt róla, hogy mit akar, ezért megfordultam, hogy lássam és...és Castiel arca pár centire volt tőlem, a kezével pedig beletúrt vörös hajamba, én padig elkerekedett szemmel, és a hajamhoz hasonló színű arccal figyeltem a srácot. Az ajka alig pár mm-nyire volt tőlem, és tisztán éreztem a lélegzetét, szorosan behunytam a szemem, és vártam, majd hirtelen kinyitottam, ugyanis hangos röhögésre eszméltem.

- Ez jó! Ez nagyon jó!- nevetett a hintán, és csaknem le is esett.

- Nem ez nem vicces!- mondtam zavartan, és mivel, már nagyon idegesített, ezért hatalmasat taszítottam rajta, aminek következtében le is esett a földre, de csak tovább nevetett rajtam.

- De! Ismerd be, hogy az!- fetrengett a földön.

- Jó, talán egy kicsit az!- mondtam totál vörös fejjel.

- Na, ugye?- nézett rám most már csak mosolyogva, és felém nyújtotta a kezét, hogy húzzam fel. Én hülye, pedig megragadtam a kezét, mire Castiel szorosan megmarkolta a kezem, és lerántott a földre maga mellé.

- Vá...te...mit?!- makogtam össze-vissza rákvörös fejjel, és az sem kizárható, hogy füstöltem is.

- Ha meg akarnálak csókolni, azt normálisabban tenném!- nézett mélyen a szemembe, és ehhez még csak meg se kellett erőltetnie magát, ugyanis pár centire feküdt tőlem.

- Mi?- jesszus, olyan értelmesen bírok beszélni...

- Nyugi, eszemben sincs megcsókolni téged!- ennek a kijelentésének fogalmam sem volt, hogy örülnöm kéne-e vagy nem.-Mi van, most besértődtél?- nézett rám döbbenten, nem, egyáltalán nem zavart, hogy így gondolja, sőt még csak meg sem lepett a dolog.

- Nem, miért?- néztem rá faarccal.

- Úgy értettem, csak így simán minden bevezetés nélkül, de tudod mit?- nézett rám, mire én csak értetlenül bámultam rá.

- Mit?- kérdeztem meg, de hamarabb megkaptam a választ, mint szerettem volna, ugyanis bármi előrejelzés nélkül a számra tapasztotta az ajkát!!! Egyszerűen megcsókolt! Ott a földön, iskolaidőben, csak úgy bevezetés nélkül, pont, ahogy az előbb említette. Azt hiszem, valahol ez volt az a pont, ahol teljesen elvesztettem a fonalat.

Folytatás következik!

Kiss Of Death 3.rész

3. rész: Idegtépő

 Másnap semmi kedvem sem volt suliba menni, és ezt anya is megértette, ezért igazolta a hiányzásom. A rendőrség totál felbosszantott, pontosabban csak a barna hajú pasas, aki mint kiderült Nick apja. Hű, sok volt tegnap az izgalomból! Viszont Hope barátnőm tényleg eltűnt, és egyelőre semmi nyom, de komolyan az égegyadta világon semmi! Kíváncsi vagyok, hogy Nick vajon honnan tudott a papírokról, és miért volt felírva Hope neve? A listán vagy min, pedig miért volt ABC sorrendben a nevek és...várjunk csak! Ahogyan az az adott ember vezetékneve végződött, a másik keresztneve úgy kezdődött!Ez eddig miért nem jutott eszembe?! Fel kell hívnom Nicket! Gyorsan tárcsáztam a fiú számát, és magamban sürgettem, hogy vegye már fel!

- Szia! Én vagyok az, csak azt akartam kér...-kezdtem egyből hadarni, miután felvette a telóját, pechemre megint pechem volt.

- Ki beszél? Bárki is vagy, jobb ha leteszed kislány! Ha Nicket keresed, akkor pedig nézz szét az iskolában, ő is ott van, nem úgy mint egyesek!- csapta le egy mogorva férfi hang a telefont.  

Aj! Miért utál minden borostás rendőr engem?(Igaz, eddig még csak 1, de ki tudja mi lesz?) Mondjuk eszembe juthatott volna, hogy Nick talán a suliban lesz, mint minden normális gyerek. Semmi gond! Erős vagyok, menni fog ez egyedül is! Én a feminista majd jól megmutatom! Aha, a nagy *******!

-  Kincsem elmegyek a boltba, addig legyél jó! Szia!- lépett ki anyám a házból, és abban a pillanatban tudtam, hogy eljött az én időm! 

 Gyorsan összekaptam magam, levedlettem az XL-es pólót, ami hálóingként asszociált, és felhúztam magamra az imádott fekete farmerom, a változatosság kedvéért egy szürke pólót, amin piros felirattal ez állt:Red Hot Chili Peppers -egyszerűen imádooooooom azt a bandát!- Eltértem a lényegtől, szóval ehhez jött ugye a fekete tornacsuka, hogy annyira ne fessek oroszlánnak, a hajamat egy gyors lófarokba fogtam és már kész is voltam. Megvártam még anya eltűnt az utca sarkán (semmi rossz szándék), és halkan lopózva kiléptem az ajtón, majd az ellenkező irányba indultam el. Szerencsétlenségemre beleütköztem egy nőbe, ez van, nem járok Fortuna istennő kegyeiben.

- Bocsánat!- kerültem ki, és siettem tovább, de utánam nyúlt, és 2 centis vörös körmeit belém vájva szólt hozzám. Szólt?! Inkább sziszegett!

- Azt hiszed egy bocsánatkérés elég?

- Reméltem!- pislogtam nagyokat rá, és úgy tűnt nem csípte a cinizmusom.

- Azt hiszed vicces vagy?- kérdezte, mire legszívesebben rávágtam volna egy ,,Igen-t” de a körmei így is mélyebbre süllyedtek a húsomba, ami nem volt túl kellemes, ezért csak újra elnézést kértem, és kirántottam magam a banya szorításából, aki egyébként nem is volt banya! Sőt egy félhosszú sötét barna hajú és szemű, szép arcú, magas 20-as éveiben járó nő nemű egyed pillantott rám lenézően.

- Elnézést!- mértem végig tetőtől talpig, egy piros tűsarkú, sötétkék farmer, vörös méregdrága táska, ugyanilyen színű és árú napszemüveg, és egy eléggé kivágott fekete felső virított formásnak mondható testén. A füléből hatalmas fekete karika fülbevaló csüngött, a száján vörös rúzs, az arcán egy kis púder, a szemén szempillaspirál volt, és füstös sminkkel tarkította az arcát.

- Pfff! Miért pont te?- fújt egyet akár egy macska, és kikerülve engem el is indult.

- Tessék? Jól hallottam?- szóltam utána, de meg se hallotta, hülyét meg nem akartam csinálni magamból, hogy egy olyan ember után futok, aki rám se hederít! Most komolyan mi ütött mindenkibe, ebbe a városba mindig is ilyen furcsa emberek laktak? Tegnap az a hüyle rendőr, ma meg ez a nő!

- Hagyjuk!- jegyeztem meg félhangosan és tovább nyargaltam.

Pár percnyi séta után megálltam egy ,,Örökkön-örökké” nevezetű bolt előtt, ahol ilyen akármilyen varázs bizbazokat árulnak, gondoltam benézhetnék. A sorok között lépegetve, véletlenül nekiütköztem egy alacsony lánynak. (Most komolyan! Nekem ez a mániám vagy mi a csuda?)

- Bocsi nem akartam!- mentegetőztem halkan, majd döbbenten figyeltem az alig 160 centis piros szemüveges, rövid fekete hajú lányt.

- Semmi gond!- suttogta halkan, és ki akart kerülni, amikor elébe léptem, ő pedig csak ijedten meredt rám.

- Nyugi! Csak a nevedet akartam megkérdezni!- nyugtatgattam.

- A nevem? Vivien Artemson, örültem Daenerys!- mondta, miközben feljebb tolta orrán a szemüvegét, majd el akart sietni, de megint csak visszatartottam.

- Várj! Honnan tudod a nevem?- kérdeztem tőle.

- Egy iskolába járunk-felelte nagyokat pislogva, hú basszus, most nagyon beégtem! De egyvalami nem stimmelt!

- Mit keresel az utcán tanítási időben?- tettem fel neki.

- Én kutatómunkát végzek, na és te?- beletrafált a lényegbe, zavartan nevetve válaszoltam neki.

- Nem muris? Képzeld én is!- kaptam le egy könyvet a polcról- Pont ööö... a nyulak szokásairól? Igen! Hahaha!- ez nagyon béna álca volt, de hátha beveszi.

- Ó, én kevésbé izgi feladatot kaptam, nekem Arthur királyról kell gyűjtenem!- most vagy nagyon hülye, vagy csak naiv.

- Tudod a könyvtárban láttam egy jó könyvet...róla- hitegettem szegényt.

- Tényleg? Oh, köszi! Akkor megyek is, szia!- intett és közben kisietett.

 Visszaintegettem neki, majd rövid nézelődés után úgy döntöttem tovább állok, hiszen eleve hülyeség volt bejönni ide! Amint az utcán sétáltam, egyszer csak egy halk sikoly szelte át a levegőt. Ijedten futni kezdtem a hang irányába, és egy sikátorba fordulva meg is pillantottam egy alacsony lányt a falnak szorítva három fiú által. Vivien volt az.

- Te jó ég!- akartam mondani, de csak tátogtam.

- Daenerys! Menj innen!- kérlelt könnyes szemmel.

- Mi bajod? Már megmenteni sem lehet?- kérdeztem egyből, mivel most lecsesz, hogy megmentem?! Erre a 3 srác röhögésben tört ki.

- Megmented? TE?!- nevettek a hasukat fogva.

- Miért, valami problémátok van?- kértem ki magamnak, mert oké hogy nem vagyok bodybuilder, de azé’ 170 centi vagyok! Jó, ez tényleg nevetséges, komolyan mit hősködöm?!

- Na, várunk!- tapsolt kettőt az egyetlen barna hajú(a másik kettő fekete volt, mármint hajszínileg…rasszista még nem vagyok!XD)

- Mire?- pofáztam egyből vissza, én és a hülye lepénylesőm!

- Rád, te superwomen!- röhögött a képembe, hahaha, szörnyen vicces, várjunk, tud angolul! Aszta!- Egyáltalán hány éves vagy?

- Tizenöt! Novemberben leszek 16!- húztam ki magam büszkén, ők pedig pár percen keresztül bámultak rám, majd egyszerre kezdtek el vihogni.

- Még csak 15, de milyen hősies!- nevetett a falnak támaszkodva a magasabb fekete hajú fiú, aki lehetett vagy 190 centi.

- Nyugodtan nevessetek!- vigyorogtam rájuk unottan, mire a barna srác odajött (kb. 5 centivel volt magasabb nálam), és nyugodtan „lenézett” a szemembe.

- Figyelj ide! Most eltűnsz, és neked nem esik semmi bajod, ettől a könyvmolytól meg elvesszük a pénzét és ennyi, de ha beleavatkozol, akkor mindenki rosszul jár, tehát…

- Hiszen már beleavatkoztam, akkor már nem mindegy?- vágtam a szavába, és a válaszát meg sem várva fejeltem le teljes erőmből, amitől a földre rogyott, én pedig sajgó homlokom fogtam erősen.

- Mi a fasz?!- döbbent le a „csak” 185 centis srác, még a másik a döbbenettől elengedte Vivien csuklóját, és kihasználva az alkalmat amilyen gyorsan csak tudtam odarohantam, és a karját megragadva elfutottunk. A két srác pedig utánunk…

Gyorsan magam elé löktem a szemüveges lányt, így én kerültem közelebb a ’feketékhez’. Az utcán pár perce szaladhattunk, de egy teremtett lélekkel sem akadtunk össze, és kezdtem kétségbeesni, mi a halál folyik itt?! Hátrafordultam, és nagy meglepetésemre a két fiút sehol sem láttam, lassítottam, és Vivient is megállítottam.

- Mi az? –kérdezte lihegve.

- Eltűntek- suttogtam a csendes utcán, és a harang hangos kongására rezzentem csak meg.

- Dél van- jelentette ki, majd rám pillantott- Meghívlak egy hála ebédre!

- Nem szükséges!- kiáltottam utána, de már előre szaladt, így mosolyogva indultam Vivien után, de ekkor valami a hajamba markolt, és nagy erővel rántott vissza.

- Aúúú!- ordítottam, majd összehúzott szemöldökkel meredtem a számra tapadó kézre. (ami csak úgy mellékesen megjegyezném: Rohadt büdös volt!)

- Ne ellenkezz, úgyse mész vele semmire!- nézett rám szúrósan a barna srác, akinek nem tudom a nevét, tehát a Névtelen barna hajú srác. Szép! Egyébként egy ragtapasz díszelgett az általam okozott sebén, ami láthatóan feldagadt.

- Mit csinálunk vele?- kérdezte a magas fekete hajú srác, az aki a számat fogta be, és erre a kérdésre elkerekedett a szemem.

- Mit? Semmit! Csak megvárjuk még drágalátos Mickey haverunk húgocskája vissza nem jön érte!- rázta a fejét értetlenül, és azon gondolkozott mire gondolhatott Névtelen2, majd úgy tűnt leesett neki, mivel lesütötte a szemét. Na! Mégse olyan rossz ember!

- Hülye! Még csak 15 éves! Több mint 5 évvel idősebb vagy!- akadt ki.

- Pedig ki nézhetne többnek, ha akarna!- vizsgálgatott, mire én és a másik is felhúzott szemöldökkel bámult rá, hűha, egyet értünk!

- Akkor is még kölök!- bökött rám, úgy mint egy kutyára.

- És, ha csak 15 éves, akkor mi van?- feledkezett meg egy percre rólam, és a kezét az ég felé emelte, aminek köszönhetően meg tudtam szólalni.

- Novemberben leszek 16!- emlékeztettem őket.

- Leszarom! Én meg 18 leszek Októberben, és ez kit izgat?- nézett rám a barna srác kérdőn.

- Engem érdekelt- vontam vállat- Amúgy mi a neved?

- Mi?- nézett rám úgy, mint egy fogyatékosra.

- Nem mi, hanem tessék! A nevedet kérdeztem, én Daenerys vagyok!

- Oké, szia!- intett furán, majd körbenézett és megjegyezte- Hol van az az átkozott?

- Az öcsémre gondolsz?- kérdezte a fekete hajú.

- Ja-, gondoltam a harmadik srácról beszélhettek. - Mindig eltűnik!

- Csak nem őt keresitek?- lépett be a sikátorba egy magas srác, maga mögött húzva az említett srácot, és az előttem ülők elé vetette őt, mire gyorsan odébb ugrottam, és így már a napfény sem akadályozott abban, hogy lássam ki áll előttem, a döbbenettől szabályosan kihagyott egyet a szívem. Aki ott állt világos farmerben és fehér atlétában, az ne más volt, mint Nick!

- Nick, mit keresel itt?!- estem neki, ahelyett hogy megköszöntem volna.

- Bocs, hogy késtem, nem igaz Harry?- meredt a barna srácra, és így álltak vagy még 5 percig, aztán a mellettem guggoló (ezek szerint) Harry felpattant, és Nick felé száguldott, majd egy hatalmasat lekevert Nicknek!

- BASSZUS!- ordítottam el magam, és oda akartam menni hozzájuk, de a másik srác nem engedett, erre én is bedühödtem, és beleharaptam a kezébe, mire természetesen elengedett, így az egymást püfölő fiúk felé vetettem magam.

- Tűnj innen!- üvöltött rám Nick, miközben belevert egyet a fiú képébe.

- De…!- néztem rá elképedve.

- Személyes ügy, majd elmondom, most fuss!- adta ki az utasítást, én pedig engedelmeskedve neki elrohantam. Talán, hogy megkeressem Vivient, talán, csak mert Nick azt mondta, de a valóságban lévő „talán” más volt: Féltem!

 A nagy monológomban elfelejtettem a legfontosabb dolgot, futás közben széjjel kéne nézni, így konkrétan kifutottam egy autó elé. Tudjátok a filmekben szokott olyan lenni, hogy az ember előtt lepereg az élete, amikor halál közeli állapotba kerül, na én vagy nem vagyok ember, vagy ez baromság, ugyanis én csak az autót láttam, és azt hallottam, ahogy eszeveszetten dudál.

Páni félelmemben pedig csak álltam ott, mint egy szerencsétlen, aztán egy lökést éreztem az oldalamon, majd mikor legközelebb kinyitottam a szemem Vivien feküdt rajtam, és szépen artikulálva megkérdezte:

- Hülye vagy?!- erre mit lehet válaszolni.

- Igen- erőltettem egy mosolyt az arcomra.

- Gyere már!- pattant fel, és a kezét nyújtva nézett le rám.

- Köszi!- mondtam neki, de nem csak a felsegítésre értettem, és ezt ő is tudta.

 Vivien egy egész helyes kis étterembe vitt el kajálni, ahol húst ettünk zöldséggel, ami be kell vallanom, nagyon finom volt!

- Mi az?- nézett rám, amikor egy idő után, már csak turkáltam az ételben.

- Vivien- kezdtem halkan, de ő mégis folytatta.

- Pedig szerintem nagyon jó íze van, sokszor jövök ide enni, finom kajákat készítenek, és nem is drága, meg ismerek pár embert, az is…

- Vivien!- mondtam, talán a kelleténél hangosabban, mivel a mellettünk ülők pisszegni kezdtek, vagy csak szigorúan, a fejüket csóválva néztek rám. Utálom a felnőtteket, azt hiszik, mindent jobban tudnak!

- Tessék?

- Miért támadtak rád?- tértem egyből a lényegre.

- Te aztán nem beszélsz feleslegesen- motyogta magának, á dehogynem! Még nem ismer elég jól engem és a lepcses szám!

- Akkor?- néztem rá válaszra várva.

- Azért mondom ezt el neked, mivel megbízom benned!- bámult rám szemüvege mögül- Szóval, helyezd magad kényelembe, mivel ez hosszú lesz!

- Jó- dőltem hátrébb a széken, és összekulcsolt kézfejjel figyeltem.

- Nem tudom, hogy mit hallottál, vagy mennyit, de ha hallottad a Mickey nevet, akkor már kicsit egyszerűbb lesz elmagyaráznom.

- Igen, de csak ezt a nevet, és ennyi- válaszoltam gyorsan- Kicsoda ő?

- A bátyám-felelt rezzenéstelen arccal.

- Ez gondolom, lényeges lehet- próbáltam rávezetni arra, hogy egy kicsit többet áruljon el erről az egészről.

- Igen, nos a bátyám…nem is itt kezdem inkább! A szüleim kiskoromban meghaltak és én egyedül maradtam Mickeyvel, aki 6 évvel idősebb nálam.

- Sajnálom!- szóltam közbe.

- Szóval a bátyám akkor 14 éves volt, én pedig ugye 8, nos mint két kiskorú nagykorú rokonaink felügyeletére akartak bízni, de az egyetlen ilyen rokonunk a bácsikám volt, aki…hogy is mondjam…

- Szigorú?- miért dumálok bele mindig mindenbe?!

- Nem éppen, na jó, kerek perec kimondom: Nem úgy tekintett rám, mint az unokahúgára…

- Azt akarod mondani…?- néztem rá döbbenten.

- Igen, de a bátyám megvédett tőle, így viszont ő kapta a pofonokat attól a részeg vadállattól, ezért egy nap úgy döntöttünk, hogy nem bírjuk tovább, és megszökünk. Mickey hamarabb hazajött az iskolából és feltűnés nélkül összepakolta a legfontosabb dolgainkat egy bőröndbe, amit aztán gondosan elrejtett a közeli erdőben. Mikor én is hazaértem a megbeszélt terv szerint el kellett játszanom, hogy fázom, mivel akkor be kellett gyújtani, és ez is tökéletesen sikerült, mivel a bácsikánk a bátyámat kérte meg, hogy gyújtson be, és ezzel a terv következő stádiumába értünk. Mickey meggyújtotta a gyufát, és „véletlenül” leejtette, így a padlón lévő szőnyeg meggyulladt, és elérkeztünk a befejezéshez, ahol nem volt csak kettő lehetséges végződés: 1, Elbukunk, és bent égünk 2, A terv sikerrel jár, és kimenekülünk

- És a bácsikátok?- néztem rá előre félve a válaszától.

- Neki is volt két lehetősége: 1, Élve kijut 2, Bent ég el velünk, vagy nélkülünk

- Nem gondolod, hogy ez egy kicsit szadista?

- Nyolc éves voltam! A bátyám volt a mindenem, és az a perverz barom elviselhetetlen volt, pia szagot árasztott magából, és állandóan bántotta Mickeyt! Ez nem elég indok?- csapott az asztalra, és zilálva, felállva pillantott le rám- Bocsi, folytassuk ezt a beszélgetést inkább máshol!

- Jó- sétáltam utána némán.

- Bocsánat az előbbiért, és ha nem riasztottalak még el, akkor én folytatnám.

- Semmi gond, és itt vagyok- pillantottam köre a kihalt parkban, ahol egy padon ültünk.

- Tehát, a szőnyeg lángra lobbant, és Mickey karon ragadott engem és az ajtó felé húzott, de az a iszákos idióta bezárta az ajtót, így az ablakhoz futottunk, és a bátyám lenézett, kb. 3-4 méterre lehettünk a föld felett, így engem az ölébe zárva kiugrott, és még utoljára hallottuk a bácsikánk rekedt hangját, hogy „Hülye kis szarosok!” Mondhatom kedves búcsúzás volt!

- Búcsúzás?- pillantottam rá ledöbbenve.

- Igen, azóta nem láttam, tehát ez volt egymással az utolsó beszélgetésünk.

- Értem, csak azt nem, hogy ebből mi derült ki, ami azzal a 3 sráccal kapcsolatos?- dumáltam már megint bele.

- Pillanat! Szóval ebbe a kisvárosba jöttünk, de nem dolgozhattunk, így nem nagyon volt szállásunk, se kajánk, és ilyen alapdolgok hiányoztak az életünkből, ezért a bátyám belekeveredett olyan dolgokba, amikbe egy „normális” 14 éves tini fiú soha. Drogot lopott, vagy szállított bizonyos személyek megbízásából, és egyre jobban belekeveredett ebbe a drogos világba, én pedig jó kislányhoz híven jártam a suliba és színötös bizonyítvánnyal zártam minden évet, mondjuk még most is, de ez nem lényeg! Szóval mivel Mickey is rájött két év után, hogy ez a drogos meló, nem a legjobb, és ki akart szállni, akkor megfenyegették, hogy végeznek velem, ha kiszáll, ezért a mai napig szenved vele. Viszont egy hete eltűnt, és azóta ez a 3 srác nem száll le rólam, mivel tudják, hogy Mickeyt egyedül én érdeklem, és nem úgy, bár szerinte nem gondoltál rosszra!- vett egy nagy levegőt, majd szaggatottan kifújta, és könnyes szemmel beszélt tovább hozzám- Az egész az én hibám!

- Dehogyis!- nyugtattam egyből, de nem sokat ért, de őszintén meglepődtem rajta, mivel nem kezdett el sírni- Akkor jobb lesz, ha kisírod magadból!

- Nem sírok!

- Jó, oké, oké! Akkor nem!

- Mickey azt mondta nekem, hogy csak a gyávák és a gyengék sírnak, ezért nem sírhatok! Erősnek kell lennem, és akkor hátha visszajön!

 Még sokáig visszhangzottak a fejemben Vivien szavai, amikor hazafelé sétáltam a félig meddig kihalt utcán, amit furcsálltam is délután 4 óra fele. Aztán (újra) beleütköztem valakibe, ami olyan hirtelen történt, hogy elvesztettem az egyensúlyom, és a földre ültem. Két pislogás után felnéztem, és amint megpillantottam őt, lefagyva bámultam rá, és ezzel ő sem volt másképpen.

- Bocs, jól vagy?- nyújtotta a kezét Castiel.

- Igen!- pattantam fel anélkül, hogy elfogadtam volna a kezét.

- Mi az? Már mondtam, hogy bocsánat!- jött utánam, mivel sietősen tovább mentem.

- Nem veled van bajom!- fordultam meg, és ordítottam a képébe, amitől kicsit hátrahőkölt, majd végiggondoltam- Veled csak részben.

- Fura vagy!- húzta fel az egyik szemöldökét, majd utánam szaladt.

- Nem te vagy az első, aki ezt mondja- küldtem felé egy halvány mosolyt.

- Ezen nem lepődöm meg-mosolygott ő is, aztán pár perc mosolygás után gyorsan elkaptam a fejem, hogy miért tettem, arról fogalmam sincs.

- Amúgy mit keresel itt?- próbáltam terelni a szót.

- A kutyám sétáltatom-rántott egyet a kezében tartott fekete pórázon, amit eddig észre sem vettem.

- Ó, bocsi kutya nem láttalak!- vigyorogtam kínomban, és a nagy kutyát figyeltem, aki csöndesen lépkedett utánunk.

- Démon a neve-segített ki Castiel.

- Elég érdekes egy név…- pislogtam a kutyára nézve- Milyen fajta?

- Rottweiler.

- Szép…meg nagy…és fekete-soroltam, aztán arra lettem figyelmes, hogy a mellettem lépkedő fekete hajú fiú kiröhög.

- Akarod kicsit sétáltatni?- fordult felém, és meg se várva a válaszomat, a kezembe nyomta a pórázt. A kutya pedig, vagy jól szórakozott rajtam, vagy csak megérezte a félelmem, de úgy elrohant velem, mint a huzat! Démon- nagyon is illik rá ez a név- addig rángatott magával, amíg egy túlságosan is ismert személyt nem pillantottam meg magam előtt, de már késő volt: A kutya szépen belevezetett Nick apjába, a kedves borostás rendőrbe.

- Te meg…?- kérdezte volna, de a tekintete a lábát lepisilő(!) kutyára vándorolt, én pedig alig bírtam visszatartani a kitörni készülő nevetést.

- Sajnálom!- rántottam egyet a pórázon.

- Mégis mit képzelsz?! A dögödet pedig tanítsd meg viselkedni!- rivallt rám.

- Nem az én állatom, de akkor se dögözze le!- dumáltam neki vissza, már megint az a kotnyeles pofám!

- Jó napot!- köszönt neki Castiel, aki akkor ért be minket, és egy gyors mozdulattal kikapta a kezemből Démon szárát, engem karon ragadott, és úgy fordított hátat a rendőrnek!

- Dorothy?- hallottam Nick hangját a hátam mögül, mire gyorsan megpördültem a tengelyem körül.

- Ő Daenerys!- mérte végig Castiel.

- Nekem nem!- nézett farkasszemet vele Nick

- Nick, tényleg így hívnak, nem Dorothynak!- próbáltam menteni a menthetőt, de nem sok sikerrel.

- Nem baj nekem Dorothy leszel, ha már nem bírtál bemutatkozni a múltkor!- vigyorgott már megint szélesen.

- Ó, tényleg! Bocsi!- mekkora egy bunkó vagyok!

- Múltkor?- nézett rám kérdőn a fekete hajú.

- Ja! Nick segít…- haraptam el a mondat végét, mivel a fiú apja kérdőn bámult rám, micsoda egy szar helyzet!

- Mi is történt?- tudakolta a rendőr.

- Hát…ööö

- Nekem beszél, ha nem zavarja!- küldött felé egy nem túl kedves nézést Castiel, mire Daniel szúrós szemmel bámult rá.

- Tanulj egy kis tiszteletet!- szólt rá. Hm. Vajon miért gondolom azt, hogy nem csípik egymást?- Vagy megint náluk akarod tölteni a szabad időd?

- Azt inkább kihagynám!- mosolygott erőltetetten a fiú, majd gyorsan karon ragadott, és kutyástól eltűntünk onnan.

- Ez mi volt?- néztem rá kérdőn.

- Tudod nagyon jól, hogy nem vagyok egy áldott jó lélek, ezért sokszor is látogatom meg a rendőrséget, erre célzott az a vén fószer!

- Ó, hát persze!

- Miért, mit hittél puszipajtások vagyunk Nickkel? Amúgy, honnan is ismered?

- Nem- pillantottam rá döbbenten- Segített nekem, Hope után nyomozni!

- Hope? Miért mi van vele?- kérdezett rá, arra témára, amit már megint sikeresen kikotyogtam.

- Eltűnt- suttogtam halkan, minden mindegy alapon.

- Én…sajnálom!- mondta ő is halkan.

- Furcsa ezt a te szádból hallani!- néztem rá, és kezdtem magam furán érezni, de hogy mi volt az oka? Arra még 4 napig nem jöttem rá.

Folytatás következik!