Kiss Of Death 3.rész

3. rész: Idegtépő

 Másnap semmi kedvem sem volt suliba menni, és ezt anya is megértette, ezért igazolta a hiányzásom. A rendőrség totál felbosszantott, pontosabban csak a barna hajú pasas, aki mint kiderült Nick apja. Hű, sok volt tegnap az izgalomból! Viszont Hope barátnőm tényleg eltűnt, és egyelőre semmi nyom, de komolyan az égegyadta világon semmi! Kíváncsi vagyok, hogy Nick vajon honnan tudott a papírokról, és miért volt felírva Hope neve? A listán vagy min, pedig miért volt ABC sorrendben a nevek és...várjunk csak! Ahogyan az az adott ember vezetékneve végződött, a másik keresztneve úgy kezdődött!Ez eddig miért nem jutott eszembe?! Fel kell hívnom Nicket! Gyorsan tárcsáztam a fiú számát, és magamban sürgettem, hogy vegye már fel!

- Szia! Én vagyok az, csak azt akartam kér...-kezdtem egyből hadarni, miután felvette a telóját, pechemre megint pechem volt.

- Ki beszél? Bárki is vagy, jobb ha leteszed kislány! Ha Nicket keresed, akkor pedig nézz szét az iskolában, ő is ott van, nem úgy mint egyesek!- csapta le egy mogorva férfi hang a telefont.  

Aj! Miért utál minden borostás rendőr engem?(Igaz, eddig még csak 1, de ki tudja mi lesz?) Mondjuk eszembe juthatott volna, hogy Nick talán a suliban lesz, mint minden normális gyerek. Semmi gond! Erős vagyok, menni fog ez egyedül is! Én a feminista majd jól megmutatom! Aha, a nagy *******!

-  Kincsem elmegyek a boltba, addig legyél jó! Szia!- lépett ki anyám a házból, és abban a pillanatban tudtam, hogy eljött az én időm! 

 Gyorsan összekaptam magam, levedlettem az XL-es pólót, ami hálóingként asszociált, és felhúztam magamra az imádott fekete farmerom, a változatosság kedvéért egy szürke pólót, amin piros felirattal ez állt:Red Hot Chili Peppers -egyszerűen imádooooooom azt a bandát!- Eltértem a lényegtől, szóval ehhez jött ugye a fekete tornacsuka, hogy annyira ne fessek oroszlánnak, a hajamat egy gyors lófarokba fogtam és már kész is voltam. Megvártam még anya eltűnt az utca sarkán (semmi rossz szándék), és halkan lopózva kiléptem az ajtón, majd az ellenkező irányba indultam el. Szerencsétlenségemre beleütköztem egy nőbe, ez van, nem járok Fortuna istennő kegyeiben.

- Bocsánat!- kerültem ki, és siettem tovább, de utánam nyúlt, és 2 centis vörös körmeit belém vájva szólt hozzám. Szólt?! Inkább sziszegett!

- Azt hiszed egy bocsánatkérés elég?

- Reméltem!- pislogtam nagyokat rá, és úgy tűnt nem csípte a cinizmusom.

- Azt hiszed vicces vagy?- kérdezte, mire legszívesebben rávágtam volna egy ,,Igen-t” de a körmei így is mélyebbre süllyedtek a húsomba, ami nem volt túl kellemes, ezért csak újra elnézést kértem, és kirántottam magam a banya szorításából, aki egyébként nem is volt banya! Sőt egy félhosszú sötét barna hajú és szemű, szép arcú, magas 20-as éveiben járó nő nemű egyed pillantott rám lenézően.

- Elnézést!- mértem végig tetőtől talpig, egy piros tűsarkú, sötétkék farmer, vörös méregdrága táska, ugyanilyen színű és árú napszemüveg, és egy eléggé kivágott fekete felső virított formásnak mondható testén. A füléből hatalmas fekete karika fülbevaló csüngött, a száján vörös rúzs, az arcán egy kis púder, a szemén szempillaspirál volt, és füstös sminkkel tarkította az arcát.

- Pfff! Miért pont te?- fújt egyet akár egy macska, és kikerülve engem el is indult.

- Tessék? Jól hallottam?- szóltam utána, de meg se hallotta, hülyét meg nem akartam csinálni magamból, hogy egy olyan ember után futok, aki rám se hederít! Most komolyan mi ütött mindenkibe, ebbe a városba mindig is ilyen furcsa emberek laktak? Tegnap az a hüyle rendőr, ma meg ez a nő!

- Hagyjuk!- jegyeztem meg félhangosan és tovább nyargaltam.

Pár percnyi séta után megálltam egy ,,Örökkön-örökké” nevezetű bolt előtt, ahol ilyen akármilyen varázs bizbazokat árulnak, gondoltam benézhetnék. A sorok között lépegetve, véletlenül nekiütköztem egy alacsony lánynak. (Most komolyan! Nekem ez a mániám vagy mi a csuda?)

- Bocsi nem akartam!- mentegetőztem halkan, majd döbbenten figyeltem az alig 160 centis piros szemüveges, rövid fekete hajú lányt.

- Semmi gond!- suttogta halkan, és ki akart kerülni, amikor elébe léptem, ő pedig csak ijedten meredt rám.

- Nyugi! Csak a nevedet akartam megkérdezni!- nyugtatgattam.

- A nevem? Vivien Artemson, örültem Daenerys!- mondta, miközben feljebb tolta orrán a szemüvegét, majd el akart sietni, de megint csak visszatartottam.

- Várj! Honnan tudod a nevem?- kérdeztem tőle.

- Egy iskolába járunk-felelte nagyokat pislogva, hú basszus, most nagyon beégtem! De egyvalami nem stimmelt!

- Mit keresel az utcán tanítási időben?- tettem fel neki.

- Én kutatómunkát végzek, na és te?- beletrafált a lényegbe, zavartan nevetve válaszoltam neki.

- Nem muris? Képzeld én is!- kaptam le egy könyvet a polcról- Pont ööö... a nyulak szokásairól? Igen! Hahaha!- ez nagyon béna álca volt, de hátha beveszi.

- Ó, én kevésbé izgi feladatot kaptam, nekem Arthur királyról kell gyűjtenem!- most vagy nagyon hülye, vagy csak naiv.

- Tudod a könyvtárban láttam egy jó könyvet...róla- hitegettem szegényt.

- Tényleg? Oh, köszi! Akkor megyek is, szia!- intett és közben kisietett.

 Visszaintegettem neki, majd rövid nézelődés után úgy döntöttem tovább állok, hiszen eleve hülyeség volt bejönni ide! Amint az utcán sétáltam, egyszer csak egy halk sikoly szelte át a levegőt. Ijedten futni kezdtem a hang irányába, és egy sikátorba fordulva meg is pillantottam egy alacsony lányt a falnak szorítva három fiú által. Vivien volt az.

- Te jó ég!- akartam mondani, de csak tátogtam.

- Daenerys! Menj innen!- kérlelt könnyes szemmel.

- Mi bajod? Már megmenteni sem lehet?- kérdeztem egyből, mivel most lecsesz, hogy megmentem?! Erre a 3 srác röhögésben tört ki.

- Megmented? TE?!- nevettek a hasukat fogva.

- Miért, valami problémátok van?- kértem ki magamnak, mert oké hogy nem vagyok bodybuilder, de azé’ 170 centi vagyok! Jó, ez tényleg nevetséges, komolyan mit hősködöm?!

- Na, várunk!- tapsolt kettőt az egyetlen barna hajú(a másik kettő fekete volt, mármint hajszínileg…rasszista még nem vagyok!XD)

- Mire?- pofáztam egyből vissza, én és a hülye lepénylesőm!

- Rád, te superwomen!- röhögött a képembe, hahaha, szörnyen vicces, várjunk, tud angolul! Aszta!- Egyáltalán hány éves vagy?

- Tizenöt! Novemberben leszek 16!- húztam ki magam büszkén, ők pedig pár percen keresztül bámultak rám, majd egyszerre kezdtek el vihogni.

- Még csak 15, de milyen hősies!- nevetett a falnak támaszkodva a magasabb fekete hajú fiú, aki lehetett vagy 190 centi.

- Nyugodtan nevessetek!- vigyorogtam rájuk unottan, mire a barna srác odajött (kb. 5 centivel volt magasabb nálam), és nyugodtan „lenézett” a szemembe.

- Figyelj ide! Most eltűnsz, és neked nem esik semmi bajod, ettől a könyvmolytól meg elvesszük a pénzét és ennyi, de ha beleavatkozol, akkor mindenki rosszul jár, tehát…

- Hiszen már beleavatkoztam, akkor már nem mindegy?- vágtam a szavába, és a válaszát meg sem várva fejeltem le teljes erőmből, amitől a földre rogyott, én pedig sajgó homlokom fogtam erősen.

- Mi a fasz?!- döbbent le a „csak” 185 centis srác, még a másik a döbbenettől elengedte Vivien csuklóját, és kihasználva az alkalmat amilyen gyorsan csak tudtam odarohantam, és a karját megragadva elfutottunk. A két srác pedig utánunk…

Gyorsan magam elé löktem a szemüveges lányt, így én kerültem közelebb a ’feketékhez’. Az utcán pár perce szaladhattunk, de egy teremtett lélekkel sem akadtunk össze, és kezdtem kétségbeesni, mi a halál folyik itt?! Hátrafordultam, és nagy meglepetésemre a két fiút sehol sem láttam, lassítottam, és Vivient is megállítottam.

- Mi az? –kérdezte lihegve.

- Eltűntek- suttogtam a csendes utcán, és a harang hangos kongására rezzentem csak meg.

- Dél van- jelentette ki, majd rám pillantott- Meghívlak egy hála ebédre!

- Nem szükséges!- kiáltottam utána, de már előre szaladt, így mosolyogva indultam Vivien után, de ekkor valami a hajamba markolt, és nagy erővel rántott vissza.

- Aúúú!- ordítottam, majd összehúzott szemöldökkel meredtem a számra tapadó kézre. (ami csak úgy mellékesen megjegyezném: Rohadt büdös volt!)

- Ne ellenkezz, úgyse mész vele semmire!- nézett rám szúrósan a barna srác, akinek nem tudom a nevét, tehát a Névtelen barna hajú srác. Szép! Egyébként egy ragtapasz díszelgett az általam okozott sebén, ami láthatóan feldagadt.

- Mit csinálunk vele?- kérdezte a magas fekete hajú srác, az aki a számat fogta be, és erre a kérdésre elkerekedett a szemem.

- Mit? Semmit! Csak megvárjuk még drágalátos Mickey haverunk húgocskája vissza nem jön érte!- rázta a fejét értetlenül, és azon gondolkozott mire gondolhatott Névtelen2, majd úgy tűnt leesett neki, mivel lesütötte a szemét. Na! Mégse olyan rossz ember!

- Hülye! Még csak 15 éves! Több mint 5 évvel idősebb vagy!- akadt ki.

- Pedig ki nézhetne többnek, ha akarna!- vizsgálgatott, mire én és a másik is felhúzott szemöldökkel bámult rá, hűha, egyet értünk!

- Akkor is még kölök!- bökött rám, úgy mint egy kutyára.

- És, ha csak 15 éves, akkor mi van?- feledkezett meg egy percre rólam, és a kezét az ég felé emelte, aminek köszönhetően meg tudtam szólalni.

- Novemberben leszek 16!- emlékeztettem őket.

- Leszarom! Én meg 18 leszek Októberben, és ez kit izgat?- nézett rám a barna srác kérdőn.

- Engem érdekelt- vontam vállat- Amúgy mi a neved?

- Mi?- nézett rám úgy, mint egy fogyatékosra.

- Nem mi, hanem tessék! A nevedet kérdeztem, én Daenerys vagyok!

- Oké, szia!- intett furán, majd körbenézett és megjegyezte- Hol van az az átkozott?

- Az öcsémre gondolsz?- kérdezte a fekete hajú.

- Ja-, gondoltam a harmadik srácról beszélhettek. - Mindig eltűnik!

- Csak nem őt keresitek?- lépett be a sikátorba egy magas srác, maga mögött húzva az említett srácot, és az előttem ülők elé vetette őt, mire gyorsan odébb ugrottam, és így már a napfény sem akadályozott abban, hogy lássam ki áll előttem, a döbbenettől szabályosan kihagyott egyet a szívem. Aki ott állt világos farmerben és fehér atlétában, az ne más volt, mint Nick!

- Nick, mit keresel itt?!- estem neki, ahelyett hogy megköszöntem volna.

- Bocs, hogy késtem, nem igaz Harry?- meredt a barna srácra, és így álltak vagy még 5 percig, aztán a mellettem guggoló (ezek szerint) Harry felpattant, és Nick felé száguldott, majd egy hatalmasat lekevert Nicknek!

- BASSZUS!- ordítottam el magam, és oda akartam menni hozzájuk, de a másik srác nem engedett, erre én is bedühödtem, és beleharaptam a kezébe, mire természetesen elengedett, így az egymást püfölő fiúk felé vetettem magam.

- Tűnj innen!- üvöltött rám Nick, miközben belevert egyet a fiú képébe.

- De…!- néztem rá elképedve.

- Személyes ügy, majd elmondom, most fuss!- adta ki az utasítást, én pedig engedelmeskedve neki elrohantam. Talán, hogy megkeressem Vivient, talán, csak mert Nick azt mondta, de a valóságban lévő „talán” más volt: Féltem!

 A nagy monológomban elfelejtettem a legfontosabb dolgot, futás közben széjjel kéne nézni, így konkrétan kifutottam egy autó elé. Tudjátok a filmekben szokott olyan lenni, hogy az ember előtt lepereg az élete, amikor halál közeli állapotba kerül, na én vagy nem vagyok ember, vagy ez baromság, ugyanis én csak az autót láttam, és azt hallottam, ahogy eszeveszetten dudál.

Páni félelmemben pedig csak álltam ott, mint egy szerencsétlen, aztán egy lökést éreztem az oldalamon, majd mikor legközelebb kinyitottam a szemem Vivien feküdt rajtam, és szépen artikulálva megkérdezte:

- Hülye vagy?!- erre mit lehet válaszolni.

- Igen- erőltettem egy mosolyt az arcomra.

- Gyere már!- pattant fel, és a kezét nyújtva nézett le rám.

- Köszi!- mondtam neki, de nem csak a felsegítésre értettem, és ezt ő is tudta.

 Vivien egy egész helyes kis étterembe vitt el kajálni, ahol húst ettünk zöldséggel, ami be kell vallanom, nagyon finom volt!

- Mi az?- nézett rám, amikor egy idő után, már csak turkáltam az ételben.

- Vivien- kezdtem halkan, de ő mégis folytatta.

- Pedig szerintem nagyon jó íze van, sokszor jövök ide enni, finom kajákat készítenek, és nem is drága, meg ismerek pár embert, az is…

- Vivien!- mondtam, talán a kelleténél hangosabban, mivel a mellettünk ülők pisszegni kezdtek, vagy csak szigorúan, a fejüket csóválva néztek rám. Utálom a felnőtteket, azt hiszik, mindent jobban tudnak!

- Tessék?

- Miért támadtak rád?- tértem egyből a lényegre.

- Te aztán nem beszélsz feleslegesen- motyogta magának, á dehogynem! Még nem ismer elég jól engem és a lepcses szám!

- Akkor?- néztem rá válaszra várva.

- Azért mondom ezt el neked, mivel megbízom benned!- bámult rám szemüvege mögül- Szóval, helyezd magad kényelembe, mivel ez hosszú lesz!

- Jó- dőltem hátrébb a széken, és összekulcsolt kézfejjel figyeltem.

- Nem tudom, hogy mit hallottál, vagy mennyit, de ha hallottad a Mickey nevet, akkor már kicsit egyszerűbb lesz elmagyaráznom.

- Igen, de csak ezt a nevet, és ennyi- válaszoltam gyorsan- Kicsoda ő?

- A bátyám-felelt rezzenéstelen arccal.

- Ez gondolom, lényeges lehet- próbáltam rávezetni arra, hogy egy kicsit többet áruljon el erről az egészről.

- Igen, nos a bátyám…nem is itt kezdem inkább! A szüleim kiskoromban meghaltak és én egyedül maradtam Mickeyvel, aki 6 évvel idősebb nálam.

- Sajnálom!- szóltam közbe.

- Szóval a bátyám akkor 14 éves volt, én pedig ugye 8, nos mint két kiskorú nagykorú rokonaink felügyeletére akartak bízni, de az egyetlen ilyen rokonunk a bácsikám volt, aki…hogy is mondjam…

- Szigorú?- miért dumálok bele mindig mindenbe?!

- Nem éppen, na jó, kerek perec kimondom: Nem úgy tekintett rám, mint az unokahúgára…

- Azt akarod mondani…?- néztem rá döbbenten.

- Igen, de a bátyám megvédett tőle, így viszont ő kapta a pofonokat attól a részeg vadállattól, ezért egy nap úgy döntöttünk, hogy nem bírjuk tovább, és megszökünk. Mickey hamarabb hazajött az iskolából és feltűnés nélkül összepakolta a legfontosabb dolgainkat egy bőröndbe, amit aztán gondosan elrejtett a közeli erdőben. Mikor én is hazaértem a megbeszélt terv szerint el kellett játszanom, hogy fázom, mivel akkor be kellett gyújtani, és ez is tökéletesen sikerült, mivel a bácsikánk a bátyámat kérte meg, hogy gyújtson be, és ezzel a terv következő stádiumába értünk. Mickey meggyújtotta a gyufát, és „véletlenül” leejtette, így a padlón lévő szőnyeg meggyulladt, és elérkeztünk a befejezéshez, ahol nem volt csak kettő lehetséges végződés: 1, Elbukunk, és bent égünk 2, A terv sikerrel jár, és kimenekülünk

- És a bácsikátok?- néztem rá előre félve a válaszától.

- Neki is volt két lehetősége: 1, Élve kijut 2, Bent ég el velünk, vagy nélkülünk

- Nem gondolod, hogy ez egy kicsit szadista?

- Nyolc éves voltam! A bátyám volt a mindenem, és az a perverz barom elviselhetetlen volt, pia szagot árasztott magából, és állandóan bántotta Mickeyt! Ez nem elég indok?- csapott az asztalra, és zilálva, felállva pillantott le rám- Bocsi, folytassuk ezt a beszélgetést inkább máshol!

- Jó- sétáltam utána némán.

- Bocsánat az előbbiért, és ha nem riasztottalak még el, akkor én folytatnám.

- Semmi gond, és itt vagyok- pillantottam köre a kihalt parkban, ahol egy padon ültünk.

- Tehát, a szőnyeg lángra lobbant, és Mickey karon ragadott engem és az ajtó felé húzott, de az a iszákos idióta bezárta az ajtót, így az ablakhoz futottunk, és a bátyám lenézett, kb. 3-4 méterre lehettünk a föld felett, így engem az ölébe zárva kiugrott, és még utoljára hallottuk a bácsikánk rekedt hangját, hogy „Hülye kis szarosok!” Mondhatom kedves búcsúzás volt!

- Búcsúzás?- pillantottam rá ledöbbenve.

- Igen, azóta nem láttam, tehát ez volt egymással az utolsó beszélgetésünk.

- Értem, csak azt nem, hogy ebből mi derült ki, ami azzal a 3 sráccal kapcsolatos?- dumáltam már megint bele.

- Pillanat! Szóval ebbe a kisvárosba jöttünk, de nem dolgozhattunk, így nem nagyon volt szállásunk, se kajánk, és ilyen alapdolgok hiányoztak az életünkből, ezért a bátyám belekeveredett olyan dolgokba, amikbe egy „normális” 14 éves tini fiú soha. Drogot lopott, vagy szállított bizonyos személyek megbízásából, és egyre jobban belekeveredett ebbe a drogos világba, én pedig jó kislányhoz híven jártam a suliba és színötös bizonyítvánnyal zártam minden évet, mondjuk még most is, de ez nem lényeg! Szóval mivel Mickey is rájött két év után, hogy ez a drogos meló, nem a legjobb, és ki akart szállni, akkor megfenyegették, hogy végeznek velem, ha kiszáll, ezért a mai napig szenved vele. Viszont egy hete eltűnt, és azóta ez a 3 srác nem száll le rólam, mivel tudják, hogy Mickeyt egyedül én érdeklem, és nem úgy, bár szerinte nem gondoltál rosszra!- vett egy nagy levegőt, majd szaggatottan kifújta, és könnyes szemmel beszélt tovább hozzám- Az egész az én hibám!

- Dehogyis!- nyugtattam egyből, de nem sokat ért, de őszintén meglepődtem rajta, mivel nem kezdett el sírni- Akkor jobb lesz, ha kisírod magadból!

- Nem sírok!

- Jó, oké, oké! Akkor nem!

- Mickey azt mondta nekem, hogy csak a gyávák és a gyengék sírnak, ezért nem sírhatok! Erősnek kell lennem, és akkor hátha visszajön!

 Még sokáig visszhangzottak a fejemben Vivien szavai, amikor hazafelé sétáltam a félig meddig kihalt utcán, amit furcsálltam is délután 4 óra fele. Aztán (újra) beleütköztem valakibe, ami olyan hirtelen történt, hogy elvesztettem az egyensúlyom, és a földre ültem. Két pislogás után felnéztem, és amint megpillantottam őt, lefagyva bámultam rá, és ezzel ő sem volt másképpen.

- Bocs, jól vagy?- nyújtotta a kezét Castiel.

- Igen!- pattantam fel anélkül, hogy elfogadtam volna a kezét.

- Mi az? Már mondtam, hogy bocsánat!- jött utánam, mivel sietősen tovább mentem.

- Nem veled van bajom!- fordultam meg, és ordítottam a képébe, amitől kicsit hátrahőkölt, majd végiggondoltam- Veled csak részben.

- Fura vagy!- húzta fel az egyik szemöldökét, majd utánam szaladt.

- Nem te vagy az első, aki ezt mondja- küldtem felé egy halvány mosolyt.

- Ezen nem lepődöm meg-mosolygott ő is, aztán pár perc mosolygás után gyorsan elkaptam a fejem, hogy miért tettem, arról fogalmam sincs.

- Amúgy mit keresel itt?- próbáltam terelni a szót.

- A kutyám sétáltatom-rántott egyet a kezében tartott fekete pórázon, amit eddig észre sem vettem.

- Ó, bocsi kutya nem láttalak!- vigyorogtam kínomban, és a nagy kutyát figyeltem, aki csöndesen lépkedett utánunk.

- Démon a neve-segített ki Castiel.

- Elég érdekes egy név…- pislogtam a kutyára nézve- Milyen fajta?

- Rottweiler.

- Szép…meg nagy…és fekete-soroltam, aztán arra lettem figyelmes, hogy a mellettem lépkedő fekete hajú fiú kiröhög.

- Akarod kicsit sétáltatni?- fordult felém, és meg se várva a válaszomat, a kezembe nyomta a pórázt. A kutya pedig, vagy jól szórakozott rajtam, vagy csak megérezte a félelmem, de úgy elrohant velem, mint a huzat! Démon- nagyon is illik rá ez a név- addig rángatott magával, amíg egy túlságosan is ismert személyt nem pillantottam meg magam előtt, de már késő volt: A kutya szépen belevezetett Nick apjába, a kedves borostás rendőrbe.

- Te meg…?- kérdezte volna, de a tekintete a lábát lepisilő(!) kutyára vándorolt, én pedig alig bírtam visszatartani a kitörni készülő nevetést.

- Sajnálom!- rántottam egyet a pórázon.

- Mégis mit képzelsz?! A dögödet pedig tanítsd meg viselkedni!- rivallt rám.

- Nem az én állatom, de akkor se dögözze le!- dumáltam neki vissza, már megint az a kotnyeles pofám!

- Jó napot!- köszönt neki Castiel, aki akkor ért be minket, és egy gyors mozdulattal kikapta a kezemből Démon szárát, engem karon ragadott, és úgy fordított hátat a rendőrnek!

- Dorothy?- hallottam Nick hangját a hátam mögül, mire gyorsan megpördültem a tengelyem körül.

- Ő Daenerys!- mérte végig Castiel.

- Nekem nem!- nézett farkasszemet vele Nick

- Nick, tényleg így hívnak, nem Dorothynak!- próbáltam menteni a menthetőt, de nem sok sikerrel.

- Nem baj nekem Dorothy leszel, ha már nem bírtál bemutatkozni a múltkor!- vigyorgott már megint szélesen.

- Ó, tényleg! Bocsi!- mekkora egy bunkó vagyok!

- Múltkor?- nézett rám kérdőn a fekete hajú.

- Ja! Nick segít…- haraptam el a mondat végét, mivel a fiú apja kérdőn bámult rám, micsoda egy szar helyzet!

- Mi is történt?- tudakolta a rendőr.

- Hát…ööö

- Nekem beszél, ha nem zavarja!- küldött felé egy nem túl kedves nézést Castiel, mire Daniel szúrós szemmel bámult rá.

- Tanulj egy kis tiszteletet!- szólt rá. Hm. Vajon miért gondolom azt, hogy nem csípik egymást?- Vagy megint náluk akarod tölteni a szabad időd?

- Azt inkább kihagynám!- mosolygott erőltetetten a fiú, majd gyorsan karon ragadott, és kutyástól eltűntünk onnan.

- Ez mi volt?- néztem rá kérdőn.

- Tudod nagyon jól, hogy nem vagyok egy áldott jó lélek, ezért sokszor is látogatom meg a rendőrséget, erre célzott az a vén fószer!

- Ó, hát persze!

- Miért, mit hittél puszipajtások vagyunk Nickkel? Amúgy, honnan is ismered?

- Nem- pillantottam rá döbbenten- Segített nekem, Hope után nyomozni!

- Hope? Miért mi van vele?- kérdezett rá, arra témára, amit már megint sikeresen kikotyogtam.

- Eltűnt- suttogtam halkan, minden mindegy alapon.

- Én…sajnálom!- mondta ő is halkan.

- Furcsa ezt a te szádból hallani!- néztem rá, és kezdtem magam furán érezni, de hogy mi volt az oka? Arra még 4 napig nem jöttem rá.

Folytatás következik!