13. rész: Köztes
állapot
Feltehetném magamnak azt a kérdést, hogy mi
miért történt, de mégsem teszem, mivel rájöttem: ennek semmi értelme! Hiába
gondolkozom azon, hogy „Mi lett volna, ha…?”már semmi sem fog változni, az a
múlt. Én pedig a jelenben élek, és egyelőre azon dolgozom, hogy a jövő ne
legyen rémálom, eddig sikerült is…Kómás állapotban jutottam el a fürdőbe, és
miután megmostam az arcom, konkrétabban nyakon öntöttem magam, máris éberebb
lettem. A tegnapelőtti bálról, és az utána történtek jelentőségéről még most
sincs halványlila gőzöm, mindenki olyan idiótán viselkedett. A tegnapi nap
folyamán próbáltam kicsit jóban lenni, a ház, vagyis mint nemrég kiderült
inkább kastély (!)lakóival, több-kevesebb sikerrel. Castiellel kibékültünk, és
újrakezdjük a kapcsolatunkat, Piperrel remekül kijövök, Cassandra nagyon
kedves, és segítőkész, Mathias pedig imád történetekkel zaklatni, kábé 2000
évnyi eseményt mesélt el csak tegnap! Egyetlen problémám van csak, Damien, aki
ember helyett, vámpírszámba sem vesz! Ha beszélek hozzá, rám se hederít, ha
segítséget kérek tőle, elutasít, bármit csinálok, levegőnek néz, ha pedig nem,
akkor porig aláz, már nagyon böki a csőröm! A mai napom is fantasztikusan
indult hála neki!
- Sokáig szerencsétlenkedsz még, vagy
bemehetek?- kopogott az ajtón, és a „kedves” hangja alapján, azonnal
felismertem.
- Vagy ezer fürdőszobátok van, miért
pont ez kell neked?- ordibáltam ki neki, egyébként nemrég léptem ki a zuhany
alól, és az öltözködés kellős közepén tartottam.
- Ez a legszimpatikusabb, különben
is, itt te vagy a vendég, szóval nehogy neked álljon már feljebb!- ekkora egy
bunkót!
- Akkor legalább várj pár percet,
aztán…!- nem hagyta, hogy befejezzem, a zajra azonnal az ajtó felé kaptam a fejem, láttam, amint a kilincs elfordul, és
az ajtó kitárul. Az mennyire gáz, ha egy szál fehérneműben álldogálsz a barátod
bátyja előtt? Lassan közelebb sétált, majd felém hajolt.
- M-most meg mi van?- hebegtem
paprika színben úszva.
- Szólhattál volna, hogy öltözöl!- közölte unott arccal.
- Szólhattál volna, hogy öltözöl!- közölte unott arccal.
- Ne bámulj, hülye perverz!- húztam
be neki egyet, majd magam elé kaptam az első dolgot, amit találtam, ami jelen
esetben egy törölközőnek felelt meg, és vörös arccal berohantam a szobámba. Nem
éppen egy izgalommentes reggelnek nézek elébe!
...
Fél órával később, már az étkezőben ültünk
mind a hárman, fogalmam sem volt, hogy Piper, és a többiek hol lehettek. Ráadásul pechemre velem szemben Damien ült, a mellettem helyet foglaló
Castiel pedig nem értette, hogy miért bámulom a földet elpirulva.
- Tudnom kéne valamiről?- szólalt meg
végül Castiel.
- Nem!- vágtuk rá egyszerre
Damiennel.
- Ha ti mondjátok…- nem is áldozott
ránk több figyelmet, inkább a reggelijével foglalkozott, amit jelen helyzetben
én is jobb elfoglaltságnak gondoltam.
- Egyébként apa azt mondta, hogy
szeretne megbeszélni valamit velünk, úgyhogy, ha befejezted, akkor indulhatunk
is!
- Nem tudod, hogy miről van szó?
- Van egy sejtésem, de azt nem előtte
fogom közölni…
- Hé!- háborodtam fel.
- Most kivételesen jó okunk van ezt
elhallgatni előled, szóval ne legyél gyerekes!- mordult rám Damien.
- Nyugodjatok meg!- szólt ránk
Castiel.
- Jól van, na!- tettem durcásan egy
adag ételt a számba.
- Én nyugodt vagyok…- forgatta meg
zöld szemeit.
- Elegem volt!- pattant fel dühösen a
fekete hajú fiú az asztaltól - Köszönöm a reggelit, sziasztok!
- Castiel!- szólt utána Damien.
- Igen?!- fordult vissza.
- Szólj a nődnek, hogy legközelebb ne
billegjen alsóneműben, amikor használni akarom a fürdőt!- kimondta! Ezt nem
hiszem el, elsüllyedek szégyenemen!
- Miről beszélsz?- értetlenkedett.
- Egyáltalán nem billegtem!- megint
sikerült megragadnom a lényeget, mindkét fiú értetlenül nézett rám- Ráadásul
rám nyitottál!
- Mit csináltál?!- kapkodta köztünk a
tekintetét Castiel még dühösebben.
- Semmit, már megint pattog ez a kislány!-
forgatta zöld szemeit újra.
- Még, hogy semmit?!- akadtam ki- Nem
gondoltam, hogy a barátom bátyja fog először fehérneműben látni!- üvöltöttem
elvörösödve.
- Még nem csináltátok?- döbbent le
Damien, basszus már megint hülyeségeket hordtam össze, az a rohadt nagy szám!
- Ne kukkold Daeneryst!- hagyta
figyelmen kívül az eredeti kérdést Castiel.
- Baj van?- kérdezte meg az egyik,
éppen akkor belépő pincérszerűség.
- Nincs!- ordítottam én.
- Igen!- ordította Castiel.
- Nincs!- ordította Damien is.
- Mivel a szüleik hívatják önöket, és
csak szólni akartam, de ha nem alkalmas az időpont, akkor szólhatok nekik, hogy
később érkeznek a tárgyaló terembe!
- Nem szükséges! Azonnal megyünk,
igaz?- nézett Damien az öccsére.
- Igen…- sóhajtott megadóan.
- Rendben, szólok a szüleiknek!
Engedelmükkel!- hajolt meg a férfi, majd elsietetett.
- Ezt a beszélgetést még lefolytatjuk
valamikor!- nézett gyilkos tekintett testvérére Castiel.
- Ahogy akarod!- válaszolta hanyagul,
majd együtt kisétáltak a teremből, én pedig ott maradtam a hatalmas teremben
teljesen egyedül. Amint letettem a villámat a tányérom szélére, az úgy
visszhangzott a teremben, mintha legalább két méter magasságból dobtam volna
le, nem semmi a terem akusztikája, de inkább sietve távoztam.
…
Legalább fél órája sétálhattam a kastélyban, mire
leesett, hogy vagy azért nem találkozok senkivel, mivel mindenki el
teleportálódott egy párhuzamos dimenzióba, vagy mindenki a tárgyalóteremben
van. Az utóbbi verzió, valahogy reálisabbnak tűnt, úgyhogy elindultam a szobám
felé, a gond csak annyi volt, hogy ez a kastély olyan, mint egy labirintus,
tehát egy idő múlva fogalmam sem volt, hogy hol vagyok, és teljesen
elvesztettem a navigációs érzékemet. Egyszóval: eltévedtem. Egy hosszú folyosón
találtam magam, mivel a szobám is egy hasonló folyosón volt, és oly mindegy,
hogy ha már eltévedtem merre lézengek, szóval elindultam a fekete fehér kockás
kövön. A lépteim megint csak visszhangoztak, és erről az a nap jutott eszembe,
amikor anno a suliban maradtam az órák után, büntetés gyanánt, Nick akkor
figyelmeztetett már sokadára, ettől a gondolattól összeszorul a mellkasom.
Nick, vajon tényleg az ellenségem lenne? Akkor miért nem rabolt el, vagy
végzett velem, hiszen teljesen megbíztam benne, rengeteg lehetősége lett volna
rá, de nem tette! Miért nem? Kérdőn a plafon felé emeltem a fejem, nagyon
meglepődtem attól, amit láttam. Rengeteg kép sorakozott ott, családi fotók,
esküvőkről, gyerekekről és…még a lélegzetem is elakadt felettem egy kör alakú
kép díszelgett, amiről három fekete hajú gyerek nevetett rám vidáman. Az
idősebb fiú, rikító zöld, míg a fiatalabb szürke, és a kislány is zöld
szemekkel bámult rám, azonnal felismertem őket. Felfelé nézve sétáltam tovább,
amikor egy érdekes képhez nem értem: Két fekete hajú, zöld szemű gyereket
ábrázolt, egy fiút és egy lányt, mintha Damient és Pipert láttam volna,
leszámítva persze a lány hosszú, hullámos tincseit, de mégsem ők voltak,
mellettük pedig egy rubinvörös hajú fiú nevetett, türkiz szemekkel. Vajon kik
lehetnek? Minél jobban néztem őket annál inkább fájt a fejem, és egyre kevésbé
kaptam levegőt.
- Mit csinálsz itt?- dörrent rám egy
mély hangú egyén, és kisebb szívbaj után, hátra is fordultam, hogy válaszoljak.
- Elnézést, csak eltévedtem!-
hadartam, majd próbáltam a lehető legkisebbre összehúzni magam.
- Semmi gond!- mosolyodott el
Mathias, és az előbbi állapota, valamint a hidegrázásom egyszerre szűnt meg.
- De az előbb…- motyogtam.
- Elnézést, csak nem szeretem, ha
zargatják a családom múltját!
- Nem tudtam, bocsánat!- kértem újra
elnézést.
- Rosszul vagy?- kérdezte hirtelen.
- Tessék? Nem…- majd belegondoltam
abba, hogy akár ő is lehet gondolatolvasó- Már nem! Miért?
- Nem fontos! Csak…- felnézett a
nemrégiben általam szemlélt képre, amin a két fekete, és egy vörös hajú gyerek
volt látható-… tényleg nem fontos!
- Biztos?- a kérdésemre halvány
mosolyt lövellt felém.
- Igen. Inkább ezt nézd!- mutatott
egy képre, ami egy szürke szemű, fekete hajú kisfiút ábrázolt.
- Castiel?- kérdeztem mosolyogva.
- Igen, ugye milyen aranyos?-
kérdezte visszatartott nevetéssel, éppen erre gondoltam, amint kimondta, így
nyilvánvalóvá vált számomra a képessége.
- Tényleg az…- éreztem, hogy az egész
fejem vörösben úszik- Akkor ezek szerint maga is gondolatolvasó.
- Igen, pedig viccesebb lett volna,
még titkolni egy ideig!- nevetett, tagadhatatlanul Castiel apja…pfff!-
Mellesleg, nyugodtan tegezhetsz, nem vagyok én annyira öreg!
- Rendben!- á, csak pár ezer éves!
- El kell intéznem valamit, nemsokára
jövök! Szia!
- Rendben, szi…a!- mire
hátrafordultam, nem volt ott senki, na mindegy fura még ez a tegezés.
Inkább Castiel fényképét nézegettem,
és közben nem tudtam abbahagyni a vigyorgást, olyan aranyos, és…hirtelen valaki
megragadta a vállam.
- Jó hobbi mások gyerekkori képét
nézni, és közben áradozni róla?
- C-Castiel?- miért égek állandóan,
miért pont én?!
- Mert figyelmetlen vagy, és még nem
tanultad meg irányítani a képességeidet!- mosolyodott el halványan.
- Figyelmetlen vagyok?- kérdeztem
vissza, mint aki nem értette tisztán.
- Igen, mint például ma reggel!-
nézett rám dühösen, miközben a falnak nyomott.
- Ma?- mi a franc történik?- Milyen
volt a…izé…tárgyalás?
- Ne tereld a témát!- szürke szemei
villámokat szórtak, amikor rájuk néztem, ezért inkább a földet bámultam.
- Én…- esélyt sem hagyott arra, hogy
befejezzem, egyszerűen megcsókolt, már megint ezt használja, hogy elhallgassak,
már nagyon unom ezt a módszerét.
- Tartsd távol magad a bátyámtól,
nincsenek érzései, ő egyszerűen ilyen, nem érdekli, ha megbánt téged, vagy akár
engem, Damien önző, mindig is az volt!
- Úgy érted…?- pislogtam döbbenten.
- Igen, simán csinálna veled bármit,
anélkül, hogy gondolna a következményekre!- nézett mélyen a szemembe- Mégis
miért álldogálsz a fürdőben, egy szál fehérneműben, mikor akárki megláthat!
- Nem gondoltam, hogy ez lesz
belőle…- most komolyan lecsesz azért, hogy fel akartam öltözni, különben is az
a barom nyitott rám!
- Igen lecseszlek!- ja, lehet
rendszereznem kéne a gondolataimat- Mi az, hogy rád nyitott?
- Éppen öltöztem, ő meg bejött,
ennyi!- válaszoltam.
- Hogyan ment be, nem zártad be az
ajtót?
- De bezártam, éppen ezért nem értem,
hogyan jött be!- magyaráztam meg neki.
- Az a szemétláda!- szorította ökölbe
a kezét, majd rám nézett, én pedig próbáltam elkerülni a tekintetét, de jobb
kezével felemelte az állam, és újra megcsókolt, a nyelvét pedig a torkomig
dugta le, alig kaptam közben levegőt, és bármennyire is akartam ellenkezni,
egyszerűen nem tudtam.
- Ne…- jutottam egy kis levegőhöz, de
azonnal megszűntette ezt az állapotomat, majd lassan becsúsztatta a kezét a
pólóm alá- Castiel, ne!
- Csinált bármit is veled?
- Mi? Dehogyis!- válaszoltam fülig
pirulva.
- Akkor is látott alsóneműben!- másik
kezével a két csuklóm fogta szorosan, miközben keze a pólóm alatt mozgott.
Összeszorított szemekkel tehetetlenül vergődtem, és arra
gondoltam, hogy bárcsak fejen találná Castielt az egyik kép, és hagyna végre
békén! Aztán a hangos puffanásra kinyitottam a szemem, és döbbenten bámult a
vérző arcú fiúra.
- Én nem akartam!- kaptam a szám elé
a kezemet.
- Semmi gond! Végül is
megérdemeltem!- temette tenyerébe az arcát.
- De a fejed…!- néztem aggódva.
- Semmiség!- mutatott a vérző sebre,
ami…már nem is vérzett!
- Ez meg…?!- akadt el a szavam, a seb
pedig már teljesen eltűnt.
- Ó, persze te nem tudhatod, a
vámpírok öngyógyító képességekkel rendelkeznek, leszámítva a nyaktörést, az
halálos!
- Aszta, akkor nehéz minket kinyírni?
- Nem, van pár mód azért a
megölésünkre, de ezt inkább hagyjuk!
- Akkor, ha például eltörik a karom,
a törés pár perc alatt rendbe jön?- hitetlenkedtem továbbra is.
- Igazából negyed óra a gyógyulási
ideje egy törésnek, de ez sem lényeges most! Daenerys, neked még nincs ilyen
képességed!
- Mi az, hogy nincs?
- Még nem vagy teljesen vámpír!-
sütötte le a szemét.
- Na most mondd el, hogy mit nem
tudok!
- Igazából ilyen eset, még nem nagyon
volt, de…- sóhajtott egy nagyot- Inkább az elejéről kezdem: Mikor egy vámpír
megszületik, akkor egy kristály van a kezében, ennek a kristálynak a színe, és
a jelentősége is csecsemőnként változik, a lényeg annyi, hogy ebben a kőben van
egy csepp vér, amit meg kell innia, és igazából akkor lesz valódi vámpír.
Gondolom a szüleid ezt nem tették meg, mármint a kristályodból nem kaptál vért,
ezért nem lettél teljesen vámpír, de így a képességeid sem fejlődtek ki.
- Hogyan lehetek „valódi” vámpír?-
kérdeztem.
- Saját magadnak kell kioltanod egy
ember vérét, és meginnod!
- De…ez rohadt kegyetlen!- nyitottam
ki a számat, és tapogattam meg a szemfogaimat.
- Sajnálom, egy hónapon belül meg
kell tenned, különben belehalsz a vérhiányba!- nézett rám szomorúan.
- Szörnyű…- kaptam a torkomhoz, de
közben a szemfogam megvágta az ujjam, ijedten markoltam meg a másik kezemmel,
aztán a mellkasomban hirtelen valami furcsát éreztem. Mintha a szívem ki akart
volna törni onnan, rohadtul fájt, elüvöltöttem magam, és a földre zuhantam, a körülöttem lévő zajok folyamatosan elhalkultak, és már nem is halottam Castielt. Úgy éreztem a világ szétfolyik előttem, a bőröm is elkezdett szétmállani, idegesen a hajamba túrtam, mintha az segített volna bármin is, hirtelen hallani véltem egy hangot, olyan érzés volt, mint amikor a víz alól hallod a felszíni zajokat. Homályosan kirajzolódott előttem a fekete hajú fiú alakja, ekkor a sebeim is kezdtek összeforrni.
- Daenerys!- kiáltott újra Castiel,
hirtelen lefagytam, a szemeimmel mindent vörösen és feketén láttam, aztán
gondolkodás nélkül lenyaltam a vért az ujjamról, majd minden újra normális
színű lett.
- Castiel…- suttogtam, majd amire még
emlékeztem, az egy rémült szürke szempár.
…
- Jó reggelt hercegnő!- hajolt be a
képembe egy világító zöld szempárral rendelkező egyén.
- Te jó ég!- ültem fel, olyan
gyorsan, ahogyan csak tudtam, majd a hasogató fejemhez kaptam.
- Ne erőlködj, nem lesz jobb!- közölte
Damien, erre a megjegyzésére csak egy grimasszal válaszoltam- Gyere!
- Miért?
- Nem bírom tovább nézni, ahogy
szenvedsz, kapsz fájdalomcsillapítót!- sétált ki a szobából, én pedig követtem
a fürdőszobáig.
- Nem is tudtam, hogy van szíved…-
motyogtam, miközben a kezembe nyomott egy tablettát.
- Honnan veszed, hogy éppen nem
drogozlak be?- nézett a szemembe.
- Hol van Castiel?- kaptam el a
tekintetem róla, és próbáltam nem arra koncentrálni, amit az előbb mondott.
- Apa valami ürüggyel, amihez neked
semmi közöd, elhívta, ezért az én nyakamba zúdult a pesztrálásod, és neked
persze, hogy pont most kell felébredned!- forgatta meg szemeit.
- Jól van na, majd legközelebb
szabályozom az ájulásom, és a magamhoz térésem!- ironizáltam túl.
- Most először hallok értelmes dolgot
tőled!- mosolyodott el gúnyosan.
- Kösz, a bókot!- fintorogtam.
- Ez nem bók volt, de vedd annak, ha
akarod!- állt fel és kisétált a szobából.
- Barom!- kiabáltam utána, és most,
hogy belegondolok, tényleg totál gyerekes voltam, na nem baj. Pár másodperccel
később kinyitotta az ajtót- Nem úgy értettem, visszaszívom!- emeltem a kezem
védekező állásba, de a döbbent képét látva, elhessegettem azt a gondolatot,
hogy esetleg kinyír.
- Mit szeretnél?
- Kaphatok egy felmosórongyot?- furán
nézhettem Damienre, majd egy legyintéssel letudtam, nem ér ennyit az egész.
- Mi borult ki?- kérdeztem hanyagul,
nem is igazán odafigyelve.
- Vér…
Folytatás következik!
Sziasztok!
VálaszTörlésElnézést kérek a csúszásárt, és megfelelő zenét sem találtam, de a rész legalább megérkezett, kellemes olvasást!
Nagyon tetszett! :) Gratulálok hozzá és csak így tovább! Újabb kíváncsiság adag gyűlt fel bennem a rész olvasása alatt. :D
TörlésKöszi :) Pedig úgy érzetem, hogy ez a rész nem lett olyan jó, mint amilyenre akartam, de örülök a pozitív véleményednek! :D
TörlésWow! Nagyon tetszett! Ez a Damien! :D Nick ugye nem fog végleg eltűnni a képből? :/ (Nekem szimpibb,mint Castiel! XD)
VálaszTörlésMár csak ennyivel zaklatnálak: A részek címeit, hogy találod ki? Nagyon jòk szerintem, főleg a 7. és 8. rész címe! ^^
Nagyon szépen köszönöm Nana! :D
TörlésNem akarok spoilerkedni, de azért Nickről is lesz még szó, bár a szerelmi szálak terén semmit sem ígérhetek! Köszi, igazából nincs különleges képességem, egyszerűen megírom az egyes részeket, vagy fejben eldöntöm, hogy nagyjából miről fog szólni, aztán keresek egy olyan címet, ami illik rá, de azért nem árulja el, hogy mi fog történni a részben! :)