Kiss Of Death 16. rész

16. rész: Ösztönök

A hasogató fejfájás már kezd meg szokottá válni, ami valljuk be eléggé groteszk. Figyelmen kívül hagyva a folytonos émelygést, elindultam megkeresni a mosdót. Miután ezt a műveletet sikeresen végrehajtottam, egy kedves kis jelenségre jöttem rá: megjött, menstruálok, női bajok. Remek! Az életemből komolyan mondom, már csak ez hiányzott! Abban a pillanatban amint ezt végig gondoltam, és valamennyire kidühöngtem magam, kopogtak.

- Ki az?- szóltam ki a lehető legnormálisabb hangon, és kurvára reméltem, hogy nem Damien áll kint.

- Piper vagyok!- közölte a lány félreismerhetetlenül kedves hangjával- Ha végeztél beengednél, mivel eléggé sürgős lenne!

- Azonnal!- nyitottam ki az ajtót, és léptem ki rajta, a fekete hajú lányka pedig berobogott mellettem.

- Bocsi, egész este nem mozdultam az orvosi szoba szerűségből!- nyitotta ki az ajtót, majd az érdekes arckifejezésemet látva kérdést intézett hozzám- Minden rendben?

- Ööö…igazából nem!- ezt hogyan kéne bevezetnem neki, mondjuk végül is nem hinném, hogy Castiel fog nekem betétet szerezni- Piper?

- Mi az? Mi történt? Bántott valaki?- hadarta.

- Nem, semmi ilyesmi nem történt!- hárítottam zavartan- Csak…annyit szerettem volna kérdezni, hogy…

- Mit?- kérdezte, mikor már percek óta nem mondtam semmit.

- Nem tudsz kölcsön adni egy…betétet vagy egy tampont?- bámultam a földet.

- Ja, hogy ennyi lenne?- nevette el magát- Várj, egy perc és jövök!

- Köszi!- mosolyodtam el, miközben Piper elsietett.

…

Már vagy jó 10 perce ülhettem az ágyamon zavartan, de a lány még mindig nem ért vissza, akaratlanul is a legrosszabbakra kezdtem gondolni, éppen utána akartam indulni, amikor is kinyílt az ajtó.

- Piper! Hála a jó ének, azt hittem valami szörnyűség történt veled, és…!- a fejem egy másodperc alatt változott paprikavörössé, mivel az ajtóban Damien állt döbbent fejjel.

- Szerintem én most úgy teszek, mint aki ezt nem hallotta!

- Oké…- bámultam a cipőm orrát, mintha olyan izgalmas lett volna.

- Hogy vagy?- ült le az ágyra, én pedig az ablakpárkányhoz húzódva néztem vele farkasszemet, és próbáltam rájönni, hogy mire akar kilyukadni, sőt egyáltalán miért van itt?

- Mit akarsz?- húztam össze türkiz szemeimet.

- Semmit, már meg sem kérdezhetem, hogyan érzed magad?

- Nem, mivel te nem szoktál semmit, „csak úgy” megkérdezni!

- Jó, majd ha legközelebb összeesel, akkor úgy fogok rá reagálni, mintha mi sem történt volna!- nevette el magát hitetlenül, majd egy gyors mozdulattal felállt, és elindult a kijárat felé.

- Ezt meg hogy érted, miért…?- kérdeztem, miközben megindultam felé, de már nem maradt időm a mondat befejezésére. A rosszullét úgy tört rám, mint egy kárörvendő jelenség: hirtelen és kegyetlenül. Damien gyorsan megpördült a tengelye körül, én pedig csak annyit éreztem, hogy nem a padló fogta fel az esésem, hanem egy sokkal puhább dolog.

…

Mikor felnyitottam a szemhéjam homályosan rajzolódott ki előttem a környezetem, ezért inkább becsuktam a szemem. Mindeközben mondatfoszlányokra lettem figyelmes.

- Hallgatlak!- ez azt hiszem Piper hangja volt.

- Nem csináltam vele semmit!- ez pedig Damiené.

- Csak úgy összeesett? Ez már a harmadik alkalom alig 2 napon belül! Ha ez így folytatódik, megint meg fog ismétlődni!- mégis miről beszélhettek, mi az, hogy „megint”?

- Azt hiszed, én szeretném, hogy megtörténjen?

- Dehogyis!- tiltakozott a lány egyből.

- Akkor szállj le rólam Piper, inkább nézd meg, hogy van!

- Megyek már!- közölte halkabban, és megindult a minket elválasztó ajtó felé, hallottam, ahogyan kezével lenyomja a kilincset, és belép a homályosan megvilágított terembe.

- Daenerys, miért kell mindig így végződnie?- ült le mellém, és közölte velem,- Piper valószínűleg azt hitte alszom- majd hatalmasat sóhajtott.

- Sz-szia!- nyitottam ki a szemem, és próbáltam úgy tenni, mint aki az egészből semmit se vett észre.

- Hála a jó égnek, hogy nincs bajod!- ölelt meg szorosan.

- Hé!- pislogtam a vállába sűrűn- Piper, jól vagyok, még élek! Mi van veled?- próbáltam nevetni, de valami felismerhetetlen hang szökött ki a torkomból. A fekete lány eltolt magától, mindeközben folyamatosan a földet pásztázta, sötét, rövid haja pedig teljesen eltakarta az arcát, ezt elég hihetetlennek találtam. Hirtelen megemelte a fejét, és hatalmas zöld szemeit egyenesen belefúrta az én fáradt, türkiz szempáromba, aztán teljes komolysággal szólalt meg.

- Meg kell tenned, különben meghalsz!- még mindig farkasszemet nézett velem- Nem akarlak elveszíteni!

- Miről beszélsz?- hebegtem.

- Meg kell ölnöd egy embert, ahhoz hogy életben maradj! Gyilkossá kell válnod, hogy élhess!- a hideg is kirázott Pipertől, és a zöld szemeitől, amik ugyanolyan hatást értek el nálam, mint Damiené, vagy Mathiasé: beleborongtam a látványba, és úgy éreztem mintha be akarna szippantani. Veszélyesek ezek a rikító zöld szemek.

- Mit csinálsz?- löktem odébb, majd ijedten kaptam utána- Ugye jól vagy?

- Persze! Nem tudsz te akkorát ütni, hogy az fájjon!- kuncogott, majd elkomorodott, és újra felvette a szemkontaktust- Nem csak magam miatt mondtam, amit mondtam, gondold végig, hogy mennyi mindenkit érintene a halálod!

- Én…- nagyot nyeltem, miközben felfogtam a Piper által kiejtett szavak mondanivalóját. Éreztem, ahogyan a nyálam átformálódik egy hatalmas gombóccá, és nagy nehezen, lassan lecsúszik a nyelőcsövemen, de útközben megakad, én pedig fuldokolni kezdtem.

- Már csak egy dolgot kell mondanom…- lépett közelebb, és egy nagy ütést mért a hátamra, aminek következtében a torkomban lévő gombóc elpárolgott, Piper pedig lassan előhúzta a háta mögül jobb karját, és egy kis valamit nyomott az orrom elé-…tessék a betét, amit kértél!

- Ez meg…?- pislogtam értetlenül, ő pedig csak kedvesen mosolygott rám, mintha az előbbi állapota csak egy illúzió lett volna. Kirázott a hideg, amint ez a gondolat belefészkelte magát a fejembe: Piper így kísértetiesen hasonlított idősebbik bátyjára, azokkal a félelmetesen örvénylő zöld szemeivel kétségkívül Damienre emlékeztetett.

- Na, vedd már el!- nevetett édes hangján, és a halálfélelmem szertefoszlott.

- Köszi!- kaptam ki a kezéből, és beslisszoltam a mosdóba.

…

 A művelet elvégzése után máris sokkal jobban éreztem magam, és mivel az éhség kerülgetett elindultam valami nasit szerezni. Evégre nem csak vért zabálhatok, nem? Tele élet kedvel jártam a pepita folyosókat, a megszokott labirintusszerű kanyarokkal, valahogyan csak sikerült eltalálnom a konyhába. A szoba eléggé nagy volt, és modern konyhához méltó felszereléssel volt megálldva, de ez sem bírt több színnel, mint a komor folyosók. Elhessegettem a korábbi gondolataimat, elvégre kit izgat? Éhesen a hűtőhöz rohantam, és feltépve az ajtaját, próbáltam megtalálni zsákmányomat, mondjuk azt még mindig nem értem, ha úgy élnek itt, mint a 15. században, akkor miért van hűtőjük, és például tévéjük miért nincs, de sokkal fontosabb dolog jött közbe! Azért még gyorsan betömtem a tegnapi vacsora maradékát.

- Valaki!- kiáltotta az éppen abban a pillanatban beeső lány, amikor én lenyeltem az utolsó falatot is.

- Jól vagy?- álltam a fehér pultnál, majd meglátva a lány bal vállán húzódó hosszú sebet, gyorsan odarohantam hozzá- Mi történt?

- A vadászok…- vette reszelősen a levegőt, majd megpróbálta tovább lihegni- …itt vannak, menekülj…mielőtt…!- de szó szerint beléfagyott a szó, és holtan esett össze, döbbenten bámultam, ahogyan a lány fáradtan kifújja utolsó lélegzetét, az élet pedig elpárolog belőle, örökre. Tágra nyílt szemekkel néztem szőke, alapos kontyba rendezett haját, üveges sötétbarna szemeit, kicsit elnyíló telt, halványrózsaszín ajkait, még halála után is szép volt, ettől a gondolattól keserűen elmosolyodtam. Hirtelen, mintha valami megütötte volna a fülemet, zajokra, pontosabban egy beszélgetés foszlányaira lettem figyelmes.

„- Láttam, hogy erre jött! Biztos vagyok benne!- nem annyira távolról jött, de nem is annyira közelről, hogy egy átlagember meghallhassa. Ezen megint csak elvigyorodtam, nemhogy átlag nem vagyok, de már ember sem, ezt a tényt jobb, ha minél előbb elfogadom!

- Teljesen biztos vagy benne? Ha nem lesz ott, élve foglak megnyúzni!

- Bízz az ösztöneimben!- ösztönök, hm, nem is rossz ötlet, egy vadásztól- Érzem, egyszerűen csak érzem, hogy erre ment!

- Jól van, csak haladjunk!”

Gondolkodás nélkül húztam be a halott lányt a folyosóról, és rejtettem el a polcok mögött, nekem pedig már csak arra marad időm, hogy az ajtó mögé lapuljak. Éreztem, ahogyan a szívem a torkomban dobog, szegény legszívesebben lyukat vágott volna a mellkasomon, egy láncfűrész segítségével, hogy elmenekülhessen, de sajnos, vagy sem ez, az eszköz nem áll a rendelkezésére, ezért csak hevesen vert párat. A két vadász pedig belépett, felmérték a terepet, én pedig egész idő alatt imádkoztam az ajtó mögött, hogy még csak véletlenül se jusson eszükbe, esetleg benézni oda. Hasonló érzés volt, mint mikor gyerekkoromban bújócskáztam és a hunyó már nagyon közel járt a búvóhelyemhez, én pedig mindig kértem egy felsőbb hatalom segítséget, ami vagy bejött, vagy sem, a kérdés már csak annyi volt, hogy melyik fog most bekövetkezni.

- Hé Flin!- szólt oda az alacsonyabb, göndör barna hajú- Nincsen kaja szag?

- Igazad van zsenikém! Ha nem jöttél volna rá, közlöm, hogy ez egy konyha!- mondta cinikusan a magasabb sötét hajú férfi.

- Ennyit én is tudok!- válaszolta kicsit sértett hangnemben- Különben sem úgy értettem! Nézd!

- Mit?- kérdezte a magasabb unottan.

- Iidióta! A pulton kajamaradék van, és vezet valahová!- kezdték el követni az ÉN nyomomat! Basszus már! Miért nem tudok normálisan enni?!

- Itt véget ér…- bámultak az ajtóra, ami mögött lapult a válasz a morzsákra. Édes istenem, könyörgöm neked! Jó vámpír leszek, csak segíts rajtam! Ez nagyon szarul hangzott!

- Mi volt ez a zaj?- kérdezték egyszerre a hatalmas csörömpölés hallatán, hát van Isten! Amint kirohantak a konyhából, abban a pillanatban kikászálódtam az ajtó mögül, és mélyeket lélegezve próbáltam kicsit csökkenteni az adrenalin szintem. A szívem még mindig őrülten vert, így jobbnak láttam nem a vadászokkal megegyező irányba tartani, semmi kedvem sem volt jelen helyzetemben hősködni, inkább segítséget szerettem volna hívni. Végigbotorkáltam a hosszú folyosón, ami most még hosszabbnak tűnt, mint általában. Végül megpillantottam a megváltást jelentő hatalmas ajtót ami mögött valamelyik kedves egyén biztosan a javamra vált volna, vagy legalább figyelmeztethette volna a többieket, de persze hogy megint nem jött össze!

- Ott van egy!- halottam a hátam mögül a kiáltást, máris egy nyíl suhant el a fejem mellett és csapódott a falba! Ezek aztán nem viccelnek, komolyan ki akarnak nyírni! Futásnak eredtem, miközben egy golyó csapódott a talajba, alig pár centire a jobb lábamtól.

- Idióta, megint elvétetted, add ide vagy ne bénázz többet!- engem a sokkal jobba foglalkoztatott, hogy miért nem hallottam  a pisztoly dördülésének hangját, azért nem olyan halk az! Így senki se fogja észrevenni, hogy mi folyik itt!

- Ez súrolta!- úgy hangzott, mint egy csatakiáltás, mégis mit értettek a „súrolta” alatt, nem is éreztem sem…hirtelen éles fájdalom hasított a vállamba, jobb kezemmel az ellentétes oldalra kaptam, közben próbáltam elfojtani a feltörni készülő sikolyom. Mintha tüzes vasat forgattak volna a húsomban, égetett, miközben mart, és iszonyatosan fájt is. Legyőzve az agyamban lévő fájdalomérzékelő receptorokat továbbfutottam. A következő találat a lábamat érte, franc! Sérült lábbal már a futás se ment annyira biztosan és gyorsan, ezeknek azért van valamennyi ész a tarsolyukban. Ilyen könnyen mégsem akartam feladni, csak találkozok valakivel, biztos van itt legalább egy vámpír, akinek semmi dolga sem akadt, és éppen a folyosókon lófrál! A vállam még jobban elkezdett fájni, és a vádlim is hasogatott, miközben a sérüléseimen gondolkoztam feltűnt valami: a sebeim egyáltalán nem akartak gyógyulásnak indulni.

- Megvagy végre!- hallottam meg drágalátos üldözőim hangját.

- Seggfej!- sziszegtem, miközben a lábaim feladták és lerogytam a földre. A vámpírvadász csak vigyorogva tekintett rám, aztán a magasabb is megjelent társa mellett.

- Elért a végzet!- közölte egy gúnyos vigyorral egyetemben.

- Ez eléggé sablonos volt, nem gondoljátok?- kérdeztem hanyagul, mire mindketten egyszerre kezdték ráncolni a szemöldöküket, bármenyire is esélytelen helyzetben voltam, és jobban féltem, mint eddigi életem során valaha, a röhögő görcs kerülgetett.

- Kuss! Itt csak mi kérdezünk, te maximum válaszolhatsz!

- Igen?- mosolyodtam el, mire egy hatalmas ütést éreztem az fejemen. Az a nyomorék fogta, és csak úgy belenyomta talpát az arcomba! Köhögni kezdtem, és oldalra köptem egy adag vért.

- Igen! Szóval fogd be a pici szád, ha jót akarsz magadnak, vagy csak szeretnéd megtartani ajkaid formáját!- vette hatalmas kezébe az állam, én pedig könnybe lábadt szemeimmel, és feldagadt arcommal bólogattam.

- Mondd, hogy hol vannak a társaid, vagy a vezér, esetleg a vámpírhercegnő!- az utolsó szó kiejtésekor összerezzentem, miért tudnak rólam, mit akarhatnak Mathiastól, vagy akár Castieltől?

- Mi az kislány? Köpd amit tudsz!- tartotta a másik egy pisztolyt a fejemhez- Mielőtt elnevetnéd magad, szólok, hogy meg van töltve!- lőtt a fejem mellett lévő falba egy lukat.

- Én…- nagyot nyeltem, ezek az alakok képesek bármikor megölni, nem is tettem ellenük semmi rosszat, mégis…az első könnycseppek lehullottak arcomról a férfi tenyerébe.

- A sírás nem segít semmin!- húzta másik kezével hátra szemembe lógó vörös tincseimet. Éjfekete szemeivel szuggerálta félelemmel teli türkiz szemeimet- Mondd amit tudni akarunk, és talán megkíméljük az életed!

- Castiel…- suttogtam, miközben könnyeim patakokban folytak le az arcomon.

- Mit mondtál?- hajolt közelebb a vadász.

- Castiel…- mondtam most normál hangerővel.

- Segítséget próbálsz hívni?- fojtotta el feltörni készülő nevetését- Senki sem hall téged! Egyedül fogsz meghalni, szörnyű kínok között!

- Nem!- néztem bele halálos komolysággal a sötét szempárba- Eljönnek értem, ők nem emberek!- mély levegőt vettem, és úgy mondtam egyenes a férfi arcába- Gyűlölöm az embereket!

- A ti fajtátok, nem érthet meg minket!- mondta bármi vigyor nélkül, ő is komolyan.

- Ó, dehogynem!- húztam gúnyos mosolyra a szám- Nem sokkal ezelőtt én is ember voltam! Tökéletesen megértem az emberiséget, mit miért tesznek, és a gyávaságukat is, a kegyetlenségüket, minden tettüket! Utálom a hozzátok hasonló egyéneket, sőt magamat is utálom, mivel még mindig élnek bennem emberi érzelmek, érzések, de ne aggódjatok, ennek azonnal vége lesz, amint kiszívom egy hozzátok hasonló vérét, akkor végre teljes vámpír lehetek!- kacagtam az arcukba.

- Mi a fasz…?- kérdezte a göndör hajú megrökönyödött képpel.

- Ne is hallgass rá!- fogta a homlokomhoz a lőfegyverét, de kezei mintha kissé remegtek volna- Bármikor szétloccsanthatom az agyad, közlöm, ha eddig nem jöttél volna rá!

- Rájöttem, de nem csak erre…- folytattam a szinte már groteszk vigyorgást-…hanem arra is, hogy az emberek mesterien tudják megjátszani az érzéseiket, azonban van egy kisebb probléma: ez csak egymás között működik, én átlátok rajtatok!

- Miről hadoválsz itt össze-vissza?- kérdezte remegő hangon.

- Én csak az igazat mondom!- kacsintottam rájuk.

- Itt és most végzek veled, te kis picsa!- tette mutatóujját a ravaszra, és a mozdulaton látszott, hogy nagy gyakorlata van már ebben, de a félelmet is nagyszerűen ki lehetett olvasni belőle.

- Hajrá!- bámultam bele szemeibe, próbálva alkalmazni az örvénylő technikát, ami nem nagyon akart beválni, tehát nem tehettem mást, mint elfogadtam a végzetem, és lehunyt szemekkel vártam a halált. Amikor lépések hangjára lettem figyelmes, szépen visszhangoztak a folyosón, akár egy jó hírre szolgáló üzenet. Alélt pilláimat felvetettem, és megmentőm arcát kerestem. Fekete hercegem felénk száguldott, egy gyors ütéssel elintézte a göndör hajú srácot, miközben kitért támadása elől, az előttem guggolót, pedig egy jól intézett rúgással arrébb repítette.

- Daenerys! Jól vagy?- majd gyorsan végigpásztázta a testemet borító sebeket, és a kérdést lényegtelennek minősítve az ölébe kapva indult el.

- Castiel…- rebegtem fáradtan, és megkíséreltem egy magasságba emelkedni a fiú szájával, de az egész testembe éles fájdalom hasított, aminek következményeképpen felszisszentem.

- Csssst! Ne mozogj, és ne is beszélj!- simította volna végig bal oldalt az arcom, de a duzzadt sebet meglátva inkább ezt a tettet a másikon hajtotta végre. Cas válla felett áthajolva még éppen láttam, ahogyan a sötét hajú férfi feltápászkodik, és az oldalát fogdosva motyog magába valamit, közben magasba emeli fegyverét. Szemeim tágra nyíltak, és próbáltam üzenni a fiúnak, de nem figyelt rám, ráadásul egy hang sem jött ki a torkomon. Hallottam a ravasz kattanását, és egyetlen másodperc alatt döntöttem úgy ahogyan. Egy erősebb lökéssel kikerültem Castiel védelmező karjai közül, és gyors mozdulattal máris elálltam a golyó útját. Vagyis inkább felfogtam, egy tompa ütést éreztem a mellkasom környékén, kegyetlenül fájt, de a tudat, hogy megmentettem a szerelmem, ellensúlyozta a fájdalmat. Még láttam, ahogyan vörös folyadék távozik belőlem, aztán újra elsötétült előttem a kép.

…

Fátyolos tekintettel néztem körül a szobában, ami az enyémnek tűnt ugyan, de nem voltam benne 100%-ig biztos. Az ajtó csapódásának félreismerhetetlen hangjára fel akartam ülni, de nem sikerül, egyetlen porcikám sem voltam képes mozgatni.

- Idióta, soha többet ne merj ekkora marhaságot csinálni!- ordította a képembe Castiel, majd szorosan megölelt- Hála az égnek, hogy életben vagy!

- Cas…- suttogtam- …ez…fáj…

- Bocsánat!- emelte magasba karjait, aggódó tekintete mindet elárult.

- Sajnálom…- nevettem volna, de csak valami köhögésszerűség lett belőle-...sikerült megint….orbitális hülyeséget…csinálnom!

- Igen, de most sokkal fontosabb, hogy épségben vagy!- fogta meg a kezem.

- Én csak…nem akartalak elveszíteni!- törtem meg, és bőgtem el magam- Ha…még valakit elveszítek…azt nem bírnám ki!

- Minden rendben lesz!- csukta le a szemhéjam, és puszilta meg a homokom.

- Rendben…lesz…- suttogtam utána, és valahogyan nagyon nehéznek éreztem a testem, mintha egy hatalmas kő nehezedett volna rá, egy szikla mely ellen az egyetlen védekezés az alvás.

…

A szemhéjam egy tizedmásodperc alatt pattant fel, a rémálmom után. Zihálva vettem a levegőt, majd fokozatosan lenyugodtam, és megszemléltem az izzadt takaróm, és ruhám. Felemeltem a párnám, hogy megfordíthassam, és a kevésbé meleg oldalán hajthassam álomra a fejem, amikor valamin megakadt a tekintetem. Egy ezüstös láncon csüngő rubinvörös kristály volt az, el is felejtettem, hogy nem sokkal az első itt töltött napom után, ide rejtettem el. Anya ajándéka számomra, szomorú tekintettel forgattam a tenyeremben, na igen anya. Vajon mit érezhet most, hiányzom neki egyáltalán?- gondolatban fejen vágtam magam, aztán végül igazából is. Persze, hogy hiányzom neki, elvégre én vagyok az egy szem lánya! Csak hiányol valamennyire, nem? Elbizonytalanodtam, mintha saját magammal folytattam volna vitát.

 Inkább közelebbről is megszemléltem az ovális alakú, medálként funkcionáló ékkövet. Úgy döntöttem felveszem, de amint a hideg kristály hozzáért tűzforró nyakamhoz, az összes eddig tompának tűnő fájdalom felerősödött. Ordítani lett volna kedvem, ehelyett csak gyorsan letéptem helyéről. Amikor észbe kaptam, már semmi esélyem sem volt, hiába kaptam utána, már késő volt: a kristály nagyot koppant a padlón. Nagy nehézségek árán lekászálódtam az ágyról, és utána másztam. Gyorsan a kezembe kaptam, hogy ellenőrizzem, körbeforgattam a tenyerem biztonságában, de alig mozdítottam rajta megpillantottam egy zúzódást, az arcom eltorzult, és a szorosan markolva a kristályt húztam a szívemhez. Nagyot dobbant szegény, aztán a halántékom lüktetni kezdett, szétnyitottam a tenyerem, ami védelmező pajzsként szolgált, és hüvelykujjam, valamint mutatóujjam közé vettem a medálként funkcionáló követ. A repedésből vörös nedv csordogált ki, a szemeim elkerekedtek, de hisz ez lehetetlen. Az agyam, és az józaneszem megpróbálták elhessegetni ezt a gondolatot, vagy csak letagadni, de ezt az érzékszerveim megcáfolták. Szaga, az illata, a kinézete, az állaga minden ismerős volt, és hívogatott, de az elmém még harcolt egy kevés ideig. Hiába éreztem már az elejétől kezdve, hogy szegény nem fogja sokáig bírni, azért ellenkeztem, mintha egyszerre 2 személy lenne a fejemben, hm skizofrén lettem. Pár perccel később meg is lengette fehér zászlaját, jelezve, hogy megadja magát! A nyelvem hihetetlen gyorsasággal került a kristály fél milliméteres körzetébe, de nem sokra tőle még is megállt, hezitált, de az éhség győzedelmeskedett felette. Éreztem, ahogyan a repedés érdes széle felsérti a nyelvem, de nem izgatott különösebben, csak azt akartam, hogy a gyomromban lévő üresség eltűnjön. Mohón szürcsöltem a vért, és a fémes íz megérzésekor végtelen nyugodtság járta át a testem. Nem akartam többé szomjúságot érezni, gyűlöltem az egészet, már annyira fájt, hogy a sem érdekelt, mit teszek érte, csak legyen már vége!

Folytatás következik!