Kiss Of Death 18. rész

18. rész: Gyilkos vagyok!

- Ma a városba megyünk!- közölte Castiel szürke szemeivel pásztázva a reakcióm.

- Rendben! Remélem, biztonságban lesztek!- mosolyogtam rá.

- Azaz egy embervilági városba.

- Tessék?- kerekedtek el szemeim, és már csöppet sem voltam nyugodt.

- Te pedig velünk jössz!- jelentette ki.

- Tessék?- kérdeztem újra, ha lehet az előbbinél még kétségbeesettebb fejet vágva.

- Itt az ideje a vadászatnak, ha érted mire gondolok.- persze, hogy leesett, de egyáltalán nem tetszett, még a gondolata sem, nemhogy végre is hajtsam!

- De én nem akarom…- motyogtam a földet bámulva.

- Pedig meg fogod tenni!- kapott a hátára, és úgy indult útnak.

- Hé, tegyél le! Castiel most azonnal rakj le a földre!- kiabáltam, de csak hajthatatlanul haladt tovább.

- Szólj Connornak és Lewisnek!- mondta az egyik szolgának, aki sietős léptekkel távozott.

- Miért nem érdekel, a véleményem?- kérdeztem könnybe lábadt szemekkel.

- Mivel elég önző vagyok ahoz, hogy figyelmen kívül hagyjalak azért Daenerys, hogy el ne veszítselek!- erre nem tudtam mit válaszolni, csak szótlanul csüngtem a fiú hátán, mint egy zsák krumpli.

- Itt vagyunk!- jelentek meg pár perc múlva a srácok teljesen felszerelkezve.

- Ezek minek?- mutattam remegő ujjakkal a fegyverekre.

- Ha az áldozat annyira ellenkezne, hogy erőszakhoz kell folyamodunk, akkor inkább gyors halált haljon!- ecsetelte a sötétbarna inkább férfi, mint fiú, a maga 2400 évével.

- Én biztos, hogy nem!- tiltakoztam Cas hátán lógva.

- Ne haragudj meg hercegnő, de nem hinném, hogy pont nekünk lesz szükségünk ezekre!- pásztázott mélykék szemeivel.

- Ez sértő volt…- motyogtam morogva.

- Sajnálom Daenerys, de ez az egyetlen módja az életben tartásodnak!- nézett bánatosan Connor.

- Én megértem csak…- elhallgattam, csak mi? Miért nem tudom elfogadni a sorsom?- Rendben, felfogtam! Induljunk!

- Ez a beszéd!- lelkesedett Lewis, és kinyitotta előttünk a hatalmas fémkaput.

- Castiel?

- Igen?- kérdezett vissza.

- Mi lenne, ha mondjuk, letennél?- nyomtam meg a hangsúlyt a kérdés végén, mire Lewis és Connor nevetésben törtek ki.

- Ja, persze, persze!- nevetett, és nemsokára már újra talajt éreztem a talpam alatt.

- Vágjunk bele!- kiáltottam, és útnak indultunk.

…

 Hatalmas fénycsóvát láttam, amint áthaladtunk az dimenziókapun, vagy min. Alkaromat az arcom elé emeltem, hogy az erős fény meg ne vakítson, ezzel egyedül én voltam így, a három srác rendületlenül meredt előre, gondolom, már hozzászoktak ehez.

- Megérkeztünk!- szólalt meg Connor, mire lentebb engedtem a kezem. Éppen láttam eltűnni a hatalmas fényt, majd óvatosan körülkémleltem. Valamilyen sikátorszerűségben lehettünk.

- Itt nem sok embert kapunk el…- motyogtam.

- Igen? Képzeld csak el az emberek arcát, amikor hirtelen megjelenünk a semmiből!- hordott le a barna srác, hm valamiért úgy érzem, nem kedvel, mondjuk én se zártam a szívembe.

- Mindketten nyugodjatok le!- szólt ránk imádottam.

- Akkor mindenki játssza a megbeszél szerepeket, értve vagyok?- fordult körbe Connor kérdő tekintette.

- Ööö…milyen szerepeket?- vakargattam a fejem.

- Franc!- temette tenyerébe az arcát- Mindenki beolvad valahova, majd kiszemel egy áldozatot és lecsap rá, ennyi! Ja, neked gimnazista lánynak kéne kiadnod magad, szóval szerintem semmi probléma nem lesz!

- Mégis hol?- ráncoltam a szemöldököm.

- A közelben van egy iskola, elég nagy ahoz, hogy ne téveszd össze semmivel!- közölte „kedvesen” a mélykék szemű férfi.

- Mi bajod van neked?- fontam keresztbe karjaim.

- Semmi, ő mindenkivel ilyen!- vont vállat Castiel- Remélem készen állsz a feladatra!

- Cas!- néztem rá amolyan „Már nagyon elmész a fenébe” arccal. Nemhogy megvédett volna, hanem még ki is oktatott!

- Készen állsz, vagy sem?- tette fel újra.

- Igen, kapitány!- tisztelegtem, mire mindhármuk arcán átfutott valami mosolyféleség.

…

- Hogyan kéne kezdenem?- gondolkodtam hangosan, miközben a suli egyenruhájában lépkedtem.(Fehér ing, kék/sötét citromsárga csíkos nyakkendővel, és szoknyával, valamint egy sötétkék blézerrel.)

Miközben ezen elmélkedtem, megpillantottam egy lányt, félhosszú barna haja a háta közepéig ért, és a szélben össze-vissza lebegett körülötte, fufruja szemébe lógott, eltakarva fél arcát. A havazás miatt feje búbján egy kisebb hókupac éktelenkedett, meleg lehelete pedig tisztán látszott a hideg miatt. El is felejtettem, hogy tél van, elvégre a palotában nem volt hó, itt viszont erős hóvihar tombolt. Talán a legfontosabb az volt, hogy a lány is ugyanolyan egyenruhát viselt, mint amilyet én, majd jobban belegondoltam, miért is mennek most iskolába?

- Ööö…izé!- szóltam hozzá, de nem reagált, ezért közelebb sétáltam, és fél méterre tőle köszöntöttem- Szia!

Rám emelte sárgászöld tekintetét, majd oldalra kapta a fejét, és elfutott az iskola irányába.

- Mi a fasz?- értetlenkedtem.

- Hé, te!- halottam meg egy hím nemű egyed hangját.

- Igen?- fordultam meg, és szembe találtam magam két, kábé velem egykorú fiúval.

- Új vagy? Még nem láttalak az iskolában!- kérdezte a világosbarna hajú és sötétbarna szemű srác vigyorogva, pfff ez már akar valamit.

- Igen, most iratkoztam át, nemrég költöztünk a városba!- mosolyogtam annyira őszintén, amennyire csak tudtam.

- Gondoltam, mivel egy ilyen arcot nem felejtenék el, egyhamar!- bókolt.

- Egyébként Naomi vagyok!- nyújtottam neki a tenyerem, a többiek a lelkemre kötötték, hogy ne a valódi nevem mutatkozzak be. Pont ez a béna név ugrott be először!

- Örvendek! Én Gabe! - fogott velem kezet, majd hátrabökött a sötétbarna hajú és világoskék szemű srácra- Ő pedig a haverom: Ryan!

- Szia!- intettem a szótlan fiúnak, de ő figyelemre sem méltatva oldalra biccentett egyet, hogy meri ez a kis seggdugasz?! Ha így folytatja, akkor ő lesz életem első áldozata, az utolsó csepp véréig kiszívom azt az aranyos kis nyakát! Mi a franc? Megint a hasogató érzés, nem még korai, állj le Daenerys! Hála a bárminek, sikerült visszafognom magam, sokkal óvatosabbnak kéne lennem!

- Hagyd, ő már csak ilyen! Nem valami sokat beszél!- nevetett. „Veled ellentétben!”- gondoltam fáradtan.

- Az sose baj!- hallattam egy műkacagást, aztán arra eszméltem, hogy Gabe megragadja a csuklóm, és magával húz engem és a másik srácot is.

…

Az az idióta bevonszolt a suliba, és a tantermükbe, mondván, hogy biztos az ő osztályukba kerültem!

- Kérsz valamit, bármit elhozok neked!- flörtölt a beszédes fiú.

- Nem kel semmi, köszönöm!- próbáltam normális arcot erőltetni magamra, hiába már nagyon az idegeimre ment! Legszívesebben a képébe ordítottam volna, hogy „Egy kis békét hozzál már, vagy csendet, oké?!” De természetesen nem tettem.

- Jó attól még hozok neked a legjobb hamburgerünkből, az a suli konyhásainak specialitása, pillanat és jövök!- sietett ki a teremből.

- Tarthat tovább is, idióta!- motyogtam magam elé, majd ijedten hőköltem hátra, Ryan állt előttem, és az összes szavamat hallotta!

- Cső!- intett, majd kisétált a teremből, franc! Nem hagyhatom, hogy ez a kis nyomi elrontsa a tökéletesen felépített tervem! Gyorsan Ryan után futottam.

- Hé, várj meg!- kiabáltam, és a folyosón sétálók mind susogni kezdtek, amint a párosunkat figyelték.

- Hagyjál!- mondta, hátra sem fordulva.

- Ryan! Azt mondtam várj!- ragadtam meg a felsőjét, és rántottam vissza talán a kelleténél kicsit erősebben, mint ahogy azt egy „embertől” várnák.

- Gyere!- ragadta meg a csuklóm, és húzott valahova, el a kíváncsi tekintetektől.

…

- Ki vagy te?- nézett rám az egy elhagyatott lépcsőfordulóban, miközben a falnak támaszkodott.

- Egy lány, egy gimnazista, Dae…Naomi- válaszoltam hűvösen.

- Nem hiszek neked, túl erősen vágtál a falhoz, ráadásul csak megjátszottad magad Gabe előtt, nem vagy te olyan ártatlan!- ebben tökéletesen igazad van te kopó, de többet nem fogsz kiszimatolni!

- Jártam karatézni!- vontam vállat- Mellesleg nem bosszanthat a haverod?

- De…igen eléggé az néha!

- Néha?- mondtam kissé hangosan- Egyébként, csak rossz passzban vagyok, nem tudom, miért kell egyből rossz következtetést levonni?

- Csak elővigyázatos vagyok…- kereste folyamatosan a szemkontaktust, hülye ember!

- Ha gondolod!- löktem el magam a faltól, és elkezdtem lefelé battyogni a lépcsőfokokon.

- Egyébként is, ezzel a hajjal és szemmel, ne várd, hogy nem keltesz feltűnést!- arggg, már megint ez a rubinvörös haj ellenes akció, ki fogom csinálni!

- Mi bajod vele, természetesen ilyen, bocsáss meg!- közöltem hátra sem fordulva.

- Semmi problémám, csak gyanús, ráadásul…- a következő szavakat kísérteties lassúsággal mondta-…a nemrég eltűnt lány is hasonlóan nézett ki legalábbis az újságcikkek alapján!

- Milyen lány?- a hangom akaratlanul is remegni kezdett, kis szaros, majdnem sikerült túljárnia az eszemen, de nem eszik olyan forrón a kását!

- Nem nézel tévét, vagy olvasol újságot?- kérdezte Ryan valami megmagyarázhatatlan gúnnyal a hangjában.

- Nem nagyon…tudod nem a szívem csücske a politika, se a halálesetek!- fordultam vissza, és küldtem felé egy „Fogalmam sincs, miről beszélsz!” mosolyt, közben azért erősen azt kívántam, hogy menjen át rajta egy busz.

- Értem!- közölte, és egy kis csalódottságot véltem felfedezni a kijelentésében.

- Remek!- tapsoltam kettőt, amikor már a fiú hallótávolságán kívül értem, azért magamban elkönyveltem, hogy vigyáznom kell ezzel a sráccal!

…

World so cold

https://www.youtube.com/watch?v=pCxROBAeHNU

Gondoltam hagyjuk, azt a szaros iskolát, menjünk sétálni egy kicsit, a hóesés egyébként is abbamaradt, így tökéletesnek véltem kicsit kisurranni, utam egy közeli parkba vitt, közben végig azon elmélkedtem, hogy meddig terjedhetett az eltűnésem híre? Aztán anya is eszembe jutott, szegény anyukám! Mennyi faszságot ki kellett állnia miattam? (Újabban elég sokszor beszélek rondán, rossz Daenerys, nem szabad, fúj!) Újra belegondoltam, elvégre ezt érte is teszem, ha teljes jogú vámpír leszek, akkor bármikor eljöhetek az embervilágba, és meglátogathatom anyát. Ezzel vezérelme, végigsétáltam a csupasz bokrokkal szegélyezett földúton, amíg a park szívéhez nem értem. Egy játszótér látványa fogadott, amit hosszú sövénysor ölelte körbe, mint egy védelmező pajzs fogta közre a játékokat. A sövényen túl pár pad álldogált magányosan, ahogy a nap megvilágította ezt az egész helyet, már nem is tűnt télnek, az összképet csak a csupasz fák, és a néhol éktelenkedő hókupacok rontották el. Aztán az egyik ülőalkalmatosságon megpillantottam egy lányt, térdei egymással szembe fordítva, lábfejével a földet taposta, kezei az ölében pihentek, egyenruhát viselt, és azt hiszem, ami a legfontosabb, hogy egy papírzacskó volt a fején.

Erősen dúlt a vita a fejemben, hogy odamenjek-e hozzá, elvégre utáltam, ha valaki szomorú, teljesen mindegy volt, hogy ismertem a személyt, vagy sem! Lemondva az eredeti célomról közelebb sétáltam hozzá, mivel nem tudtam, hogyan kéne megszólítanom ezért csak megköszörültem a torkom, és a sorsa bíztam az események alakulását. Az ismeretlen csaj rémülten felém kapta tekintetét, azaz zacskóját, közben megfigyeltem kilógó mogyoróbarna tincseit, gyönyörű hajat birtokolt, lövésem sem volt, miért rejtette el.

- Szia, azt akartam kérdezni, hogy jó vagy-e?- próbáltam elővenni a lehető legkedvesebb hangszínemet, de a lány így is csak ijedten felpattant, és elfutott előlem.

- Hé, várj már!- rohantam utána, a reggeli hibámat nincs kedvem újra megismételni. Olyan gyorsan hasítottam a teret, mint még életemben soha, valamiért tudtam, hogy nem szabad elengednem ezt a lányt, az okát nem tudtam, de anya mindig is azt mondogatta nekem: „Hallgass a megérzéseidre!” A következő saroknál befordulva egy hidat láttam meg, alatta pedig egy megáradt folyó csobogott hevesen. Megpillantottam a lányt, amint éppen áthajol a korláton, ez a művelete egyáltalán nem tetszett nekem! Szélsebesen mellette teremtem, és a karjánál fogva visszarántottam, aminek következtében mindketten hátraestünk.

- Mit gondolsz, mégis mi a francot csinálsz?!- ripakodtam rá- Jobban kéne tisztelned a saját életed, ez nem egy videó játék, ha kinyiffansz, nem tudsz „új játékot” kezdeni, ebből csak egy van! Ne dobd el ilyen egyszerűen! Tudom, biztos megvolt rá az okod, és azt is, hogy nekem semmi közöm hozzá, de most ne rém gondolj, hanem az emberekre, akiknek fontos vagy! Lehet valaki megbántott, úgy érzed, senki sem szeret, hogy az egész világ ellened van, de ez nem teljese igaz! Mindenki lehet néha depressziós! Lehet olyan, hogy a barátaid, ismerőseid elfordulnak tőled! Gondolj bele, kinek hiányoznál a legjobban, igen a családodról beszélek! Teljesen biztos vagyok benne, hogy ők sírnának utánad, úgyhogy ez többet meg se forduljon a fejedben, soha! Az öngyilkosság nem megoldás, a problémákkal szembe kell nézni, és nem elmeneküli előlük!- igen, most Vivit idéztem, az én drága Vivienem! Ő is ezt mondta nekem, egy kissé sterilebb formában, amikor Castiel darabokra zúzta a szívem, a depressziós embereket nem szabad magukra hagyni, addig kell őket ütögetni, és kiabálni velük, amíg vissza nem ütnek, vagy ordítanak!

- Én…- kezdte remegő hangon, majd jobb kezével félig lehúzta fejéről a papírzacskót, így az orrig láttam az arcát, csinos kis pofija volt, pisze orral, aztán annyit vettem észre, hogy könnycseppek gördülnek le bal és jobb oldalt is egyaránt arcán.

- Ne haragudj, nem akartalak még jobban megbántani!- mentegetőztem egyből.

- Nem, egyáltalán nem az! - köhintett egyet, majd vékony hangon folytatta- Igazából, nagyon köszönöm!

- N-nincs mit!- pirultam el zavaromban.

- Köszönöm!- emelte magasabbra a fejét, így a hirtelen felerősödő szél lefújta fejéről az otromba zacskót, és így egymás szemébe tudtunk nézni, a döbbenettől még a szó is belém fagyott.

- Te?- kérdeztem döbbenten, ugyanazok a sárgászöld szemek bámultak rám, mint pár órával korábban, csak most mérhetetlen bánat helyett, öröm csillogott bennük, és persze könnyek.

- Igen, én!- engedett egy halvány mosolyt arcára- Egyébként Hazel Blazenek hívnak!

- Örültem!- mosolyogtam vissza rá.

- Izé…te nem akarsz bemutatkozni?- kérdezte félve pillantva rám, miközben sűrűn pislogott dús, és göndör szempilláival.

- Daenerys…- kezdtem a bemutatkozást vigyorogva, aztán az arcomra fagyott a mosoly, és a szám elé kaptam a kezem!

- Valami baj van Daenerys?- kérdezte értetlenül.

- Nem, semmi!- mosolyogtam rá újra- Mi lenne, ha sétálnánk egyet a városban, elvégre új vagyok, fogalmam sincs, mi hol van!

- De…az órák, mér régóta elkezdődtek, vissza kéne mennünk!- vakargatta a nyakát zavartan.

- Ha most késve visszaérnénk, akkor csak nagyobb letolást kapnánk, de ha azt mondjuk holnap, hogy rosszul voltam, ezért te kedves voltál az új diáklányhoz, és hazakísértél!

- Hát…ez igaz…- motyogta.

- Akkor megyünk, vagy sem?

- Benne vagyok!- nevetett, közben csak remélni mertem, hogy az általam kikotyogott információ nem hoz bajt a fejemre.

…

Nem sokkal később, már vidáman nevetgéltünk egy cukrászdában, mintha már legalább ezer éve ismernénk a másikat!

- Komolyan ezt csinálta?- kacagtam, mikor Hazel egy újabb vicces történetet osztott meg velem, fogalmam sem volt, hogy mi, vagy ki juttathatott egy ilyen aranyos, kedves és humoros lányt az öngyilkosság megkísérléséig!

- Igen, akkora egy tapló, mondjuk vicces, de bunkó!- forgatta gyönyörű szemeit.

- Tudtad, hogy annak, akinek különlegesen szép szeme van, olyan, mint a tiéd, arról azt mondják, hogy vámpírok leszármazottja?- mondtam ki az eső gondolatot, ami eszembe jutott Hazel láttán.

- Mi?- pislogott döbbenten.

- Mekkora butaság, nem?- nevettem kissé erőltetetten- Hiszen, nem is léteznek ezek a…lények!

- Igaz! De akkor ez azt jelenti, hogy te is az vagy!- mosolygott rám, és fogalma sem volt, hogy mekkorát dobbant a szívem abban a pillanatban!

- Óhajtanak valamit a hölgyek?- hajolt be a lány elé, egy szöszi pincérsrác.

- Öhm…nem köszönöm!- jött zavarba, és vörösödött el Hazel.

- Ön?- fordította felém a fejét, és egy pillanatra megállt a vér az ereimben, és alig tudtam leplezni meglepődöttségemet.

- Én se!- válaszoltam gyorsan, amint felébredtem a bambulásból.

- Rendben – közölte elmosolyodva, majd felegyenesedett, közben pedig természetesen „véletlenül” leverte a táskám a földre, mire egyszerre hajoltunk érte.

- Köszönöm!- feleltem, miközben a kezembe csúsztatott egy kis papírt, és szigorúan méregetett smaragdzöld szempárjával.

- Nincs mit!- állt fel újra, és elindult egy másik asztalhoz.

- Ez meg mi volt?- vigyorgott idétlenül a mogyoróbarna lány.

- Semmi, még életemben nem láttam ezt a palit!- hazudtam szemrebbenés nélkül, azért türkizeim sarkából figyelemmel kísértem Connor minden egyes mozdulatát. Ráadásul, az üzenete sem volt túl biztató: „A cukrászda mögött, 10 perc múlva, pontosan 14:00-kor! Egyedül gyere, és ne késs!”

Az a tíz perc alig akart eltelni, hiába mesélt el vagy ezer viccet Hazel, nem tudtam nagyon nevetni, amikor az óra 13:58-at mutatott, már nem bírtam tovább, és felpattantam az asztaltól, mire a lány értetlenül nézett rám.

- Baj van?

- Csak…ki kell mennem a mosdóba, egy perc és jövök!- kértem gyorsan bocsánatot, és csak remélni mertem, hogy Hazelnek nem szúrt szemet, hogy a vécék nem is arra vannak, amerre én futottam.

…

Minden másodperc olyan lassan telt el, de kereken 2 órakor megjelent Connor a megbeszélt helyen.

- Szia, te pincérként épülsz be? Biztosan jó lehet elcsavarni a kollégáid fejét, vagy az éppen arra járó fiatal lányokét!- mondtam ironikusan, keresztbe font karokkal.

- Te csak maradj csendben!- rivallt rám, mire ijedten a falhoz lapultam- Na úgy! Egyébként a munkatársaim vén banyák, vagy majdnem olyan helyes srácok, mint én, a vendégek meg éretlen csitrik, vagy…olyan nők, akik…hát mondjuk azt, hogy éjszaka keresik a kenyerüket!

- Esti műszakosokkal nem kezdesz?- vontam fel jobb szemöldököm.

- Hahaha, szörnyen vicces!

- Nem is viccnek szántam! Mi van Giával, hová lett a nagy szerelem?- néztem rá, nem valami kedvesen.

- Őt most hagyd ki ebből! Amúgy sem én smároltam egy vadidegennel!

- Be volt nyomva! Különben is jobban nem is bánhatná már, amit tett!

- Igen?- döbbent meg, és tengerkék szemén átfutott valami.

- Igen! Ugyanannyira beléd van zúgva, mint te belé, ha nem jobban! Te meg itt szadizod, mert részegen,- csak úgy mellékesen emlékeztetnélek, hogy miattad lett az- bánatában megcsókolt egy srácot! Nem te utasítottad el véletlenül?!

- Ó, szóval ti is szoktatok pletyizni!- vakargatta a tarkóját.

- Bocs, hogy lányok vagyunk!- horkantottam- Gondolom, ti sose szoktatok Cassal!

- Dehogynem!- a válasza villámcsapásként ért.

- Komolyan?- kerekedtek szemeim, normális méretének hatszorosára.

- Igen, például tudom, hogy az én hülye haverom „összetörte a szíved”, amikor Pipert homlokon puszilta, meg volt az az Amberes jelenet is, és Oiviáról még semmit sem tudsz!- vigyorgott ezerrel, én pedig éreztem, hogy az arcom egyre jobban kipirul.

- Nem beszélt meg velem semmit, úgy könnyű félreérteni az egészet!

- Nem hallgattad meg, úgy könnyű őt okolni!- vágott vissza.

- Egyik sem volt igaz, de attól még rettenetesen fájtak!- mondtam a szép kőpadlónak.

- Sajnálom!- csúszott ki belőle, aztán pár percnyi csend után megszólalt- Lassan menjünk be, lejárt a szünetem!

- Jó…- motyogtam, aztán a hallottak elemzése után hirtelen felé fordultam- Mit értesz Olivia alatt?

- Azt a méz szőke lányt, miért?- rebegtette szempilláit.

- Egyáltalán nem jó hobbi, mások idegeire menni!- sziszegtem- Kérlek Connor meséld el!

- Valamikor majd elmondom, most viszont tényleg sietnem kell!- intett, és azzal a lendülettel már el is tűnt a fal mögött.

- Mégis mikor lesz az a „valamikor”?

…

- Minden rendben?- kérdezte Hazel aggódva, mivel gondolom legalább annyira lehettem fehér, mint a cukrászda hátsó fala.

- Jól vagyok, csak kicsit fülledt itt a levegő, nem megyünk?- kérdeztem kissé erőteljes hangsúllyal, amitől már inkább parancsnak hatott.

- Rendben!- mosolygott furán, remélem nem ijesztettem rá- Egyébként mit gondolsz rólam?- kérdezte hosszas, szótlanul megtett utunk után.

- Azt, hogy egy nagyon kedves lány vagy, aki könnyen depressziós lesz, de ettől függetlenül egy kis segítséggel el tud állni!- vigyorogtam.

- Ez a véleményed?- csodálkozott aranyosan.

- Igen, ja és kissé antiszoc, de ezen könnyen lehet javítani!- pördültem egyet a tengelyem körül, majd ijedten vettem észre a lány arcán sebesen lefolyó könnycseppeket- Kérlek, ne sírj!

- Annyira örülök, hogy találkoztam veled!- nevetett bőgés közben- Egy földre szállt angyal vagy!- a gyomrom görcsbe rándult az utolsó pár szótól.

- Esetleg démon…- motyogtam halkan, és fájó érzéssel követtem ezt a lányt, aki ennyire naiv, és fogalma sincs róla, hogy ő lesz az áldozatom!

- Itt is vagyunk!- szólalt meg pár perc múlva.

- Ez a park…- kezdtem, és rögtön felismertem a helyet.

- Igen, itt mentettél meg ma!- mosolygott.

- Miért vagyunk itt? Ugye nem akarod, hogy újra megállítsalak?- rökönyödtem meg.

- Dehogyis!- húzta széles vigyorra száját.

- Akkor örök szerelmet esküdsz?- vicceltem újra.

- Ez sem talált! Maximum örök barátságot!- tekergette zavartan egyik mogyoróbarna tincsét(mekkora poén volt a szüleitől így elnevezni!)

- Azt nyugodtan!- aztán megláttam a nyakát, és eluralkodott a pokol, pillanatokon belül, máris egy fához szorítottam Hazelt, és éhesen lihegtem a képébe- Azaz még egészen 5 másodpercig, utána pedig elválaszthatatlanok leszünk, ugyanis a véred örökké egybefonódik a testemmel, utána tényleg ahogy mondtad, elválaszthatatlanok leszünk!- nevettem, és úgy éreztem,mintha kívülről figyelném az eseményeket, mintha egy külső szemlélő lettem volna.  Döbbenten pislogtam, és a rémült lányra, majd az őrjöngő vámpír szukára bámultam, aki nem lehettem én, hiszen 1. Itt voltam, és nem ott, legalábbis fejben 2. A vámpírnak folyamatosan fehéredett ki a haja, még végül teljesen olyanná vált, mint egy 18. századi női paróka, csak sokkal kecsesebben tekergett a levegőben a hófehér sörénye, szemeit pedig egy pillanat erejéig felém kapta, ijedtemben a szívem kihagyott egy ütemet, 2 vérvörös, szikrázó valami bámult rám, aztán olyannyira széles vigyorra húzta a száját, hogy nekem is fájt, így megcsillantak tűhegyes hófehér fogai.

- Én nem lehettem ez a szörnyeteg, még a lelkem legmélyén sem!- törtem ki keserves sírásban, aztán valami beugrott a fejembe, elvégre, még sosem láttam vámpírt, aki annyira szomjas lett volna, hogy elveszítse az önuralmát. Az értelmet adna az emberek rettegésének, és félelmének! Megláttam amint az a picsa, avagy a másik énem, harapásra tátja száját, és az ijedtében reszkető lány felé hajolt- Nem teheted, megtiltom! Neeeeee!

- Hogyan kerültem ide?- pislogtam éretlenül, újra a saját testemben, majd rekedten szólítottam meg Hazelt- Ne haragudj! Könyörgöm! Ha élni akarsz, soha többet nem láthatjuk egymást!

- Te…egy…- reszketett a hangja, és ő maga is, majd nagyot nyelt-..vámpír vagy…egy valódi?

- Igen!- feltűnt, hogy kicsit másképpen látom a világot- Még mindig vörösek a szemeim, igaz?

- I-Igen…- hebegte.

- Remek!- morgolódtam, aztán ellöktem magam a barna lánytól, utat engedve neki- Most már mehetsz!

- De…- ráncolta szemöldökét, ugyanakkor azokban a gyönyörű sárgászöld, avagy borostyánszín szemekben annyi félelem lapult, mint egy érettségizőben.

- Menj, mert akkor nem tudom megállni, hogy ki ne szívjam a véred, és azt egyikünk sem akarja!

- Van, amit még nem tudsz, ma, amikor reggel megszólítottál akkor tudtam meg, hogy a szüleimnek, és a húgomnak autóbalesete volt, és instabil az állapotuk, természetes, hogy csak bámultam a telefonom kijelzőjét, és sűrű pislogás közepette tudtam csak elkerülni, hogy el ne bőgjem magam az út kellős közepén, aztán gondolkodás nélkül elrohantam a kórházhoz, amilyen gyorsan csak tudtam, és közben kétszer kellett metróra szállnom. Mire azonban odaértem, az orvosok csak szomorúan ingatták a fejüket, és közölték, hogy „Nagyon sajnáljuk, de nem tudtuk megmenteni a családját! Részvétem!” Akkor bezzeg olyan arcot vágtak, mintha velük is legalább ez történt volna, de egy perc múlva már faarccal nevetgéltek valami béna sorozatról!- szorított ökölbe a kezét, majd az ég felé emelte tekintetét.

- Én…- kezdtem, de Hazel rögtön folytatta.

- Ráadásul még ott a kórházban, amikor egy világ omlott össze bennem, amikor megcsörrent a telefonom, az a fiú hívott, akibe halálosan bele voltam esve, és mér egy ideje randizgattunk, azt mondta, volt pofája azt mondani, hogy sokkal jobb ribancot talált nálam, aki többre is képes, mint kézen fogva andalogni! Az a seggfej!- ha lehet még jobban szorította össze az öklét- Természetesen itt még nincs vége, szinte abban a pillanatban, amint kinyomtam, újra megszólalt az az átkozott készülék, ijedten meredtem a kijelzőre, amin a legjobb barátnőm neve állt, egy kis örömöt csempészhetne ebbe a gyászos napba! Igen erre számítottam, Becky majd megvigasztal! Tele reménnyel vettem fel a telefont, és örömmel köszöntem bele egy hatalmas „Sziát!”, ő csak hűvösen viszont köszöntött, majd bármi bevezetés nélkül elkezdte ecsetelni, hogy mennyire elhanyagolom, és milyen rossz barátnő vagyok, meg ilyenek! Csak zavartan pislogtam, aztán azt mondta, hogy vége, amúgy is csak azért lett jóban velem, mivel az igazgató a rokonom, ezért mindig megúszta egy kisebb figyelmeztetéssel, ha rossz fát tett a tűzre, de már nem izgatja, köztünk vége, ennyi volt!- és lecsapta a telefont! Az a tetves kurva csak kihasznált, mindenki csak kihasznált, a családom pedig nincs többé, nincsenek szüleim, se húgom!- szemében könnyek csillogtak.

- Hazel…- kezdtem megértően, de megint csak leintett, és rögtön beszélt is tovább.

- A történtek miatt jutottam el oda ahová, depressziós voltam, és készen álltam eldobni az életem, amikor te megjelentél, te drága lány! Sehogy sem tudnám meghálálni, amit véghezvittél, ezért azt teszel, amit akarsz, akár meg is ölhetsz, már nem zavar! Köszönöm Daenerys!- könnyei kibuggyantak, és végigfolytak kissé kipirult arcán, úgy néztek ki, mintha valakinek remegett volna a keze, amikor felvitte az ecsetvonásokat Hazel pofijára. Annyira szerencsétlenül festett, hogy egyszerűen képtelennek éreztem magam egy ilyen aljas tettre!

- Hazel…- suttogtam, mikor is az éhes énem felülkerekedett rajtam, és jobb kezemmel az előbbi fához szorítottam, még ballal lefejtettem róla a kabátját, a barna lány csak készségesen elfordította a nyakát, így teljes rálátásom nyílt szépen ívelt nyakának, gyönyörű volt, akárcsak maga Hazel.

- Tedd!- lehelte alig halhatóan, majd újra sírni kezdett, ezért csuklójával kelletlenül kezdte törölgetni a könnycseppeket, mire zavaromba visszatért az valós énem, azaz a „kedves és segítőkész” Daenerys, pfff! Aki kedves, az nem akarja kiszipolyozni egy ártatlan lány vérét!

- Nem!- toltam el magamtól- Nem akarok többé bántani senkit, aki nem ad rá okot! Most pedig tűnj el!

- Viszlát!- hebegte, és gyorsan elfutott a város felé, én pedig az arcomat a tenyerembe temetve rogytam össze. Meg fogok halni, ha ma nem ölök meg valakit, biztosan elpatkolok! Castiel is megmondta: megsebeztek a vadászok, méreg került a szervezetembe, ráadásul megjött,(kelletlenül mondtam el Casnak)amúgy is pár napon belül meg kéne tennem, mivel egy bizonyos idő elteltével, az átváltozás után vérhiányban kinyiffanok! Milyen szép halálom lesz, már előre látom: „A szerencsétlen vámpírhercegnő elhalálozott vérhiányban, mindenki siratta körülbelül 1 napig, aztán Miss Olivia kegyesen felajánlotta, hogy elfoglalja a helyét, és minden nehézséggel megbirkózik, ha ennyire akarják, akkor még Castiel felesége is lesz, és születik majd sok-sok kicsi méz szőke hajú szürke szemű, vagy fekete hajú smaragdzöld hajú Castiel vagy Olivia!” Lehet, hogy a vérszegénység az agyamra ment?

…

- Mi a fenét csinálsz?- kiabált velem Castiel, ugyanabban a sikátorban, ahol legelőször landoltunk. Megilletődötten álltam és farkasszemet néztem a földdel, mondanom sem kell, nem én nyertem.

- Én csak…- már megint a szokásos védekezés, egyébként is mi mondtam volna? Nem akarom, hogy az emberek féljenek tőlem! De egy vámpír vagyok, elvégre ezért létezem, hogy rettegést hozzak az élőkre, igen ez a feladatom, nem tehetek mást!

- Hagyjuk ezt, jó?- masszírozta meg orrnyergét fáradtan.

- Egyébként is! Miért küldtetek az első „zsákmányszerző” utamra egyedül?! Akár le is leplezhettem volna a vámpírok létezését, az emberiség előtt!- háborodtam fel, azaz csak tetettem, na jó egy kicsit ideges voltam az Oliviás képzelgéseim miatt! Bárcsak egyszer olyat is álmodnék/képzelegnék, hogy az a csaj egy olíva bogyó és olajat sajtolnak belőle, az lenne csak a szép álom!

- Meg kell tanulnod, magadnak kaját szerezni, ráadásul én bíztam benned!- hajtotta le a fejét, francba, most megbántottam!

- Én…- közelebb léptem hozzá, és felemeltem az állát- Úgy értettem, hogy veled akartam menni!

- Kéjenc!- forgatta szürke szemeit, és gondolkodás nélkül, ráadásul ultra gyorsan csókolt meg, és nos khm…nem a leggyengédebb módon…

- Most már…igazán…mehetnénk!- lihegtem, miközben kipakoltam a melltartómból.

- Igaz…- motyogta, és ő is vörösebb volt a kelleténél.

- Akkor menjünk!- nevettem, és kiléptünk a sikátorból, egyenesen a tomboló hóviharba, szeszélyes időjárás, globális felmelegedés…mondjuk annak semmi köze ahoz, hogy télen havazik…hagyjuk!

- Most mit akarsz csinálni?- követett kitartóan, alkarját arca elé emelve.

- Fogalmam sincs!- húztam kapucnimat még jobban a fejembe- Majd rögtönözök!

- Ettől féltem!- morogta bosszúsan, már mellettem lépkedve.

- Megoldjuk! – próbáltam lelkesíteni- Azt még nem tudom hogyan, de amikor itt vagy velem, akkor minden olyan magától értetődő, az ötletek egyszerűn csak kipattannak a fejemből!

- Ezt örömmel hallom!- nevetett halkan- DE…féltelek, hogy valami hülyeséget csinálsz miattam!

- Ne aggódj, én nélküled is mindig csak hülyeséget csinálok!- motyogtam, és szerencsére a hóvihar és süsü miatt nem láthatta, hogy elvörösödtem.

- Jó, megbízom benned Daenerys!- kulcsolta rá ujjait az enyéimre, mind az ötre, ha lehet még jobbam elpirultam- Ja, és nem kell takargatnod az arcod, igaz, hogy nem látom, de biztos vagyok benne, hogy fülig vörösödtél!

- Szeretnéd mi?- vágtam vissza, és úgy sugározhattam a hőt, mint egy gázkonvektor.

- Nem feltétlenül, de ettől még így van!- vigyorgott.

…

- Castiel!- szuszogtam fáradtan, és a térdemre támaszkodtam- Nem bírom!

- Mi van?- fordult vissza zavartan, időközben sikerült lehagynia.

- Nem bírom tovább, elfáradtam, semmi erő sincs bennem, érzem itt a vége!- mosolyogta keserűen, és abban a pillanatban már össze is estem.

- Daenerys!- kiáltotta, és odarohant hozzám, az ölébe kapott és halkan suttogta tovább a nevem.

- Sajnálom!- gördült végig egy könnycsepp az arcomon.

- Nem, nem lehet így vége! Egyszerűen nem fogadom el!- ordította.

- Ne haragudj Castiel!- csuktam le lassan pilláimat.

- Nem haragszom, csak ne halj meg, hallod?! Daenerys!- kiabálta, és elkezdett rázogatni- Nem, képtelenség, ilyen közel a célhoz nem adom fel!- szorított magához, aztán valami üvegcsét tett a számhoz, de nem tudtam lenyeleltni velem, rettentően fáradt voltam, és rettentően nehézek éreztem a testem.

- Szi…a- rebegtem, amikor is Castiel egyre közeledő arcára lettem figyelmes, atán döbbenten pattantak fel elernyedt szempilláim, fekete hercegem éppen megcsókolt, és éreztem amint meleg folyadék tölti meg a nyelőcsövem. Cas annak ellenére sem hagyta abba a forró csókot, hogy nem kaptam levegőt, erősen tuszkolta számba, a nyelvét, hogy még véletlenül se tudjak mást, csak lenyelni az ismerős löttyöt. Amikor nyeltem egyet, végre elhúzódott tőlem, és hagyott levegőhöz jutni.

Halestorm - Dirty Work

https://www.youtube.com/watch?v=J_p7X8wJ1pQ

- Elég önző vagyok, így megtartottalak magamnak!- mosolygott, és az ijedtségnek még mindig felfedeztem egy kis jelét az arcán.

- Te vért adtál nekem?!- pislogtam döbbenten.

- Nem elég egyértelmű, különben, már rég nem beszélgethetnénk!

- De…ez nem…a te…?- néztem rá értetlenül.

- Igen, nagyszerűen felismerted, ez az én vérem volt!

- Akkor te nem leszel vérszegény?- ráncoltam a szemöldököm- Vagy ez már meg sem kottyan számodra?

- Persze, hogy nekem is szükségem van vérre, főleg azok után, amit velem műveltél!- vigyorgott, mire pillanatok alatt rákvörös lett a fejem.

- Egyébként, ott van két tökéletes áldozat!- mutatott az utca végébe.

- Az a két vézna srác?- kérdeztem fintorogva- A vérük egyébként sem tűnik finomnak!

- Mit mondtál?

- Lehet, hogy csak az éhség miatt van, de simán meg tudom mondani, velük nem lakunk jól!

- Az érzékeid ennyire fejlettek szomjasan?

- Ezek szerint!- vontam vállát, aztán egy hihetetlenül finomnak tűnő aroma ejtette csapdájába orrom- Te jó ég, ez lesz az, az első áldozatom!

- Várj, kezd sötétedni, ne rohangálj csak úgy!- figyelmeztetett, de már el is futottam- Akár csapda is lehet! Várj meg!

- Érzem!- visítottam, amint szemeim a szokásos türkiz inkább zöld, mint kék helyett vörössé változott.

- Daenerys, nyugodj meg!- kapott a csuklóm után, de egy egyszerű mozdulattal odébb rúgtam- Hagyj békén, ő egyedül az enyém!

Castiel nyekkent egyet, amint nekicsapódott a sikátor sötét falának, majd a feje lehanyatlott a vállára, de nem zavart különösebben, inkább az illatos egyén felé fordultam, és szélesen vigyorogva indultam meg felé, lassú halk léptekkel. Háttal állt nekem, én pedig miután odabillegtem hozzá, átöleltem a nyakánál, és vállára hajtottam a fejem, nehezemre esett nem azonnal belevájni fogaimat védtelen nyakába, de a türelem édes vért terem!

- Helló, mit csinálsz itt kint? Eléggé hideg van!- szóltam hozzá, olyan nyájasan, ahogyan csak tudtam.

- Nem zavar…- krákogta, majd mielőtt hátrafordította volna a fejét, én fordítottam magam felé, és smároltam le a fiút, barna lobonca a szemébe lógott, és csak egy másodpercig láttam a meglepődött tekintetét, mivel le is hunytam ördögien világító szemeimet, és lehúztam a srác kabátját, és lassan ugyan, de ő is átadta magát az élvezetnek, és hevesen visszacsókolt, közben borostája halálra szurkálta a pofim.

- Mit kívánsz?- rebegtettem szempilláim, és hihetetlen öröm csillant a szemeimben, amikor a srác észrevette a vörösen izzó tekintetem, és mérhetetlen félelem ült ki arcára- Vagy az helyén valóbb lenne, hogy mi az utolsó kívánságod?

- Kérlek! Megkaphatod a pénzem, vagy a kocsim, csak ne ölj meg!

- Nevettetsz!- kacagtam- Kinek kéne a pénzed, na és fogadok, hogy az autód is egy ócska tragacs! Emberek, micsoda képtelen ötleteik vannak!

- Ne vegye el az életem…

- Pedig nekem csak az kell, már ne haragudj meg! A felsoroltak közül, ez tűnik a legértékesebbnek!- cirógattam végig a nyelvemmel a nyakát, azt a részt ahová a szemfogaimat szándékoztam vésni.

- Ne merd!- hallottam meg Castiel hangját, fogalmam sem volt, hogy mikor ébredt fel, és mennyit látott, arra se méltattam, hogy megforduljak.

- Miért tiltják mindig a legjobb szórakozásokat?- tártam szét a karom- Miért bűn ez? Mit akarsz?- szórtam villámokat a szememmel, amikor megfordultam, és szembe találtam magam a fekete hajúval- De tudod mit?

- Megtiltom!- villámlott a tekintete.

- Kit izgat?!- röhögtem a képébe, és hihetetlenül gyorsan ragadtam meg a srác felsőjét, a szemfogaimat, pedig előzőleg végignyalt részbe mélyesztettem, hirtelen bizsergő érzés járta át a testem, ez valami fantasztikus volt! Ezerszer jobb, mint Castiel vére! Aromás, édes és…még…még többet akarok! Mohón szürcsöltem tovább, amíg azt nem éreztem, mintha a fiú tömege csökkent volna, és a teste is kezdett összemenni- Franc!

- Mi…mit tettél?!- remegett a fekete hajú vámpír hangja.

- Amit tennem kellett, drágám!- kacsintottam.

- Basszus, még mindig szomjas vagy?!- túrt a hajába- Most odamegyek, ne csinálj semmi meggondolatlant!- lassan indult meg felém.

- Hagyj!- lettem ideges a semmiért, és a jobb tenyeremmel felé löktem egy üres kartondobozt.

- Mi a halál?- értetlenkedett, miután ügyesen kitért előle.

- Hagyj békén! Ő az én prédám, keress magadnak másikat!

- Daenerys, kérlek szépen nyugodj meg!- lépett még egy lépést közelebb.

- Arról szó sem lehet!- hajítottam felé egy kidobott hűtőt, és visszafordultam az általam félig kiszipolyozott sráchoz, ha így itt hagynám, még lenne esélye az életben maradáshoz, de rájött, hogy mi vagyok, ráadásul ha csak egy fél tized másodpercre is ránéztem, elkapott az éhség!- Bocsáss meg!- suttogtam, és újra belesüllyesztettem fogaimat a fiú húsába, mennyei érzés volt, azaz ha a személyiségemhez igazodunk, akkor inkább pokoli!

…

- Magadhoz tértél?- kérdezte egy dühös hang, ami nagyon ismerős volt.

- Mi történt?- ültem fel gyorsan, és bámultam bambán Castielre.

- Tényleg nem ugrik be semmi sem?- szórtak szikrát szürke szemei- Akarod, hogy emlékeztesselek?

- Mégis mire…?- de mielőtt kiejthettem volna az utolsó szavakat minden beugrott, és úgy vágott fejbe, mintha legalább egy baseball ütőt nyomtak volna a képembe.

- Örülök, hogy nincs amnéziád!- nézett kétlépésnyi távolságból, keresztbe font karokkal.

- Cas…én…- néztem rá kétségbeesetten, aztán megpillantottam az általam hátrahagyott csontvázat, és hányinger tört rám.

- Remek, nincs túl sok kedvem veled csevegni, ezért induljunk minél hamarabb hamarosan felkel a nap, és nekünk azelőtt el kell hagynunk az embervilágot!

- Az árt?- kérdezem bután.

- Nem, nem halunk meg a naptól, csak akkorra beszéltük meg a találkozót a srácokkal!- még mindig haragosan bámult- Gyere!

- Azonnal…- tápászkodtam fel, és indultam utána, mivel ezt az utasító szócskát csak jelnek szánta, hogy ő most lelép.

Rövidnek nem mondható szótlan sétánk után meg is érkeztünk a helyre ahol legelőször landoltunk.

- Mi a baj hercegnő, olyan savanyú arcot vágsz!- vigyorgott gúnyosan Lewis.

- Ne most…- csikorgatta fogait a fekete.

- Mi a bajod Cas, máskor könnyen fogható vagy egy kis tréfára!- veregette vállon a szőke vámpír.

- Connor, most tényleg nem kéne…- kezdtem, de a mélykék szemű srác, mégis folytatta.

- Nem jött össze a szerelmetek magasabb szintre emelése, ezért vagy ilyen szúrós kedvedben?- kacsintott rá.

- Fogd már be a szád Lewis!- rivallt rá, és olyan könnyedén a röpítette a falhoz, mintha egy bábu lett volna.

- Castiel!- kiáltottam ijedten.

- Aú!- tapogatta a fejét- Mit csináltál vele, te fruska?!

- Én semmit…- Connor is gyanakodva méregetett- Esküszöm! Kérlek, higgyetek nekem, Connor tudod, hogy soha sem hazudnék neked?!

- Ezt sajnálattal kell közölnöm, de senki sem tudhatja!

- Fiúk…- suttogtam.

- Gyere, otthon is ráérsz még bőgni!- ragadta meg a karom a szöszi, és rántott be a fénycsóvába.

…

- Milyen volt, ugye sikerrel jártatok?- rohant elénk Gia- Mondjuk ez természetes, hiszen itt áll előttem a valódi és megismételhetetlen hús és vér Daenerys White!

- Megismételhetetlen…?- morogta halkan Castiel- Na, az tuti!

- Mi…- kapkodta köztünk a tekintetét- Történt valami?

- Erről majd később Gia!- mivel már nem bírtam tovább jegyesem rideg tekintetét, ezért kezdtem el rohanni a szobám felé, minél előbb ott akartam lenni, hogy minél hamarabb az ágyra dőlve bőghessek.

- Mi a franc történt?!- kérdezte idegesen a vörös lány.

- Majd ő elmondja, ha akarja, egyébként meg semmi közöd hozzá!- ripakodott rá Connor.

- Hát így állunk!- mondta ugrándozó hangszínnel, az elfojtott dühtől- Végeztünk Connor Knightley!

Nem akartam ennyire szívtelen lenni, hogy figyelmen kívül hagyom őket, de ha csak eszembe jutott Castiel arca, sírhatnékom támadt, ezért jobbnak láttam visszavonulni a szobámba. Pillanatok múlva már a kilincset téptem fel, majd zártam magamra az ajtót, az ágyra vetettem magam, és keservesen kezdtem zokogni. Majd beszívva a franciaágy illatát, aztán még jobban rázendítettem, teljesen olyan illata volt, mint imádottamnak, hát persze mivel tegnap este féltem, ezért együtt aludtunk, ismétlem aludtunk! Hiába töröltem le a könnyem, folyton jöttek újabbak, ezért ez idő után feladtam. Persze, hogy én voltam a hibás! Ezt tökéletesen tudtam, mégis rohadtul fájt. Hányingerem volt saját magamtól, bár ha ezt közöltem volna vele, akkor se enyhült volna meg! Belenyomtam a fejem a párnába, ami Castiel illatot árasztott magából, könnyeimmel percek alatt benedvesítettem a tárgyat, mekkora egy szerencsétlenség vagyok! Valahogyan vidámabbnak képzeltem azt, amikor véglegesen is vámpír leszek, talán túlságosan naiv vagyok, hiszen tudnom kellett volna, tündérmesék a valóságban egyáltalán nem léteznek!

Folytatás következik!